A lap feldolgozottságának foka

A „Pesti Napló” 61., 62. és 65-ik száma

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A „Pesti Napló” 61., 62. és 65-ik száma
szerző: Szendrey Júlia
(1858.)
Megjelent a Nővilág 1858. 25-26. számában, „Egy elkeseredett dillettáns-irónő” álnéven.[1]
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Történet, mely ha még nem történt meg, megtörténhetik s ha nem történik meg, megtörténhetnék.

Közli egy elkeseredett dillettáns-irónő.

Szinhelye e gyászos történetnek egy kisváros; személyei: Beregi Péter és neje Klára.

Soha sem sütött a nap csöndesebb, elégedettebb házaspárra, mint Beregi és Bereginére. Példányul emlegették őket messze vidéken. Bizony pedig már nem mai házasok, már túl vannak a válságos „hét tél, hét nyár, a lázasok e közmondásos Rubiconján, s a családfán már öt ép, eleven hajtás díszlik. Még pedig milyenek! A néhány év előtt Londonban tartott gyermekkiállitáson bizonyára zavarba hozták volna az itélő birákat, hogy az öt egyiránt piros, pozsgás fiú közül melyiknek adják az elsőséget és itéljék oda az épség diját. Látszott rajtuk, hogy szemfényeként őrzi őket anyjuk s apjuk, büszkeségét helyezi bennök.

A ház, melyben boldog párunk lakik, elég tágas, elég kényelmes; hiszen még ez az öt szüntelen izgatott kedélyű gyermek is elfért benne anélkül, hogy a vendégnek minden lépten-nyomon keresztül kellett volna botlania rajtuk. Játékaiknak a ház s az udvar legrejtettebb zugában és föllelhető nyomai daczára mégis volt mindig elég tiszta hely, hova az ember léphetett vagy leülhetett, minél meggyőzőbb bizonyságot már lehetetlen fölhozni a házinő rendszeretete és ritka rendtartási ügyessége mellett. Kár, hogy ezen állítást csupán azok tudják kellően felfogni, kiknek módjuk volt valaha egy csapatban öt ilyen ép, eleven fiúgyermeket látni, amint azok a szülei házban élnek és uralkodnak.

Az utczára szolgáló ablakok előtt zöld rácsozatos keskeny kertecske vonult végig; közepén egy terebélyes nagy hársfa terjeszté szét ágait, naphosszant árnyékot tartva egy támlás falócza fölött, melyen — mint méhkirálynő raja közepett, vagy mint anyamadár a fészekben — pihent néha Bereginé szüntelen csevegő gyermekeitől körülzajongva. E kertecskében Klára kedvencz virágai diszlettek, melyeket mind maga ültetett, maga ápolt és öntözgetett s melyek e miatt oly nagy tiszteletben tartattak az egész háznép által, hogy a világért sem tépett volna senki — még a legkisebb, a legcsintalanabb gyermek sem — egy szálat is e virágokból, melyeket e családanya a számtalan családi ünnepekre: minduntalan előforduló születésnapok, névnapok s egyéb ilyen nagy napokra tartogatott, mikor aztán az illető ünnep hősét mindig egy-egy pompás virágbokrétával lepte meg e kertecskéből. E meglepetést már mindenki előre várta és mégis soha meglepetés nem fogadtatott bensőbb örömmel és mélyebb megilletődéssel.

Az udvarban néhány szép fajta tyúk sütkérezett a napon vagy bujt a szederfák alá árnyékot keresve. Az udvar leghátsó részében egy magas galambdúcz emelkedett, lakhelyül szolgálván tömérdek tarka-barka, vagy hófehértollú galambcsaládnak. Ha a házinő reggelenkint kilépett a folyosóra s néhány buzaszemet hintett a fafolyosó széles párkányzatára, azonnal seregestül ott termettek s még kezéből is elkapkodták a szemeket.

Túl az udvaron volt a nagy konyhakert. A szomszédasszonyok nem egyszer leselkedtek irigykedve a sövényen át, hogy rajta kaphassák Bereginét, micsoda ördöge van, hogy az ő asztalára tavaszszal, mindig pár héttel előbb jön, mint másnál hónapos retek, saláta, uborka, zöldborsó s több efféle zöldségfajta nyalánkság, mik valamely házinő gazdaasszonyi koronájának legfénylőbb köveit képezik. Orgonabokrok, akáczfák váltották fel a dúsan termő gyümölcsfákat, melyeket házasságuk első éveiben mind maguk oltogattak és nemesitettek. A melegágy ritkította párját. Bereginé mindig sajátkezüleg egyengette benne az átrostált, porhanyó földet, mielőtt elveteményezett volna. Furcsa látvány volt az, mint szaporodott évenkint a nézőség e fontos műtét körül: majd minden tavaszszal egy-egy kis uj Beregi csemete csatlakozván a többihez, hogy gömbölyű arczán a csodálkozás és kíváncsiság kifejezésével, nagyra meresztett szemmel s talán tátott szájjal is bámuljon anyjára, a mit ez a három ujja közé csíptetett magvakat, az előre megjelölt helyekre, elhinté. Ájtatos csend uralkodott ez alatt s az ünnepélyes hallgatást csak akkor szakasztá félbe a lelkesedés harsányan kitörő kiáltása, mikor a veteményezés bevégeztével az üvegtáblákat kezdék fölrakosgatni. Hanem ekkor aztán annál nagyobb zenebona támadt; a nagyobb fiuk azonnal készítettek magoknak minden elképzelhető szemétből és porból egy-egy kis melegágyat, mit aztán az anyjuktól látott módon, bevetettek aszalt szilva, alma és czitrom-maggal, minek következtében őszszel minden gyümölcsöt, melyet az asztalon láttak, azt hitték, hogy az mind az ő termésök, az ő fáradságuk gyümölcse.

