A „Fagy” czimű nagyobb költeményből

A „Fagy” czimű nagyobb költeményből szerző: Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov, fordító: Szabó Endre

                        I.

Egy faluban kis házikó áll
Fehér lepelbe' hó alatt.

A házikóba' rács megett egy
Tinó s az asztalon halott -
A balga gyermekek fecsegnek,
Az özvegy csendbe' sir, jajog.
Halotti inget varr urára
Az özvegy, de oly csendes ő,
Oly lassan sirdogál, akár a
Tartósnak készülő eső.

                        II.

Nincsen a sorsnak csak három csapása,
Az egyik: rabhoz menni feleségül,
A másik: rabot szülni a világra,
Rabot temetni a harmadik végrül.
     S mind e három csapását a sorsnak,
     Viselni kell az orosz asszonynak.

Századok tüntek, megváltozott a múlt,
A világon minden került, fordult, javult,
Egyet felejtett el csak a jó isten:
     Parasztasszony, téged,
S bizony derék, szép szláv asszony nincsen,
     Úgy elcsenevészett.

Te gyötrött, szegény áldozat,
Némán, magadban szenvedél te,
Keserves, bús panaszodat
Te vitted a világ elébe.

De kínaid te közléd énvelem,
Hisz' ismersz engem gyermekséged óta,
Ismersz, te megtestesült félelem,
Te, a semmiség élő hordozója...
     Nincs szíve, a ki tégedet
Részvéttel meg nem könyezett.

                        III.

Hideg van. A mezőt hó borítja térdig,
     Üget benne lassan a Fakó.
Távol az erdőnek foltja feketéllik,
     Sehol egy lélek sem látható.

Minden olyan csöndes... A faluból tisztán
     Ide ér a hang és hallod itt.
Fagyökeret érve, csikorog a kis szán
     Talpa, metszve szinte csontodig.

Nincsen benne mód, hogy szertenézz a síkon.
     Mint a gyémánt csillog a mező;
S Dárja[10] könyben úszik... A nap bántja bizton
     Szemeit és azért könyez ő.

S még pusztább csendje a vadonnak,
     És fénye szinte rekkenő,
Beljebb-beljebb a fák nagyobbak,
     És árnyuk egyre, egyre nő.

Árny kél nyomán a fának s fénynek
     És van halotti, néma csend -
De hallga! mintha gyászos ének
     Zokogna, búgna messze, bent...

De nem soká figyelte Dárja,
      (Hja, eltompítá őt a gond),
Hogy zúg ott bent bús szózat-árja
     S mi az, mi ott zokog, jajong.

A gyönge nap, a téli égnek
     E sárga, nagy bagoly-szeme
A szegény özvegy bús szívének
     Baját részvétlen nézte le.

S hogy e nap hány sebet nyitott még
     E meggyötört parasztsziven,
Az ott maradt örök titokkép
     A néma erdő mélyiben.

A szegény árvák anyja búját,
     Özvegy keserve-érzetét
A madarak mind eltanulták,
     De eldalolni nem merék.

                        IV.

Bármit tegyek, csak elfeledjük
     Szegény asszonyt, én azt hiszem;
Mért is ne? bú-bajával együtt
     Nem szánja úgyis senki sem.

- Nincs nyugalom tisztább se édesb,
     Mint melyet erdő mélye ad,
Zajtalan, mozdulatlan, érdes,
     Kietlen téli ég alatt.

Az elfáradt kebel csak ott tud
     Pihenni jól, mélységesen,
S ha életünket már megúntuk,
     Csak ott alszunk el édesen.

Egy hang se kél; a szív kiírtva,
     Nincs benne bú, se szenvedés,
A síri mély csend elcsitítja
     A tétovázó érverést.

Egy hang se kél. A tiszta égen
     Áll a nap, az erdő mereng - -
Csudás világ, bevonva szépen
     Ezüstbe, messze, végtelen...

Oly bűvös, titkos báj van ebben,
     Vonz ellenállhatatlanul...
A fákon át evetke rebben
     S nyomán a hó szálldosva hull...

Egy hó-csomót rúg Dárjára
     Hogy a fenyőn is átkereng -
És Dárja dermedezve álla
     Bűvös, örök álomba' lent...