A Balaton melléke
szerző: Kis János
Oceánnak felséges magzatja,
Tók királya, idvezel dalom!
Magas díszek boldog foglalatja,
Szép part, liget, térség, völgy, halom,
Visszahívom a lefolyt időket,
Mellyek egykor életem delén
Édes jókat, de hamar tünőket,
Adtak tájtok nyájas kebelén.
Keszthely, mellyből Festetics szavára,
Míg az elme rútúl sorvadott,
Athenaeum ezrek bámultára,
Ékes Szala, neked támadott,
Mellyet Phoebus s Ceres mesterségi
Egyaránt most dicsőítenek,
S messzünnen jött nagy s kicsiny vendégi,
Mint hesperi kertet, festenek;
Nagy Badacson! istenek hazája,
Égi nectár gazdag kútfeje,
Pindus, mellyen Petrarchánk Laurája
Lett ezer sziv lépes vesszeje;
Gyászos Hegyesd s Csobánc düledéki,
Szomorúan oktató jelek,
Régi nagy kor borzasztó emléki,
Semmivé lett csudatételek;
Zárt Tihany, melly, habtól csapkodtatva,
S a körülted zúgó vészeket
Klastromodban csendesen hallgatva,
Adsz szentidnek bátor rejteket,
S bölcs echóddal most istenfélőknek
Szent hymnusit elharsogtatod,
Majd két boldog egymást szeretőknek
Lágy zengésü hangját hallatod;
Víg Füred, hol épség istennéje
Áldást ontó szent forrás körül
Sokon, a kit mind napja mind éje
Régtől gyötrött, lágyan könyörül,
Soknak, belső fájdalmak dacára,
Kivül nyájas arcot kölcsönöz,
Sokat, mások kisztő példájára,
Kínok közt is táncra ösztönöz:
Hányszor ragad bájoló erővel,
Tihozzátok kedves képetek,
Melly avúlni nem tud az idővel,
Bár szememből rég eltüntetek;
Hányszor áldoz édes álmodásom
Nektek forró sóhajtásokat,
Most hogy lassu elalkonyodásom
Duplán kedvel elmult tárgyokat!
Ti kiváltkép, aranygerezdekkel
Ékesített Ecsér dombjai;
S sok alaku koszorús hegyekkel
Szomszéd Kálok rét-virányai,
Májusi víg reggelnek módjára
Fogtok elmém előtt fényleni,
Valamig csak szeretet lángjára
Tud a szépség felhevíteni.
Ah vidéktek paradicsomában
Hány szép virágszálim nyíltanak,
Mellyek, öszvefűzve bokrétában,
Hervadatlan megmaradtanak,
S mikor később kedvetlen pusztákon
Magán jártam bús ösvényemet,
Szépségekkel sok komor órákon
Ujitották bágyadt szívemet.
Ott most egy hegy lugosába zárva
Bámultam ó s új irók javát,
S vagy álmomban görög földön járva
Zengtem Pindar isteni szavát,
Vagy virágzó Roma éneklőit
Olvastam szent ömletek között,
Vagy korunknak fő rangú költőit,
Kikbe azok lelke költözött.
Majd ó templom omladványa mellett
Őseinknek csókoltam nyomát,
Sirva láttam, tűrniek mit kellett,
Míg alkhattak béke templomát;
Gibbon karján elmélkedve néztem
Esni s kelni a nagy népeket,
S Plutarchusból honunkba idéztem
Védelmünkre a nagy lelkeket.
Néha, égett kövek tördeléki
Hol határban feketéllenek,
A kegyetlen Vulcan bús játéki
Buffon nyomán bévezettenek
A természet titkos műhelyébe,
Mellyben örök alkotó harc vív,
S egy világot semmiség éjébe
Bétaszít s mást új életre hív.
Sokszor méhként szabadon repdestem
Szomjan szíva a táj bájait,
Velem érző lelkeket kerestem
Zengethetni szívem húrjait;
S kiket ifjan külön választottam,
Sorstól széllelszórt barátimat,
Százszor hívtam, százszor óhajtottam
Megosztani boldogságimat.