Igy folytak a dolgok a házon kivül; minden virult, minden gyarapodott a természet rendje szerint s munkálkodó emberi kéz nyomán.

Most térjünk hát be a házba és tekintsünk körül kissé ott is. A rendes, jól szellőztetett szobákban az ember mindjárt olyan otthoniasan, olyan kényelmesen érezheti magát. Minden bútoron meglátszik, hogy elrendezésénél a kényelem és czélszerüség határozta meg helyét, nem pedig a hiú fitogtatási vágy, vagy oktalan divatmajmolás; mindjárt észre lehetett venni, hogy a ház lakói inkább magoknak élnek, mint a világnak. A bútorok, ámbár sem ujabb, sem divatosak, mégis oly tisztán vannak tartva és oly jó állapotban, amint azt csak kivánni lehet oly háznál, hol nem tekintik halálos bűnnek, ha a gyermekek átlépve a gyermek- és cselédszoba szűk határait, néha oda is berontanak, hova épen szorosan véve, nem tartoznának, honnan igaz soha sem vonulnak úgy ki, hogy ottmulatásoknak néhány nyomát ne hagynák hátra, mit aztán az anya fejcsóválva, de mégis mosolyogva vesz észre és igyekszik rendbe hozatni. Az asztalokon egy-egy virággal telt pohár kellemes illattal árasztja el a szobát.

Volt azonban egy szobácska e házban, melyet látszólag senki sem használt; oly kicsiny, oly keskeny, hogy alig lehet elképzelni, mire volna használható. Egyetlen ablaka az udvar egy félreeső zugára nyilik, egyszerű bútorzatát egy kis diván, egy karszék, egy iróasztal s egy kicsinyke könyvpolcz képezik. A könyvpolczon néhány nevezetesebb angol és franczia regény, néhány szótár és magyar nyelvtani munka látható. E szobácska ajtaja egész nap zárva tartatott; csupán este, mikor a gyermekek lefeküdtek, a cselédeknek másnapra a rendelet kiadva s az egész ház nyugalomban volt, akkor e szobácska ablaka megvilágosodott s kéthárom óra hosszat halvány fény világolt a leeresztett függönyökön át az éj sötétébe. Ámde ezen már senki sem ütközött meg, senki sem tekintette rendkívüli, feltűnő eseménynek, melyről méltó volna pletykázni; évek hosszú során mindennapi dologgá vált ez; már senki előtt sem volt újság, mindenki tudta, hogy ott ilyenkor Bereginé, a köztiszteletben álló családanya, a példás házinő, szóval, hogy ott ilyenkor Bereginé — bátorság ne hagyj el! — ír. Igen, kimondtam, ír! Ne ütközzünk meg rajta; ne legyünk kisvárosiasabbak ama kis városnál, hol ez általunk talán szörnyetegnek keresztelt szegény nő lakik. Ha ők megnyugodtak benne, nyugodjunk meg mi is, nyugodjunk meg fölháborodás nélkül abban, hogy egy írónővel kell megismerkednünk. Ahelyett, hogy őt megköveznők, ne resteljük a már kezünkbe vett követ szépen zsebünkbe tenni, mig méltóbb tárgya akad nemes haragunknak. Ne bántsuk szegény Beregi Klárát; hiszen igénytelen szerény föllépése minden fenhéjázástól ment s csak mint gondos házinő, mint lelkiismeretes családanya kívánja tiszteletünket és méltánylatunkat megnyerni. Minden ismerőse, egész környezete megszokta őt igy tekinteni, annyira, hogy senki sem tartá szükségesnek őt munkálatai megjelenésekor magasztaló szónoklatokkal elhalmozni, nem tapasztalvá soha, hogy ő erre igényt tartana, vagy abban kedvét lelné. Meg aztán az már oly régen megszűnt újság ‘enni, hogy ő ír, hogy azt mindenki természetesnek találta s úgy tekinté, mintha ez nem is lehetne máskép. Hogy kevesebbet járt a szomszédokhoz estélyekre és látogatóba, azt senki sem tulajdonitá irói gőgnek, vagy rátartásnak, hanem házi elfoglaltságának, mit könnyen felfoghatott az, ki tudta, mily bőségesen árasztá el őt az ég áldásával s hogy ő milyen odaadással teljesiti családanyai kötelességeit.

