A Bertalan Lajos lelke
| A Bertalan Lajos lelke szerző: Cholnoky Viktor |
Éjfél felé az öreg tűztorony már nagyon álmosan pislogott alá kivilágított óraszemével a városra. Vagy az erős tavaszi levegő álmosította el, vagy pedig az öregség miatt nem bírta már a virrasztást, de bizony pont éjfélkor lehunyta álomra a szeme tejüvegét, és elaludt. Így történt azután, hogy ő, a város legfőbb őre, akinek tulajdonképpen mindent kellett volna látni és tudni, nem vette észre, hogy egy perccel az ő szeme lehunyása után lehunyódott álomra másvalakinek a szeme is. De a tűztorony holnap este, amint besötétedik, megint csak kinyitja majd mind a négy szeme figyelő opálját, és sanda szigorral nézegetve mind a négy égtájék felé, szokása szerint megjegyzi magának, hogy melyik kapu aljában volt a leghangosabb az elfojtott nevetgélés, és hogy a Városi Árvaszék, márhogy a Náci bácsi, aki egy személyben mint elnök és ülnök, sőt talán még mint guggolnok is képviselte ezt az intézményt, hány órakor és milyen lépésekkel fog elindulni hazafelé a Krinolinból. Az öreg Bertalan Lajos szeme azonban nem fog kinyílni soha többé. A Hárshágyi grófi uradalom érdemes ügyésze, a régi prókátortípusnak egyik utolsó képviselője, az úrbéri pöröknek talán legutolsó igazi ismerője meghalt, alig egyheti betegség után.
Azazhogy beteg volt bizony az öreg Bertalan Lajos már nem egy hét óta, hanem sokkal régebb ideje, öregség magában is betegség, és Bertalan Lajos nemcsak nyolcvanesztendős volt, hanem húsz esztendeje állandóan köhögött is a tüdőtágulással vegyes asztmától. De a régimódi emberek a betegséget csak onnan szokták számítani, amikor az ember ágyba dől, és mondom, az öreg Bertalan mindössze egy hétig feküdt a halál előtt. Addig mindennap, amíg csak engedte az idő, kint járkált az udvaron, hosszan elnézegette a négy, nem nagyon dús fürtű almafát, sőt néha lebotorkált az öt rozzant, élére rakott téglából készült lépcsőfokon a kertbe is, és ott elcsetledezett-botladozott a paradicsom meg a spárgaágyak között, amelyeket bizalmas közelségből szegélyeztek a málnabokrok meg a haszontalan, bozontos fejű iszalag bozótja.
De ki az utcára már nem járt soha. Nem volt dolga többé sehol sem, azért az egész világ a számára csak a kettős négyszöglet maradt. Az udvar, amelyet a földszintes ház vett körül három oldalról, meg a kert, más kertek szomszédja, egyik oldalán a bepalánkolt Séd-árokkal. Itt járkált naphosszat föl és le, mert az orvosa, a "Jósa öcsém", ahogy ő nevezte, hajlott már valamelyest a modernségre, és azt ajánlotta neki, hogy legyen csak mentől többet a levegőn. Az öreg Bertalan tehát az idő lehetősége szerint mindig ott mászkált kint a saját levegőjében, az udvar és a kert nagy csöndességében.
Mert csöndes volt a Bertalan-ház nagyon, ámbár két albérlő is lakott benne egy-egy udvarra néző, kis kövezett előszobás, igazi vidéki legénylakásban. Az egyikben valami ijesztően szolid és egyáltalán nem novellába illő honvéd főhadnagy, a másikban meg Ecseghy Dénes, a megyei aljegyző. De ez is nagyon szolid fiú volt ─ Bertalan néni jól megválogatta az albérlőit ─, egyetlenegyszer történt meg vele, hogy egy piknik után hajnalban és széles jókedvében kidobta a Táltos tánctermének az ablakán az alispánné megyeszerte híres nagy majolika lámpását, amit pedig küldöttség kért kölcsön a piknik díszének az emelésére. Egyébként mindig becsületesen elvégezte a dolgát, jól, nem vidéki ízléssel öltözködött, este hat és nyolc közt az időt a sétatéren töltötte el, de sohasem kifejezetten egy lányos család társaságában, nyolckor a "kejicsókolom"-ok után bement a Táltosba, ott megvacsorázott a megyeiek asztalánál ─ a törvényszék a második legjobb vendéglőben, a Kékszarvú Unikornisban szokott vacsorázni ─, de tíz órára bizony rendesen már hazament, és fél tizenegykor bizony már még rendesebben aludt. Szóval ő sem volt semmiféleképpen sem valami novellába illő dzsentrifiú, pedig ennek a történetnek ─ csak már tudnám a végét! ─ mégis alighanem valahogyan ő lesz a hőse.
