A „Poggfred” 8. énekéből (Nyolcadik kántus: Csillagról csillagra)
| A „Poggfred” 8. énekéből szerző: Detlev von Liliencron, fordító: Kosztolányi Dezső |
Nyolcadik kántus: Csillagról csillagra
A keselyű az életem unalma,
Éjjel hiéna, nappal keselyű,
A torka ásít, hogy mindjárt befal ma,
S én ásítok, mert minden keserű,
Nem is csodálnám, ha örvénybe csalna.
Mit énekelsz, Szirén, bús énekű,
Miért dalolod a halál danáit -
Ki nehezül vállamra, mint a gránit?
Felugrom és úgy meredek előre,
Megdermedek, állok, mint a cövek:
Bronz-színű kis zekét visel a dőre,
És rajta kék, boglár-csatos övet,
Gyémántos álom az övén a tőre,
A fénye hozzám surran és követ.
Lázálom? Honnan? Úgy beszél amint mi,
A szavait hűsen tagolva hinti:
«Nem ismersz? Most jöttem a Sziriuszból
Hogy kisleányod nyomban elvigyem,
Kit földi csókotok a bűnre unszol.
Add nékem! Elloptátok irigyen!
Enyém lesz ő, erővel, minden áron,
Mert megparancsolták nekem, igyen.»
Mit mondasz? Őrült vagy, szegény barátom?
Állj! S már is az ajtóhoz pattanok,
A rés előtt a karomat kitárom.
«Horzhatsz zsinórt, reteszt és lakatot,
Én kikacaglak tégedet, te gyáva,
És az, akit megérintek, halott!»
Benéztem a szemének bús fagyába,
S irtózatos! úgy rémlett, mintha két cső
Kigyózna hátra, mélyen az agyába.
Ha még tovább nézem, ez lesz a végső
Percem, de a térdemre leesem,
S hallom szavát, mely egyre árad és nő.
Reám hajol. Szivemnek vére sem
Mer folydogálni, a bibor, a bolygó,
S hallom szavát, dalolni csendesen:
«Hogy lányod elhivom, az néki oly jó,
Az égbe röppen. És te küzködöl?
Borzongsz? Figyelj hát a szavamra, golyhó:
A föld csömörletes pöcegödör,
Nehéz verejték, sár és trágya piszka.
Semmitse ér, csak kínoz és gyötör.
Az élet: az jaj és baj, össze-vissza.
Hiszen tudjátok. Vágyatok el-el,
Innen, hol a száj könnyek nedvét issza.
Szavunkra jajgatásotok felel,
És meztelen, bús karotok leverten
Nyújtjátok esdve az éterbe, fel.»
Hallgattam. Hallgatott. A rengetegben
Bús sejtelem fuvallt át elhalón,
S arcába nézni most sehogyse mertem.
Tovább beszél s a szava borzalom,
Egyenként estek rám, akár a csöppek,
És beledermedt az egész valóm:
«Nem értek a vadállatoknál többet,
Ti emberek! Rongyházi csőcselék!
A kapzsiság a szívetekbe töpped.
Csak hatalom kell nektek és elég,
Aki szegény mint disznó él a sárba,
S a gazdagé a fény, a nőcseléd.
E posványban serdüljön fel az árva?
Lányod miénk! Mert ő a kincs, arany.
Engedj! megyek! szobácskájába vár ma!»
Tovább lökött, megadtam így magam,
Acél-erőm, éreztem, letiporja,
Én, lenge árny, követtem hangtalan.
Az anyja szendergett már lanyha-tompa,
Adó szerelme szűzi templomán.
Csendesdeden folyt vérének biborja.
Gyürt ágyikóján könnyű, halovány
Csipkékbe látom lánykám pici testét,
Rózsás angyalka védi tétován.
A lány piheg. Ocsúdik és repes még.
Karját kitárja, vágyva, reszketeg.
A legpirinkóbb, édes, drága Fenség.