Férje, Péter, épen úgy nem ellenzé nejének irói foglalatoskodását, mint soha másoktól sem hallá őt azért megrovatni, vagy ócsárolni. Sőt igen kényelmesnek találá estenkint szépen otthon maradni, télen a meleg kályha mellett, nyáron pedig a folyosón üldögélve karosszékében, ahelyett, hogy kénytelen lett volna, — mint többi hivataltársai — nejét társaságokba, estélyekre vezetgetni, vagy legalább őt onnan haza kísérgetni. Oly jól érezte magát jelen helyzetében, hogy soha esze ágában sem jutott nejét lebeszélni, vagy őt megróni azon pár óráért, mit az házi dolgai pontos elvégeztével saját kedve és izlése szerint töltött. Tudta keletkezését ezen irói munkálkodásnak és csak áldani tudta sorsát, hogy neje őt ezáltal annyi költségtől s egyszersmind annyi kényelmetlenségtől menti meg, mit amúgy alig kerülhetett volna ki. Összekelésök első éveiben követve a városkában divatozó szokást, ők is megtették a számtalan látogatást, megtartották a kikerülhetetlennek képzelt estélyeket, de csakhamar észrevették, hogy mindez vagyonbeli állapotukkal nem egyező kiadásokra kényszeríti őket és jövedelmük maholnap nem bírja meg e kiadásokat. Átlátták, hogy mit ez életmód folytatása által talán nyerhetnének, nincs arányban azzal, amit bizonyára vesztenének. Közlék egymással e fölötti véleményöket s miután odahaza, egyszerű, de kényelmes otthonjokban, egymás közelében sokkal jobban érezték magokat, mint felcziczomázva házról-házra járni: közös megegyezéssel lassan-lassan visszavonultak a társaságoktól; észrevétlenül, anélkül, hogy ez feltűnhetett volna, kezdték az estélyeket ritkítani, mig végre mindenki megszokta Beregi Pétert és nejét csak néhány bizalmas házi körben, vagy valamely rendkívüli ünnepély alkalmával láthatni. Sőt akadtak, kik ezért meg is dicsérték őket, kivált olyanok, kik legkevésbé voltak volna képesek példájokat követni. Kivált, miután a család is évenként növekedett, mindenki természetesnek találá, hogy idejöket inkább azok körében töltik, mint idegenek társaságában.

Ámde, a legterhesebb háztartás, a legnagyobb elfoglaltatás mellett is marad a nőnek néhány szabad percze, sőt néhány órája is, mikor lelke valami szellemi elfoglaltatás szükségét érzi; mikor az anyagi bajokat és fáradozásokat szellemi időtöltés által óhajtja kipihenni. így történt ez Klárával is. Amint az estéket mindinkább otthon töltötték olvasgatáshoz fogott, mi eddig is kedvencz időtöltése volt; de ezen forrás nagyon hamar kiapadt. Saját kicsiny könyvtárán hamar keresztül ment s a kölcsön összeszedhető könyvek száma oly csekély volt s a néhány divatlap, mely a városkába járt, oly rövid élvezetet nyújtott, hogy Klára egy napon kifogyott minden olvasmányból. E szorult helyzetben férje könyvtárához folyamodott, ámbár előre tudta, hogy ott semmi esetre sem talál eddigi olvasmányaihoz hasonlót; ismerte férje hajlamát, ki szabad óráiban csak a legkomolyabb olvasmányokkal foglalkozott, kiválólag pedig nyelvtudományi munkákkal s erre vonatkozó értekezésekkel. Midőn egyenkint szemügyre vette férje könyveit, nagyon is igazolva látta sejtelmét. A nyelvtudományi munkákon kivül csak néhány történeti és encyklopaediai művet talált ott. Mit volt mit tennie? Eljött az óra, mikor még ezt a száraz olvasmányt is óhajtotta. Nehezen bár, de csak hozzá fogott; de mint bámult Klára, midőn azt tapasztalá, hogy olvasmánya napról-napra mindinkább kezdi őt érdekelni, hogy minél mélyebben merült belé, annál nagyobb vonzóerőt gyakorolt az reá. Mintegy önkénytelenül ösztönöztetve érzé magát, egyszer-másszor apró jegyzeteket készíteni arról. Egyik könyvet a másik után vevé elő, lassan-lassan átment valamennyien s akkor újra kezdé s ezen foglalkozás oly kedvessé vált előtte, hogy végre valóságos élvezetet talált benne. Beregi megörült rajta, látván, hogy neje saját szenvedélyét osztja s azon dolgokkal foglalkozik, melyek őt is leginkább érdeklik. Készséggel magyarázgatta neki a nehézségeket s szívesen igazitá ki jegyzeteit s folytonos figyelemmel kisérte tanulmányának fejlődését és haladását. Végre Klára, hogy gyakorlatilag alkalmazza, mit elméletileg felfogott, egyes apróságokat kezdett kidolgozgatni. Előbb csak mintegy napló alakjában, saját házköréről; aztán tovább ment, széttekintett környezetében, vissza emlékezett éleményeire; egyes alakokat és eseményeket kezdett összeállítani s mintegy egészszé kidomborítani; e vázlatokat aztán megmutatá férjének, ki igen helyeselte e gyakorlatokat s midőn utóbb neje néhány apróbb dolgozattal a közönség elé lépett, legkevésbé sem ellenzé ezen fellépését, sőt készséggel nézé át azokat elküldésök előtt és valódi érdeket tanúsítva mondá el véleményét egy vagy más pontot illetőleg és segité őt tanácsaival, valahányszor csak neje hozzáfolyamodott.