A főhadnagy is, Ecseghy is sokszor elnézegették tavaszi, nyári délutánokon, amikor kávéház helyett az egyik inkább a Hadtörténeti Közlemények-et, a másik meg az öreg Dumas regényeit olvasgatta otthon, hogy hogyan botorkál az öreg Bertalan Lajos föl s le az udvarban. Szinte fotografikus hűséggel vésődött bele emlékezetükbe lassankint a Lajos bácsi alakja. Az összegörbült válla, a hosszú barna hálóköntöse, amit a derekán fekete paszományos zsinór szorított össze, a papucsa, aminek a surrogó, különösen susogó csoszogása meg a fülük memóriájába raktározódott be örökre ismerőssé váló hangul. És a nagy fekete komótsapkája, amiről féloldalt fityegett le a fekete selyembojt.
Azon az estén, amelyik megelőzte az öreg Bertalan Lajos halálának az éjfélét, Dénes már rendes szokása szerint tizenegyedfél órakor aludt, a főhadnagy pedig szintén aludt, de valahol Fejérváron, mert hivatalos ügyben ott volt dolga pár napig a kerületi parancsnokságnál. Ecseghy Dénes tehát aludt nyugodtan és becsületesen abban az éjféli pillanatban, amikor meghalt Bertalan Lajos. És nem tudott semmit arról sem, hogy a megyehuszár, akit azért rendelt oda az alispán az öreg Bertalan néni segítségére, mert a haldokló ügyvéd tiszteletbeli megyei főügyész is volt, no meg azért, mert az Amália néni bizony csak egy tizenöt esztendős sváb cselédlányt tartott, aki kevés segítség lett volna neki a betegágynál ─ tehát a kirendelt megyehuszár éjjel kétszer is nyitotta a kaput. Először akkor, amikor az orvos ment el, másodszor pedig akkor, amikor az öreg Bertalanné meg a kis szolgáló is elmentek, hogy az éjszakát ne a halottas háznál, hanem valamelyik távoli rokonnál töltsék el. Dénes tehát aludt nyugodtan, hármasban: a halottal meg a megyehuszárral ─ az előbb pandúr volt, tehát még a Krajcár Csibóktól sem félt, nemhogy egy halottól félt volna ─ az egész nagy, elhagyott házban, és csak amikor reggel felébredt, akkor jelentette neki az öreg megyehajdú, a sarkantyúját régi legény módjára összependítve, hogy:
─ Tekintetes uram, ketten vagyunk csak a házban, mert a tekintetes megyei főügyész úr az éjjel meghalt.
A nem váratlan eset meglehetősen hidegen hagyta Dénest. Mondott öltözködés közben egypár szót a hajdúnak, hogy mennyire sajnálja az öreget ─ halottas ágynál mindig kitör belőlünk a konvenció még egy megyehuszárral szemben is ─, de azután három csepp Atkinson-féle Oldbond streeti chypre-et cseppentve a zsebkendőjére, vette a kalapját, a botját, és ment be a hivatalába.
És már most meg kell mondanom, hogy miért cseppentett ezen a reggelen a szokott egy cseppnél háromszor több chypre-et a zsebkendőjére Ecseghy Dénes. Igen nagyra becsülöm ezt a fiút, tehát nehezemre esik megmondani róla, hogy azért, mert az előbb említett majolikaeseten kívül még egy másik esete is volt neki, ami rést ütött a szolidsága eddig meglehetősen jól megvédelmezett hírnevén. Ez az eset pedig az volt, hogy az előző esztendei színi évad idején ő volt a megyei primadonnapárt feje.
Tudniillik úgy áll az eset, hogy amikor tavaly a színészek megérkeztek a városba, a fiatalság két pártra oszlott. A törvényszékiek, járásbíróságiak és pénzügyigazgatóságiak egészen határozottan a szép Hukstényi Biriby mellett fogtak pártot, a megyeieknek és a katonatiszteknek a primadonnája ellenben a még szebb és még kevésbé éneklő Harapiscsipis Eszemaralda volt.
Dénes hűséges őre lett a vármegyének, állandó kísérője a cseppet sem háládatlan lelkű Eszemaraldának, akinek az ügyét azután a tavalyi búcsúelőadáson teljes diadalra is segítette, mert végre is a törvényszéki irodaigazgató előlegjeiből még sohasem került ki akkora babérkoszorú és rózsakosár, mint amekkorákra az öreg Ecseghy otthon, Ecsegváron megszavazta a költségeket Dénesnek. "Magam is éppen ilyen lurkó voltam valaha" ─ mosolygott oda a szép, ősz hajú feleségére, aki csak a keze legyintésével felelte, hogy: "ismertelek".