S körülöttem hánykép hangicsálta
Öröm nyelve szent paeanjait!
Öreg s ifju melly buzgón hálálta
A szerencse sok áldásait!
Gyakor táncok, víg korcsolyázások,
Aratási s szüreti dalok,
Halászokhoz bucsuval járások -
Melly játékok, melly diadalok!
Mosolygó part, földeknek, réteknek,
Szép szőlőknek elegyűlete,
Zöld erdőknek, csúcsoknak, bérceknek
Ezer formát játszó képzete,
Hol van az a Tempe, az az Éden,
Hol valami hozzád fogható,
Melly olly mélyen s mégis olly gyengéden
Lenne a szebb lelkekre ható.
Mások ám a helveták földére
Elragadtan úgy bámúljanak,
Mint természet legfőbb remekére,
S benne minden szépet lássanak;
Fessék úgy a bíbor jégvilágot
Óriási testü hegyeken,
Mint egekkel szomszéd mennyországot,
Felül bármelly képzeletjeken;
Vagy ott, ahol Rhodus, Mitylene,
S pompás Corinth két partjaival
Hajdan fénylett, s most gyenge Athenae
Kétesen küzd bús fiaival,
Találják fel a minden tündérek
Rég keresett bájoló lakát,
S azt dicsérni kilenc szép testvérek
Bár egyszerre nyissa ajakát;
Vagy legyen olly, ki az olasz égnek,
Melly nem ismer telet, szomorút,
S természeti s müvészi szépségnek
Fő dajkája, nyujtson koszorút,
S Roma, Nápoly, Tusculum, Tiburok
Bálványai holtig legyenek,
Mellyeknek olly halhatatlan húrok,
S olly mennyei hangon zengenek:
Én, habár a sors legjobb kedvére
Lehetne is számot tartanom,
S engedtetnék szívem tetszésére,
Minden helyek közt választanom;
Mást nem kérnék állandó honomnak,
Csak tégedet boldog tartomány,
Téged földön már Elyzionnak
Elkészített égi adomány.
Hol, Tapolca, Sümegvár vendégit
Nem reménylett bájra vezeted
S jobbról balról a táj dicsőségit
Az igézett szemmel nézeted:
Ott három kis mértföldig terjedne
A part körül nemes birtokom,
S bár kincsével száz zultán kérkedne,
Irigyleni nem lenne okom.
Itt a tónak kristály tűkörében
Gyakran látván ábrázatomat,
S másszor durva felzendülésében
Sejtvén belső háborgásomat,
Nem nyugnám, mig minden arcvonásom
Lelkemtől nem nyerne kellemet,
S okossághoz mért gondolkozásom
Nyugodttá nem tenné szivemet.
Mesterségnek isteni müvével
Jószágomat dicsőíteném,
Szépség diszét bőség értékével
Egyesítném, öregbíteném;
Elapadni nem tudó forrással
Ontnám haszon s gyönyör árjait,
S enyhíteném nemes tékozlással
Jó jobbágyim terhes bajait.
A felséges természet maradna
Holtig éltem híve s mestere;
Nyájas hangon nagy leckéket adna,
Hol foly igaz boldogság ere,
Mint kell jutni józan bölcseségre,
Zabolázva szilaj vágyokat,
Mi magasztal halandókat égre,
Mi oszlatja a bús gondokat.
A barátság, öröm hív dajkája,
A menny javát osztó szerelem,
A tudomány s elmés tréfák nyája
Örök frígyben élnének velem,
S néha vékony felhők ha gyülnének
S bévonnák a tiszta kék eget,
Őrangyalok gyanánt elüznének
Dühös orkánt s vad fergeteget.
S ha napjaim végső éjszakája
Csendesen béfogná szememet,
S ott hol virít istenek hazája,
Dicsőbb pályán futnám éltemet:
Szép honomban szépen virágozna
Jótétim szent emlékezete,
S ércnél tartósb emlékkel áldozna
Kedveseim hű szeretete.