A kis városkában eleinte megbámulták Klárát, hogy nő létére ír, s még hozzá ki is nyomatja, amit irt; de midőn látták, hogy magaviseletében semmi sem változott, hogy házában és házon kívül csak a régi Bereginé marad, csakhamar megszűntek e csodát bámulni; s végre oly természetesnek találták, hogy Klárának egyik vagy másik müvét olvassák, hogy már nem is gondoltak vissza arra az időre, mikor még Bereginét nem tartották írónőnek. Miért bíbelődtek volna vele? Alakjaival, tanaival sem a közerkölcsiséget, sem magánviszonyaikat nem sérté, tehát miért idegenkedtek volna el tőle?

Így tartott ez már évek óta. Klára nevét csak tisztelettel és méltánylattal emliték városkában és környékén. Igénytelen föllépése által senki jogai nem szenvedtek csorbulást. Miként őt nem bántották, úgy ő sem bántott senkit: miként a világ ő vele, úgy ő is meg volt a világgal elégedve. Háza népe szerette, ismerősei tisztelték őt.

Mint előbb emlitém, ez már éveken át tartott igy. Senki sem sejté a villámot, mely Beregiék házát fenyegeté, hogy lángnyelvével a nyugalom és megelégedés ezen tanyáját felgyújtsa és elolthatlan lángokba boritsa!

Egy reggel, 1858-ban ápril közepe felé reggelinél ült az egész család, mely immár az emlitett öt gyermek által a vészthozó hetes számra növekedett; a legkisebb az anyja ölében ült és fel-felkaczagva tekintgetett vele enyelgő testvéreire, utánok terjesztgetvén kis gömbölyű karjait. Apa és anya, egymást figyelmeztetve gyermekeik bohóságaira, kedélyesen beszélgettek együtt. Belépő cseléd szakasztá őket félbe, néhány levelet és újságot nyújtván át nekik. Beregi kiválasztá a nejét illető szépirodalmi lapokat, azokat Klára elé helyezte, ki azonnal olvasgatni kezdé azokat, mennyire ez az ugrándozó gyermektől lehetséges volt. Beregi ez alatt leveleit futotta át, aztán a politikai lapokat vevé elő, melyeket magának járatott. Előbb csak úgy futólagosan pillantott rajtok végig; azonban egyszerre csak valami különösen megkapja figyelmét, kíváncsian nézi meg a túlsó oldalon az iró nevét, aztán ismét olvasni kezd, egyre nagyobb figyelemmel s mindig komolyabb képet vágva; miközben egy-egy fürkésző tekintetet vett nejére, mire arcza mindinkább elsötétül s egész valóján növekedő felindulás és izgatottság tűnik fel. Oly hosszasan olvas egy sort, mintha minden mondatot, minden szót mélyen elméjébe akarna vésni; elmélyedését csak egy-egy gyanakodó tekintet szakasztja meg, melyet nejére vet, ki ezalatt semmit sem gyanítva nézegeté át lapjait. Ennek végeztével azonban lehetetlen volt férjének sajátságos magaviseletét észre nem venni, kíváncsian kérdé tőle:

— Mi az, mi oly komolylyá tön, édes férjem? Melyik lap ez? A Pesti Napló? Talán valami vésztjósló vezérczikket olvassz? Vagy valami kegyetlen kritikát? Ugyan kit bántanak? Előre sajnálom szegényt, tudom nem marad rajta egy ép hely, úgy semmivé teszik; nem szeretnék a helyébe lenni. De hát szólj, édes férjem, valóban igen kíváncsivá tészsz!

Beregi semmit sem felelt, csak hosszasan nejére bámult, mintha nem értené annak szavait; aztán pedig, midőn az ismételni kezdé előbbi zaklatását, ingerülten válaszolt neki:

— Semmi, semmi, ami reád tartoznék! Mi köze is van asszonynak a politikai lapokhoz? Én nem is tudom, mit avatkozol te mindig oly dolgokba, mik nem tartoznak a nőre: olyasmibe, mi csak a férfi körébe vág!

