A' kan macska
| A' kan macska szerző: Verseghy Ferenc |
Eggy iszonyú kan macska lakott eggy búzamalomban,
melly basa mordsággal kikutatván minden udúcskát,
a' sok egért, patkányt úgy mészárlotta rakásra,
mint nagy Akillesnek régenten dőre haragja,
drága baráttyáért, Trójának büszke vitézit.
Egyszer ezek, mikor asszonyihoz concertre kisétált
éjszaka, öszvelopódzkodtak. Hasaikra borúlván
élemetes dékánnyok előtt, elejébe csevegték,
rettenetes bajokot, 's iszonyú vérszomjai ellen
a' miogó kannak keserű panaszokra fakadtak.
A' remegő dékány ellenben, az égre tnkíntvén,
könnybebrúltt szemmel, «sajnálom, kedves Öcséim!
úgymond, sorsotokot. Tudom én, melly marczona dühhel
üldözi e' vad kan nemeinket. Móta születtem,
nem tudok illy iszonyú gyilkost e' búzamalomban.
Még ifiú voltam, csak nöstény macska vigyázott
e' teli zsákok köztt. Szabadon szaladoztak előtte
gyermekeink, 's ha talán közelíteni mertek üdőnkint
vaczkaihoz, csak azért kaparított néha közűllök
eggyet körme közé, hogy rajtunk asszonyi jussát
űzvén, úrfiait fenntartására tanítsa.
Illyen arany koraink többé nem lesznek! Utánna
többen uralkodtak, kik alatt szűkűlni jusunkot,
's a' dühös öldöklést láttam terjedni nemünkre.»
Mint mikor a' Mester szomorúan festi csapásit
a' haragos mennynek, mellyekkel az emberi fajnak
marha gonoszságit földünkön feddeni szokta;
öszve fohászkodván az anyák, elejébe pityegnek,
's gyenge leányaikot főhajtogatásaik által
szívreható intési utánn indúlni taníttyák.
Úgy az öreg poczkok 's az egér községnek atyái
sok szomorú áhhal kísérvén ősi panasszát
ősz fejedelmeknek, végtére fenyíteni kezdték,
virgoncz magzatikot, hogy ezen tigrisnek emésztő
körmeit ösmervén, lyukaiktúl messze bolyongnak.
«Hát mit együnk, mit igyunk? úgymond szavaikra viszontag
a' tüzesebb vérű ifiúság. Jobbe lyukakban
rettenetes vajudások utánn eldögleni éhen,
mint veszedelmünkkel bajnok próbákra kicsapni?
A' szomorú banyaleczke helyett jobb volna biz' arrúl
szóllani eggykét szót, mint kellene marha dühétűl
e' fene állatnak megmenteni drága nemünköt?»
Nossza tehát a' szenderedő dékányra tekíntvén
a' szomorú gyűlés, vizsgán tudakozza tanáccsát;
vélie, hogy nyilván a' mord macskára rohanni,
's bajnoki virtussal porrá tördelni hatalmát?
vagy hadi fortéllyal titkos pórázba kerítvén
rettenetes körmét, mindaddig marni kegyetlen
oldalait, még béleibűl párája ki nem száll?
Vagy falatokba takartt méreggel kellene inkább
lármaütés nélkül Plútóhoz küldeni lelkét?
A' felüdűltt dékány torkábúl félre köhögvén
a' recsegő hurutot, «fiaim! mind hasztalan, úgymond.
Még egerek lesznek, macskák is lesznek örökké!
és ha ezen tigrist Plútóhoz még ma elűzzük,
holnap az új hóhért, fogadom, már hozza nyakunkra
mérgesen a' molnár. Pedig azt még édes anyámtúl
hallottam sokszor, hogy jót soha senki se várjon
rosszak utánn. En hát, fiaim! legjobbnak itélem,
a' kutató kannak csörgőcskét kötni nyakára,
's minden erőszaktúl megtartóztatni magunkot,
mellyért magzatitúl új bosszút kellene várnunk.
Így legalább, mikor ő vaczkábúl lesre kilappang,
vagy mikor asszonyitúl haza jön, kiki hallya közűllünk
a' jeladó csörgőt, 's kaszamátájába szaladhat.»
A' zsibogó gyűlés nagy örömmel vette tanáccsát
bölcs fejedelmének. Tapsolt a' furcsa egérség,
még az öreg poczkok nagy eszét bámúlva dicsérték.
Ámde mikor kérdés kezdődött lenni azokrúl,
a' kik végbevigyék, a' mit Nagysága tanácslott,
eggyik imígy, a' másik amúgy tologatta magárúl
másra ezen hivatalt, 's eggyenkint félre osontván
földre csapott szemmel, szomorú lyukaikba vonódtak.
Adni ugyan könnyű, de nehéz végezni tanácsot.