A Dismal mocsárok tava
«Sirt ástak néki, nyirkost, hideget,
Mitől a hű, meleg sziv rettegett;
És elszökött a Dismal tómocsárra,
Hol, bolygó tüz világítván utára,
Egész mélységes éjszakán
Evez fehérlő csónakán.»
«Bolygó világát majd meglátom én,
S meghallom csónakát a tó vizén;
Soká élünk együtt, szerelmesen;─
Czipruslomb közzé rejtem kedvesem,
Midőn közelget a halál
S hallatszik dobogása már.»
Szólt s a Dismal tavak felé siet ─
Ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
Keresztül egybeszőtt-font bokrokon,
Zsombék között, gazos mocsárokon,
Hol vízikígyók ezre költ,
Hol ember nem járt azelőtt.
És a midőn így, fáradtan ledül,
Pillája ha talán elszenderül,
Ott hajtja le fejét a szunnyadó,
Ahol mérges könyet sír a bogyó,
Melynek lecsöppent harmata
Húsát kirágja éjtszaka.
Körül a sást farkas zörrenti meg,
Fülébe a csörgőkigyó sziszeg,
Így szunnyad ottan, míg fel nem riad:
«Mikor látom meg a ködös tavat?
Oh! vajmikor látom,» kiált
«Szerelmesem kis csónakát?»
Meglátá a tavat: a tünde fény
Futkosva játszik síma tükörén.
«Légy idvez» ugymond «kedvesem világa!»
És a viszonzó part nevén kiáltja
Sok izben és sok éjen át
A sírlakó hideg leányt;
Míg nyírfa-kéregből sajkát csinál,
Melyen a csendes tó mélyére száll,
Messze, messze követvén a lidérczet.
Most szél támadt, az ég felhős, sötét lett:
A csónak és csónakosa
Nem jött többé vissza soha!
De sokszor lát az indián vadász
Most is, ha e mocsár mellett tanyáz,
Lidércz-fénynél, borongós éjfelen
Sajkás legényt s a hű leányt jelen,
Dismal ködös hullámin át
Hajtván fehérlő csónakát.