— Én, férjem? Nem értem miért haragszol reám? Hiszen eddig mindig együtt olvasgattuk a lapokat s midőn te ahelyett, hogy kávéházba, vagy valami kártyapartiera mentél volna, örömestebb itthon maradtál, nem egyszer azzal töltöttük az időt, hogy együtt olvasgattuk a hírlapokat s te mindig szívesen hallgatád meg az én véleményemet, miként én is mindig előre örültem tanulságos magyarázataidnak és fölvilágositásaidnak. Most meg egyszerre haragszol, hogy kérdezem, miféle különös czikk foglalja úgy le figyelmedet.

— Mondtam már, nem tartozik reád! — kiáltott férje ingerült hangon. — Eddig sem kellett volna ily dolgokkal bíbelődnöd. Jobb, ha gyermekeid és házi dolgaid után látsz, mint olyasmivel foglalkozol, mi nem asszonynak való.

S összegyűrvén a kezébe tartott lapot, azt zsebébe dugá és szó nélkül, még egy mogorva tekintetet vetve nejére, távozott.

Klára álmélkodva bámult férje után. Képtelen volt a szokatlan jelenetet magának megfejteni. Első meglepetésében szinte elfeledte ama lapot, mely férjét annyira megzavará. Ugy megrendité őt férjének e kíméletlen, sértő kifakadása, melynek okát sehogy sem tudta elképzelni, hogy mintegy megkövülve maradt mozdulatlanul előbbi helyén, öntudatlanul hintázgatva ölében alvó kis gyermekét. A háziak csodálkozva vették észre, hogy a különben oly tevékeny házi nő, mint marad tétlenül ülve, nem is gondolva szokott foglalkozásaira. Csöndesebben jártak föl s alá, azt hivén, rosszul érzi magát. Délfelé a legnagyobbik fiú haza jővén az iskolából, azonnal észrevette anyja levertségét, oda simult hozzá és részvéttel kérdezgeté tőle:

— Beteg vagy, édes anyácskám? Haza hívjuk édes apánkat?

— Nem, édes fiam, én nem vagyok beteg; inkább attól félek, hogy édes apátok betegszik meg, azért vagyok szomorú. Legyetek jók, még jobbak, mint máskor, ha ma ebédre haza jön; vidítsátok föl szegényt, sok baja, sok gondja van szegény apátoknak, félek, még megbetegszik.

Mikor Beregi délben hazajött, még rosszabb kedvű volt, mint mikor elment, egész ebédidő alatt senkivel sem beszélt, csak az ételeket ócsárolta s a gyermekeket korholta s azoknak pajkossága és neveletlensége miatt tett szemrehányásokat nejének.

Klára e vádakra, melyeket most hallott először, még inkább bámult férjére, mint a reggelinél történtek után; egy szót sem bírt szólani, tányérát eltolta maga elől s minden lelki erejét összeszedve igyekezett könnyeit gyermekei előtt elfojtani.

Másnap reggelinél, a tegnapi jelenet ismétlődött. Klára, látva férjének felindulását, melylyel az a Pesti Napló egy ujabb számát olvassa, megkísérté azt tőle elkérni; de Beregi azonnal felugrott, székét indulatosan eltaszitá és ismét zsebébe rejtve a lapot, oda hagyta a szobát. Klára nem bírván többé könnyeit elfojtani, zokogva menekült kis szobácskájába, hol különben soha sem szokott napközben időzni.

Nap-nap után folyt le és Klára helyzete egyre gyötrőbbé és kínosabbá vált. Az elkeseredés és ingerültség Beregi részéről nőttön-nőtt, mi által Klára mindig levertebb lőn és szerencsétlenebbnek érzé magát. Minél többet töprenkedett férjének annyira megváltozott magaviseletén, annál inkább meggyőződött felőle, hogy e változást csupán ama lap idézhette elő; még sem volt bátorsága aziránt kérdést intézni Beregihez; átlátván, hogy tudakolása hasztalan, sőt káros volna, csak növelné férje ingerültségét s így ujabb elkeseredésre és kíméletlenségre szolgáltatna okot. De hát mit tegyen? Honnan szerezhetné meg azon lapot? Ismerőseire gondolt, kikről tudá, hogy járatják; de nem volt képes annyira erőt venni magán, hogy még legbizalmasabb barátai előtt csak említeni is merte volna. Valami megfoghatlan, legyőzhetlen félénkség bilincselé le nyelvét, valahányszor e tárgyat elő akará hozni. Kivált, miután idővel úgy tetszék neki, mintha ismerőseinek magaviselete is megváltozott volna irányában. Mintha az előbbeni szívélyes előzékenységet bizonyos hidegség, valami gyanakodó tartózkodás váltaná fel. Hogy erről bizonyságot szerezzen magának s hogy talán valamiképen nyomába akadhasson a kérdéses lapnak, gyakrabban kezdett ismerőseihez járni és bámulva tapasztalá, hogy azok annál inkább vonulnak tőle vissza. Mi még jobban sérté őt s helyzetét még nehezebbé és kínosabbá tevé, azon feltűnő körülmény volt, hogy mindenhová egyedül, férje nélkül kellett mennie; mert valahányszor őt Klára felkéré, hogy kisérje el egy vagy más helyre, Beregi mindig határozottan megtagadá azt. Mintha szégyelte volna, hogy nejével lássák őt. Ha a szépirodalmi lapokat pillantá meg, melyekben neje munkái szoktak megjelenni, egész nap kíméletlen és visszataszító hidegséggel bánt vele. Klára már majd eszét veszté e rája nézve kifürkészhetlen titok nyomása alatt.