Talán biz az apjának integet?
Nem, meg se lát: Őt nézi, boldog Isten,
A fényruhás és furcsa Herceget.
Keccsel hajol előtte meg a kincsem,
Utána kap s a férfi hidegen
Mellére fogja és egy szava sincsen.
A lányomat! Rám néz az idegen,
Nyakára kulcsolódik rózsa-ujja
Nem - nem lehet - s elernyed idegem.
A kardomat! És hörgök, lázba fújva.
A győztes áll. Átfogni. Visszaránt.
Ráugrom - és lehullok róla újra.
Agyam a téboly fogja, mint a pánt,
Láncokba verve fekszem, haloványon,
Hiú a kérés, a harc egyaránt.
Az összes alvókat fölkiabálom,
Gyilkos! Segítség! Ébredj Anitám!
Megmentem őt, bár jönne a halálom.
De csöndesen halad a vad titán,
S nevet, hogy arcom fájó és haragvó,
Az anya alszik s álma lágy, vidám.
És közben eltünt lánykám és a rabló.
Soká feküdtem eszmélettelen,
Ez éjszakán, majd lassan fölocsúdtam,
És kinyitottam tágra a szemem.
Az ablaknál vigyázok elborultan.
Mit is tegyek? Fönn csillaghímes ég,
És messze fény remeg a Sziriuszban.
A lelkemen borzalmas nehezék,
Ha most repülni tudnék. Hol a tolvaj?
Tán megtalálom az erdőbe még.
Lihegve járok a hegyoldalon, jaj
Lélekzetem elful, itt egy gyepágy,
Két halvány márvány-szfinksz, befedve lombbal.
Két tujafa, az ága enyhe, lágy,
Távol keletről hozták ide, kedves
Haptákban áll mindkettő, égbe vágy.
Körötte törpe korlát, sűrű fenyves
Veszi körül, miként szilárd garád.
Hogy erre még a kósza szél se repdes.
Itten virrasztottam sok éjszakát,
E hely a rejtély és titok tanyája
És sok mulasztásért ér itt a vád.
A cipruson, szfinkszen tejszínű pára,
A téli holdfény élesen dereng.
Mit enyhít a bokor s a cserje fájva.
Egy furcsa fickó ül merengve lent,
A lábait keresztberakta szépen.
Ki vagy te? kérdem, mért e néma csend?
Ő vigyorog: «Ha tudni vágyol éppen,
Sürgönyhordó vagyok, nemes uram,
A csillagok közt loholok a téren.»
Csillagsürgönyhordó vagy, csakugyan?
Röpíts az égbe, vigy hamar magaddal
A Sziriuszba! Mint a szél suhan.
«Csitt, monseigneur! A nyelved jaj de vagdal.
Oda csak holnap érek, édesem,
Sok dolgom addig, várj sorodra, halkal.
Az Óvatosság Csillagát veszem,
Előbb utamba, majd a Fecsegőkét,
S más csillagokat az éterbe fenn.
Ha várni tudsz s kissé lehülni főkép,
Veled teszem meg égi útamat,
S a Sziriuszra is kerül idő még.
De megfogadd, vidéki, jó alak,
Hogy az úton követsz majd csendbe, tűrve,
S nem orrolsz, hogyha csillapítalak.»
Megigértem, hogy enyhítem e fürge,
Vágyam s keményen állom ezt a szóm,
Nem sürgetem, ha száguldunk az ürbe.
Máris repültünk, büszkén szabadon,
Az Óvatos Csillagra felszökell ő,
Melynek körképét ím alább adom.
Zsákokba varrva lógtak itt a lengő
Gallyak hegyén a bűnös emberek,
S himbálta őket a langy, könnyű szellő.
A szájokon tiltó ujjuk remeg:
Hallgatni kell, örökre, mindörökre,
Csupa farsangi tréfa e berek.
Itt csüngött Moltke is, e kajla körbe.