De a tavalyi diadalt az idén új harcnak kellett követnie, mert tavasz jöttén a társulat újra megérkezik a városba. És a Dénes reggeli szórakozottságának és három csepp chypre-jének éppen az volt az oka, hogy ugyanazon a napon, az öreg Bertalan Lajos halálának a napján, csakugyan megérkezett újra a Lengeteghy színtársulata a városba. És persze hogy az idén is benne volt Biriby és Eszemaralda is. És Dénes erről már az előző napon tudott, tudta, hogy ismét az övé lesz a vezetés, s ezért cseppentett két csepp chypre-rel többet aznap a zsebkendőjére. Mert tudta, hogy az igazgató meg Eszemaralda már reggel ott fognak reá várakozni a megyeházán, az aljegyzői szobák előszobájában.
Azért tehát útközben is szokatlanul nagyobb gonddal húzta fel a kesztyűjét, és miután a megyei aljegyzők még hivatalba való menés közben is gondolkozni szoktak, a gondolkozása az utcán két sarkalatos pontra támaszkodva épült fel. Az egyik pont az volt, hogy megérkezett Eszemaralda, és itt van megint a tettek ideje, a másik, sötét pont pedig az, hogy csakugyan meghalt az éjjel az öreg Bertalan Lajos, és most kiterítve fekszik, mindenkitől elhagyatottan, egyetlen kirendelt megyehuszár őrizete alatt a középső szoba fehér harangú petróleumlámpása alatt. És ebből a két pontból kiinduló gondolkozásnak az eredője a Dénes agyában egyszerre csak az lett, hogy régen felejtett szó jutott egyszerre az eszébe. Az, amivel tavaly ilyenkor fogadta egy délben az öreg Lajos bácsi, aki tréfásan fenyegetődzésre emelve a pipája szárát ─ akkor még pipázott az öreg ─, így szólt rá:
─ Ej, ej, öcsém! Színésznőknek udvarlunk, actrixok szoknyáinak a nyomát tapossuk? Nono, majd meglátod, egyszer csak nem lesz jó ebből!
És a barna hálóköntöse különös, szatirikus ráncokkal fonódott oda a vézna derekára, a fekete paszománt mellé, a papucsa halkan susogott az udvar porondján, a fején a félreálló tetejű sapka szemrehányóan bólongatott.
Dénes, amire felért a lejtős Horgos utcán a megyeháza elé, ezt a felötlő emlékét egészen és joggal felejtette el, mert bent a hivatalban csakugyan szebb emlékek vártak rá: ahogyan sejtette, az igazgató meg az Eszemaralda vártak ott rá, s ez idénre is kérték a pártfogását.
Örömöket nem tudok leírni, azért engedjétek el nekem, hogy részletesen is elmondjam a viszontlátás örömeit, és apróra is beszámoljak arról a napról, amelyet Dénes ezúttal végigélt. Csak az éjféli harangütésnél folytatva tovább, ugyanabban a pillanatban, amikor a tűztorony megint behunyta a szemét, és amelyben Ecseghy Dénes hazatért a Táltosból, nem némely kebelbéli pezsgők hiánya nélkül a lakására.
Éjfél volt, és Dénes a kicsiny, téglás pallójú előszobáján keresztül botorkált a szobájába. Távolról valami kora tavaszi zivatar fenyegetődzött az égen. A villám ilyen kora tavasszal még csak kölyök, de olyan táltos kölyök, aki foggal születik, és fel-felvicsorítja a foga fehérét a tavaszi égre is. Mintha azt ígérgetné onnan a szemhatár alól: "Várjatok csak, majd megnövök a nyárra!"
Dénes tehát, hogy ne lássa ezt a kellemetlen hunyorgatást, ami olyan szélsőséges ellentétben volt a felravatalozott halott koporsója mellett égő viaszgyertyák sárga és nem rebbenő fényével, amint beérkezett a szobájába, behúzta a függönyöket, és meggyújtotta a petróleumlámpását. No, nem sokáig égette, mert a pezsgő még a petróleumnál is erősebb folyadék, és amelyik folyadék erősebb a másiknál, az eloltja a másikat. Dénes is eloltotta a lámpást, és nyomban elaludt. Megint aludtak hárman a kietlen, nagy, elhagyott házban.
Hanem a vihar, a pákosztos kölyök, az még tavasszal sem tud aludni, és miután egy ideig csak a foga fehérét vicsorgatta fel az égre, most elküldte a leheletét is meg egy-két távoli szívdobbanását. Északnyugati szél támadt, egypár tompa dördülés rázta meg az éjszaka csendjét, és Dénes felébredt arra, hogy a szobája ajtaján ott kopogtatott a halott, az öreg Bertalan Lajos. Egészen bizonyosan tudta, hogy az kopogott.