E közbe még egyik gyermeke veszélyesen megbetegedett. Képzelni lehet Bereginé ijedségét és kétségbeesését. Kivált, miután férje ekkor még mogorvább, még barátságtalanabb lett irányában. Egyébkor, ha valamelyik gyermekök megbetegedett, közös fájdalmuk mindég még szorosabban fűzé őket egymáshoz; s midőn együtt virrasztottak, együtt aggódtak, csak egymás iránti részvétteljes szeretetök adott mindegyiknek elég erőt, hogy le nem roskadt a rájuk mért csapás alatt. Most azonban egyetlen vigasztaló szó sem jött Beregi szájára; szótlanul, mintegy kémkedve őrizte a beteg gyermeket, mintha nem merte volna azt neje ápolására bizni. Sőt egykor, midőn a betegség tetőpontját érte el és Klára sirva, zokogva borult gyermekére, úgy tetszett előtte, mintha férje őt rossz, gondatlan anyának nevezné, ki nem viselé eléggé gondját gyermekeinek, mert gondolatai, tudja Isten, hol kalandoznak. Mint lázas álomkép szavai, csengtek e szavak Klára fülében, s midőn gyermeke meggyógyult s e szavak emléke meg-meg lepé őt, igyekezett elhitetni magával, hogy azokat csak a sok virrasztás okozta izgatottság képzelteté vele, miután a legszigorúbb önvallatás után is képtelenségnek tartá, hogy őt ilyen igaztalan váddal illethesse bárki.

Ámde idővel a családapa és anya közti egyenetlenség lassankint megteremté keserű gyümölcseit, káros következményei mindinkább kezdtek feltűnni, mind a háztartásban, mind a környezetben Lassan-lassan felbomlott a szokott rend, minek minduntalan ujabb bizonyságára lehetett akadni mindenütt, kivált a rendetlenül tartott udvaron s a pusztulásnak indult kertben.

A gyermekek sem voltak többé oly szófogadók, sem oly tiszták és kedvesek, mint azelőtt, többet hányódván a cselédek között, kiknek társaságában még kedélyök is megromlott; eldurvultak köztük s azoknak oktalan engedékenysége s még oktalanabb ingerkedései feleselőkké, követelőkké és nyafogókká tevé őket.

A galambok, melyeket Klára nem etetgetett többé, elpártoltak a szomszédokhoz, a virágok alig jutván most Klárának eszébe, elhervadtak és kiégtek, ápolás és szorgalmatos öntözgetés hiányában; a kertben legkedvesebb és legkényesebb gondviselést igénylő veteményeit fölverte a gyom, elnyomta a dudva; s ekképen harapódzott tovább a hanyagság szülte rendetlenség, mit Beregi nem szűnt meg a legkíméletlenebb módon nejének naponkint szemére lobbantani. Klára igyekezett ilyenkor kissé összeszedni magát, de csakhamar erőt vőn rajta előbbi levertsége, s helyzetének elviselhetetlen terhe alatt újra mindig visszasülyedt előbbi tétlen merengéseibe.

Végre bekövetkezett ezen kínos állapot netovábbja, a végső csapás, mely alatt Klárának vagy végképen le kelle roskadnia, vagy ártatlansága érzetében fölemelkedni, hogy vérző szivvel bár, de fölemelt fővel viselje el, mit sorsa reá mért. Iskolába járó fiacskája egykor sirva jött haza s anyja tudakolására semmikép sem akart választ adni; végre mégis engedvén anyja unszolásának, zokogva vállá meg, hogy pajtásai nem akartak vele játszani és kicsúfolták őt anyja miatt.

— Én miattam! — kiáltott föl Klára álmélkodva. — Én miattam! Szerencsétlen gyermek, mit beszélsz? Miért gúnyolhattak volna társaid én miattam? De hát szólj, az Istenre kérlek, felelj!

De a gyermek makacsul hallgatva törülgette kis ökleivel egyre sürün hulló könnyeit, Beregi ezalatt észrevétlenül belépett a szobába s hallván a neje és gyermeke közti beszédet, keményen rárivalt fiára, hogy rögtön vallja meg, miért csúfolták őt anyja miatt.