Bölcs hallgatás köti az óvatost,
Máskép elveszti a versenyt, letörve.
E csüngés nékem únt és buta koszt,
Nincs maradásom szótlan népe mellett,
És vágytam innen más világba most.
A vezetőmet hajszolni se kellett,
A Fecsegőknek Csillagára ring,
Hol a fogak közt locsi-fecsi nyelvek.
Egy szög veri keresztül sorra mind,
Ugy, hogy e percben már senki se nyelvel,
Hallgatnak hebehurgya társaink.
Szívük tele méreggel és keservvel,
A szájukat most be kell fogniok,
És ajkukon egy árva szócska sem kel.
Titokszegők e furcsa kóficok,
Most vezekelnek. Menjünk gyorsan innen.
S a szárnya indul, rebben és riog.
Egy-kettő célhoz érkezünk el, itt fenn
Szemünk elé egy nagy mező terül,
Hol házak állanak, egyforma stilben.
Mindegyik házban egy emberke ül,
Majd mind öreg, a férfi és az asszony
S az arcukon közöny, kelletlenül.
Az estbe néztek, búsan és virrasztón,
Mely haldokolva lassan lehajolt,
Elégedettség ült mindegyik arcon,
Szívükbe nincsen érzés, puszta holt,
Se gyülölet és szeretet se lobban,
Még egy kis ábránd szózata se volt.
Tovább repültünk nyüzsgő csillagokban,
S tiszafás kertbe értünk azután,
Mely hűs tavaszban fürdőzött nyugodtan.
Gót bronz székekbe, melyeknek furán
Magas támlája felnyúlt, ült, szelíden
Sok, végtelen sok kedves, ifju lány.
Halottak voltak. A lágy ajak-íven
Gyönyör remeg. Tizenhat évesek,
S egy elnyomott sóhajtás sír a szíven.
Hajukra lágy mák-koszorú esett,
Boldog halottak, boldog altatója.
Csókon merengenek az édesek.
Itt látom a leányt, pünkösdi rózsa,
Mint kisdiák szerettem egykoron,
Koporsójába porladoz azóta.
Mint régen úgy szendergett, álmodón
Kis egyszerű és ártatlan ruhában,
Érette égtem hajdan, lázkohón.
A homlokát az álomnál puhábban
Megcsókolom és tágra nyíl szeme,
S a karja átfog és karjába vágy van.
Lassan hanyatlott a pillája le,
A karja visszacsuklott és sötét lőn
Élettelen volt, bús, mint eleve.
Részvéttelen ösztönzött a kisérőm;
A könnyeimbe szólt az öntudat,
S továbbmegyünk az útunkon, sötétlőn.
A mélybe hullunk, hattyúk, vadludak
Között repülve: Ó, már itt a földgömb,
Hiéna-csillag most felénk mutat.
És a szelid ludak lármája földöng
A vadludak után: a bús ürön
Ez volt legelső testvéri köszöntőnk.
Hallják a hívást. Tombolás, üröm.
Sivár, kegyetlen, össze-vissza lárma,
S átok süvölt, alig-alig türöm.
A pára burka oszlik, szerteválva
És tompa fény sugára szálldogál,
Egy járda sok-sok apró utcalángja.
Aztán előttünk egy nagyváros áll.
Csömörletes bűz, bosszantó tetemszag
Csap fel reánk kietlen és kopár.
Az új képet mostan szemlélhetem csak,
Vadság, gyilkosság, távol és közel
A vérem elsápad, szegény szívem vak.
El innen, az iszony már átölel!
Nem, nem birom e fájdalom tüzét, nem,
El innen, el, e szörnyű völgyből, el!
A zaj után csönd dermed észrevétlen,
Szállunk éjjel-sötét erdők fölött
Poggfred remeg fel csöndes pára-fényben.
A régi mentsvár, édes és örök,
Anita az ablaknál bús borúban,
Kezét tördelve sír és könyörög.