Felült az ágyában, a pezsgőtől még mindig csengő füléhez tette a bal kezét, a jobb keze ujjaival meg a szeméből iparkodott kinyomkodni az álmot. Ébredt, félig ébren volt már, és hallotta, hogy az ajtaján nem a szél, hanem az öreg Bertalan kopogtat, és hallotta, hogy künn az előszobában surrogva, susogva csoszog a papucsa.
Igazán nem volt gyáva ember Ecseghy Dénes, de azért maga sem csodálkozott azon, hogy amikor a lámpását újra kigyújtotta, a halántékáról szakadt a veríték, és hogy a haja minden egyes szála élre szökkent a fején. Az öreg Bertalan csoszogott künn az előszobában, tehát nem halt meg igazán, tehát csak álhalott volt, és most jön az elhagyott nagy házban segítséget keresni.
Dénes felkelt az ágyból ─ nem fázott, csak a hátgerince volt hideg ─, kezébe vette a füstölésre gyújtott petróleumlámpást, és maga elé tartva, fel magasra, hirtelen kinyitotta az előszoba ajtaját. Megtetted-e volna te ezt? Én nem. Ecseghy Dénesnek is jobb lett volna, ha nem tette volna meg. Mert amint felrántotta az előszoba ajtaját, ugyanabban a pillanatban eloltotta a betörő szélroham a lámpása ─ hajh, nem majolika lámpás volt az ─ füstölgő fényét, és abban a pillanatban ott állt Dénes a sötétben, amit csak még egy-egy elhulló, térdebotlott, hangtalan villámlás világított meg, szemtől szemben az öreg Bertalan Lajossal.
Ott volt a kísértet, épen, pontosan a kívülről fűtő kályha bádogajtaja előtt. A barna hálóköntösében, derekán a fekete paszománttal, fején a félreütött fekete házisapkával. És a papucsa, bár egy helyben állt a jelenség, csoszogott folyton, halk, surrogó csoszogással. A Bertalan Lajos feltámadt, a Bertalan Lajos lelke megjelent ott az Ecseghy Dénes lakásának az előszobájában.
Elejtetted volna te erre a jelenségre a kezedben tartott kialudt lámpást? Én igen. Ecseghy Dénes is elejtette, úgyhogy csörrenve hullt a földre. De maga csak szépen, csendesen feküdt le utána oda a kísértet lábához, mert akkor már jó volt neki érezni, hogy elájul, és hogy a kísértet megint tréfás szóval kezdi megfenyegetni:
─ Eh, hajh, barátocskám! Színésznőknek udvarolgatunk, actrixok szoknyája nyomát tapossuk? Mondtam, hogy majd baj lesz még ebből!
Azzal azután bele is tűnt a sötétségbe, és amikor a temetésre már nagyon hangosan kezdett gyülekezni a sok enterprise-es ember, akkor a neszre feleszmélt Dénes is. Megint csak megtörülte a szemét, és onnan a téglapallóról, ahol ájultan feküdt, megint csak az öreg Bertalan Lajost látta meg legelőször. Csakhogy most már nem kísértet volt, hanem színlap. Nagy kávébarna papirosra nyomtatott extra színlap, amit a direktor külön kedveskedésből tűzetett oda Tigrissel, a színlaposztóval az Ecseghy Dénes előszobájának a bádogból készült kályhaajtajára. A színlap éppen olyan volt, mint a Bertalan Lajos barna hálóköntöse, a derekán a Peleskei nótárius éppen olyan fekete betűkkel volt felírva, mint a hálókabát fekete paszomántos öve, fönt pedig a magyar koronán éppen úgy félrefityegett a kereszt, mint ahogyan az öreg Bertalan házisapkáján a selyembojt. És ahogyan az éjszakai félzivatar szellője becsapkodott a kéménykürtőn át, az éppen úgy rázta, zörgette a nagy színlapot, mint ahogyan kint az udvaron szokott susogni az öreg Bertalan surrogó hangú papucsa.
A megyehuszár bement Ecseghy Déneshez, aki akkor már megint mosakodott, és kötelességszerűen jelentette neki:
─ Tekintetes uram, most kezdődik már a temetés.
De Dénes nem ment oda ki az udvarra, a temetést végignézni, hanem inkább hamarosan felrántotta a gumiköpenyét ─ halk eső permetezett ─, és sietett be a megyeházára. Te másképpen cselekedtél volna? Én nem.