— Azt mondták, édes apám, hát azt mondták, — zokogta a kis fiu, — hogy szégyeljük magunkat, mert a mi édes anyánk irónő, és aki irónő, az nem lehet jó asszony, hogy ez az újságban van, szüleik olvasták; meg az is ott van, hogy az ilyen nem szeret senkit, még a gyermekeit sem! — senkit sem.

Az utolsó szavakat már alig birta a szegény gyermek kimondani a nagy zokogástól. Atyja megfogá kezét és Klára növekvő bámulattal látá, mily szemrehányó arczczal fordul férje feléje s legmélyebb elkeseredés hangján intézi hozzá a következő szavakat:

Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert — mert feleségem — irónő!

— De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! — — Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka?

— Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! — viszonzá férje növekvő indulatossággal, — mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által — mire egy szerény nő nem volna képes — férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, íz ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire!

Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe:

— Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban.

Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatí a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; magas emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet balul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?" s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá:

— E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.

E válságos ponthoz érve szegény Klárám siralmas történetének rajzolásában, élénken elképzelt szenvedései annyira meghatottak, hogy kénytelen valék munkámat félbeszakítani. Igen! — kiálték föl elkeseredve, — igen, ilyen a kritika, ilyenek a kritikusok! Kilövik mérges nyilaikat, nem törődve azzal, hogy az iróban az embert is halálra sebzik; nem bánva, ha kit ők egy kavicscsal hajítottak meg, azt a kárörvendő tömeg megkövezi is! Nem sejtik bonczolásuk által, mily gyógyithatlan sebeket ejtenek; nem sejtik, hogy épen midőn a háziasság és családiasság mellett szónokolnak, kétélű szavaik akkor metszik el a legszentebb kötelékeket, gyanusitgatásaik akkor gyilkolják meg a szeretők bizalmát és dúlják föl a családi élet békéjét, miként arról Beregi Péter és a szegény Klára gyászos sorsa mindenkit eléggé meggyőzhet.

Oh, de mi ez ahhoz képest, mi velem történt, mit nekem magamnak kelle tapasztalnom! Hogyan? miként? azonnal elmondom.

Tehát felhagyva munkámmal, tollamat szokott helyére, a tentatartóm mellé helyezém és fejemet balkezemre hajtva, egészen átengedém magamat fentebb leirt gondolataimnak. Hihetőleg, hogy minél háboritlanabbul merülhessek szomorú elmélkedésembe, szememet is behunyám. Meddig lehettem igy, nem tudom; elég az hozzá, hogy elmerüilésemből egyszerre csak valami kiállhatatlan, fülsértő kaczaj riasztott fel; még pedig oly sokféle, különnemű hangok harmoniátlan összege, hogy idegeimre épen azon kellemetlen benyomást tevé, mintha egyszerre valaki mind a két öklével a zongora billentyűire csapott volna.

Ijedve és boszankodva tekintettem föl és mit láték? A zaj, mely ilyen kíméletlenül felriasztott, írószereimtől származék, melyek kaczagva és hahotázva szökdécseltek előttem. Oly képtelen, oly kificzamodott ugrándozásokat vittek véghez, hogy első tekintetemre azt hivém, a színházi tánczszemélyzet van előttem; de alakjaikról csakhamar ráismerheték saját Írószereimre. Amint első meglepetésemből magamhoz kezdék térni, ugy tetszett, mintha e szilaj ugrándozás és kaczaj különösen reám vonatkoznék. Csakugyan! minden hang, minden mozdulat az én boszantásomra volt irányozva s engem igyekezett gúnyolni és sértegetni.

Ez is, oh igen! ez is mind azon kárhozatos czikknek volt következménye. Nemcsak a világot, a társadalmat és családunk tagjait sikerült fölizgatni ellenünk, hanem még irószereinket is. Tulajdon irószereink, melyek eddig oly vakon engedelmeskedtek, most pártot ütnek, föllázadnak ellenünk! Erre nem voltam elkészülve, ezt megvallom, még én sem tartottam volna lehetségesnek. Oh, de miért is hagytam a Pesti Napló ama vészteljes három számát napokig asztalomon heverni! miért nem égettem el azonnal, hogy a halál e neme, melyre azon czikk minden irónőt méltónak nyilvánít, legelsőben is rajta hajtatott volna végbe. De a sors másképen határozott fölöttem: nekem is meg kelle kóstolnom azon méregpoharat, melyet szegény Beregi Klára fenékig ürített. Oly sértő dolgokat kelle látnom és hallanom, melyek fölötti haragomban majd kétségbeestem.