Látom haját lobogni szomorúan,
Az Istenhez leányunkért kiált,
Hallom a hangját, melybe szörnyű bú van.
A vad gomolyból vezetőm kivált,
És eltünik a sajgó, földi kínpad,
Szállunk, elhagyva a sebes sirályt.
Csodálatos csillagvilágok ingnak,
Mint tüzijáték és sebes kerék,
Tűzzel sodorva kóbor útjainkat.
Itten megállunk most egy percre még.
Iker csillag: ezen sok szűzi lélek
Remeg, ki jó volt, jámbor és derék.
Gyermekdeden szolgáltak a szegények,
Istenbe hittek, hivogatva «Őt»
Szivükbe tiszta, bölcs, nemes hit éledt.
Egymásba bámul álmatag szemök,
És meghajolnak és bókol a pálma,
Akárcsak egy-egy drága nő előtt.
«Have, pia anima» lelkük álma.
Új csillagon vagyunk, hol csönd honol,
És szürke eső hulldogál szitálva.
Az ember itt mind oly sötét, komoly,
Vonásukon szelidség és lemondás,
Öröm, vidorság nincs sehol, sehol.
A homlokuk a bánatuktól pompás,
Nincs több csalódás, ábránd, őrület,
Elmult a jaj, a baj, a földi rontás.
Aztán továbbmegyünk egykedvűleg.
E csillagon tanyáz a sok filiszter.
Ó, a sivár és podvás lelkűek.
Sör, politika, kártya. Mit se tisztel
E nép, ezek a semmiháziak,
S csupán a bárgyunak jut erre díszhely.
Új csillag, rajta egy új égi had:
Ezek a földön mind, mind tönkrementek,
A bajvivások és tusák miatt.
Tört szárnyaikkal hulltak le a szentek
S átlőtt homlokkal látok itt sokat.
Mert utjuk állták aljas regimentek.
Hogy ismerem nemes panasztokat!
Sosem értettek titeket a barmok,
S megölt a csürhe, mely komisz, rohadt.
Isten szolgái, akik jót akartok,
Csak éljetek, itt zsandár nem kinoz,
És tiszta lángokat gyújt ez a csarnok.
Itt nem gyötör már többé semmi rosz,
A vad varangyok, a kontár művészek,
Járuljatok az ég kapuihoz!
A napotok dereng az éjbe, részeg
Bolygó, a Sziriusz. Hamar oda.
Tán visszaadja lányom e szent fészek.
Megérkezünk. Elámít a csoda,
Tündéri fénnyel ékes itt a reggel,
Ilyet a földön nem láttam soha.
A dombokon szivárvány-iv remeg fel
Jön a menet: egy orrszarvún elől,
Imádatos, nyájas mosoly-szemekkel
A kisleányom. Jobbra-balra dől
Kezéből a virág, amerre járdal.
Hogy fölnevelte e lágy anya-öl!
Csodálatos nép megy a réten által,
Kék-zöld szinekkel, cifra, mint a páva,
Beláthatatlanul sok-sok virággal.
Néztem lányom szemébe, bús fagyába,
S irtózatos! úgy rémlett, mintha két cső
Kigyózna vissza mélyen, az agyába.
Ha még továbbnézem, ez lesz a végső
Percem, de jaj megmentlek gyermekem,
A rém hiába acsarog fel és nő.
Az orrszarvúra ugrom! Végtelen
Várás! Tusa! Kacaj! Egy bús öröklét!
A tenger! A hercegnő! Jaj nekem --
Felébredek, a langyos kályha öblét
Érzem Poggfredben, künn a hó fehér,
S a szörnyű álmokat vadul ütöm szét.
Halotti csönd. Kapirgál egy egér,
A szél kopogtat, rázza künn az ajtót,
Bolond lázálom, egy batkát se ér.
Felugrom a székemből, és sóhajtok,
Egyszerre a másik szobába termek,
Az anya alszik, bámulom az alvót:
És karja közt ott szendereg a gyermek.