A „beamter” sírja
| A «beamter» sírja szerző: Jakab Ödön |
Mikor Világosnál véresen elestünk,
S feketén elborult a világ felettünk;
Mikor annyi fájt, de sírnunk sem volt szabad,
Csak némán nyögtünk a nehéz bilincs alatt,
S ajkunkról legfölebb egy-egy sóhaj szállt el:
Akkor zúdult ránk a sok német beámter!
Dicső küldetéssel jöttek e hazába:
Durva magyar népet művelni puhára,
Megtanítni szépen egy kis emberségre,
Birka türelemre, szolgai hűségre,
S ha fejét tán olykor fölemelné daczczal:
Észre szelidítni korbácscsal és vassal!
De fordúlt az idő, változtak a szelek,
S haza szivárogtak a bölcs beámterek,
Csak elvétve egy-egy maradott itt gyéren,
Mint holt vizű tócsák künn a mezőségen,
Miket a kicsapott folyó szokott hagyni,
Ha régi medrébe kezd visszaapadni.
S szegény beámter most itt aluszik árván,
Magyar temetőkert akáczai árnyán;
Simára süppedt az egykori sírhalom,
Rajta avar-erdőt lenget a fuvalom,
Fejétől a követ az idő kidönté,
S nem akad ember, ki visszategye többé!
Itt van a puszta sír, s ha itt volt idáig,
Hadd maradjon is meg békében tovább itt!
Meg ne bántsa senki, de ki hozzá téved:
Mindenki megnézze, mint becses emléket,
S a nagy tanulságot, mit belőle vészen,
Holtig őrizze a szive közepében!
Mert egy népet gazul el lehet ám nyomni,
Kínos rabigába belé lehet fogni,
Békót lehet verni lábára, kezére,
Töviskoszorút is tehetni fejére,
De végkép megölni, ha ő nem akarja:
Nincsen az Istennek e földön hatalma!
Minden télre csak rátavaszodik egyszer,
Az elnyomott erő új tettre éled fel,
Zsongító verőfény lobog le a tájra,
Fölcseng a szabadság hangos pacsirtája,
S mik a zordon telet bátran kiállották:
Virágba borúlnak ismét a tarlott fák.
Nép sem veszhet gyászos rabságba örökre,
Nem tarthat a ború vég nélkül fölötte:
Kiderűl lassanként és a szolgaságnak
Átkozott helyén egy szebb, új világ támad,
S ím, a bús időkből más emlék sem marad,
Csak egy elsüppedt sír s egy kidőlt kődarab!