A nagy papirolló majdnem megérinté arczomat, akkorát szökelt felém, aztán előttem hanyatt vágta magát s egész hosszában szétterpeszkedve hahotázott a szemembe. A tentatartón meg nevettében csak ugy folytak végig a tentacseppek, mig a porzótartó olyan bukfenczeket vetett, hogy a porzó belőle szerteszét szoródott s még a szemembe is esett belőle. Még a tolltörlő is közéjök vegyült s nem szégyelve tentafoltos taréját, berzenkedő ugrándozásokkal igyekezett boszantani. A tollkés pedig mind a négy ágát szétfeszítve, szemkápráztató sebességgel hányta előttem a czigánykereket. De rám nézve legsértőbb az volt, hogy a teleirt papírszeletek, melyekre ama gyászos történetet följegyeztem, garázdálkodásban minden eddig elősorolt tárgyon túltettek. Szerteszét röpködtek előttem s egymásba ütközve, olyan kaczajt ütöttek, mely valamennyiét túlharsogta. Ki hinné! még tollam is részt vett e felkelésben ellenem; kihivólag ágaskodott orrahegyére s összefogózkodva az irónnal, együtt a legeszeveszettebb ugrándozásokat vitték véghez s éles kaczagásuk szintúgy metszé fülemet.

És képzelitek-e a legfőbbet? hogy írószereim folytonos gúnykaczaja közöl szüntelen hallottam ama borzasztó czikket, mely — miként láttatok — már szegény Klárát is oly szerencsétlenné tette! „Sorsuk mindig tragikus, vagy komikus" harsogtatá felém a papirolló; „az angyalból démon lesz" csúfolódott a fekete-vörös taréjú tolltörlő; „átengedi magát kósza vágyaknak" kaczagtak a szerte röpködő papírszeletek; „mindig keres egy férfiút, az igazit" hahotáztak párosan a toll és irón. És igy tovább! Volt mit hallanom! eleitől végig minden mondatát szemembe kaczagták. Ingerültségem leírhatatlan. Mit tehettem volna egyebet? Rájok kiáltottam és csendet parancsoltam. Hasztalan! Nem volt többé foganata; sőt még növekedett a kaczaj.

— Tűzbe veletek azonnal! — fenyegetőztem. Még harsányabb kaczaj.

— Soha többé irónt, vagy tollat nem veszek kezembe!

A legfelsőbb fokra hágott kaczajversenytől majd megsiketültem.

Erre azonban egy csinos kis barna fiatal ember lép be a szobámba és nyájas, barátságos üdvözlettel közeledik felém.

De mit látok? Írószereim mindegyike szokott helyén áll asztalomon, a legmélyebb csendben s oly komoly állásban, mintha semmi sem történt volna. A tentatartó oly szendének látszott, amint csak sötét arczulatjától kitelik; a porzótartó pedig oly szelesen vágta be magát szokott helyére, hogy mai napig is csorba bele. Tollkés, olló, irón és tolltörlő, mind oly ártatlan képet vágnak, mintha garázdálkodásaik által soha keresztény lelket nem botránykoztattak volna meg. A tele irt papírszeletek, melyek előbb oly szemtelenül röpködtek orrom körül, egy pillanat alatt szép rendbe összebújtak és irótárczám legrejtettebb osztályába húzták meg magokat.

S mindezt egy fiatal ember megjelenése okozá, kire jelenleg — és pedig méltán! — többen haragusznak, mint a mennyi hajaszála van; és a kiknek száma veled is nyájas olvasó, hihetőleg még szaporodni fog, ha megtudod, hogy e sorokat is, mint amaz annyiszor emlitett Pesti Napló fent idézett 61., 62. és 65-ik számában közlött czikkek szerzője, ő idézte elő; — ki ezen czikkei által több epelázt okozott, — mint mennyit Karlsbad összes gyógyforrásai az idén jóvátenni bírnának; ki oly kebellázitó sérelemmel illette az emberi nem gyöngébb felét, hogy még az ereszen csiripelő verebek is feljajdultak rá; ki, hogy róla a legiszonyubbat elmondjuk: minden irónő tollát főzőkanállá akarná átváltoztatni! — ki zsarnok és hóhér egy személyben, mert minden létező és létezhető irónőt törvényen kivülinek nyilvánított s ezenfelül minden magyar irónőt egyszerre, egyetlen tollvonással eltörölt a föld színéről; — egy különös lény, ki az elősorolt borzasztóságok daczára a világon a legjobb, legszeretetreméltóbb ember, kit minden ismerőse szeret "és tisztel, kinek én örvendezve nyujtám kezemet, — és kinek neve: találjátok ki!

Megjegyzés
  1. Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. – ?, ?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete e novellához:
    „A Pesti Naplóban Gyulai Pál alaposan megtámadja az írónőket, kikről indokolatlan axiómákat állit fel. Szendrey Júlia erre válaszkép írta ezt az elbeszélés formájába öltöztetett replikát Erre hivatott is volt, már azért is, mert ez epés cikkre az ő Anderson mesefordításai adtak alkalmat, melynek különben — ez az érdekessége a dolognak — a már akkor is kíméletlen tollú kritikus a legnagyobb elismeréssel adózott ugyanazon cikkében, melyben- főzőkanállá akarna változtatni minden írónő tollát. Gyulai Pál különben sógora volt Szendrey Júliának.”