A Mikádó diákjai
szerző: Ady Endre
A Mikádó diákjai
[szerkesztés]- Szavalja egy japáni regős -
[szerkesztés]Tízszer tíznél sokkalta többször emelkedett már országára a fölkelő vörös nap, s a lampionok sötétek voltak, valahányszor lebukott. És örömtől reszkető dróton még mindig nem üzent Nogi vezér, hogy gyúljatok ki, lampionok és japán lelkek, mert napos lobogónk ott lengedez már vérünkkel régen megváltott várunkon: Port-Arthuron. Ajkaikat harapdálták néma dühvel öregek és ifjak. És sápadtak voltak nagyon Tokióban kétezer ifjú és vidám diákok. Ültek könyveik mellett, s olvastak angol, francia és német bölcseket. Olvasták, hogy bestia az ember, ha vérre szomjazik. Olvasták, hogy az élet a legszentebb és legértékesebb kincs a világon. Olvasták, és leköpték a bölcs könyveket, s arra gondoltak, hogy Nogi vezér gyáva kutya, mert nem taposta még ki az utolsó muszkának a belét.
A nap pedig kelt és bukott vörösen újra. Levelet írtak a mikádónak a sápadt, sárga fiúk. A kétezer diákok:
- Urunk, sötétek a lampionok, és sötétek a japán lelkek. Csapd el Nogit és időpazarló embereit. Küldj hősöket hős katonáid élére. Mert bizony néped keserűség fogja megszállni, ha nem gyúlhatnak ki örömmel a lampionok.
A mikádó pedig haragos büszkeséggel rázta meg fölséges palástját, s adta parancsát otthoni katonáinak:
- Menjetek és öltöztessétek katonáknak, könyve mellől vigyétek Port-Arthur alá a kétezer diákot. Lássuk, hogy hősök-e ők vagy csacsogó kölykök.
És mentek a mikádó diákjai, a kétezer diákok. És fogadta őket a háborús pokol. És fogadta őket Nogi vezér, szólván:
- Hajh, tintás szájúak, lássuk, mit tudtok.
És harcoltak a kétezer diákok. Robbantak az aknák, a szárnyas pokolgépek. Lángolt minden földön, vízen, föld alatt s víz alatt, föld fölött s víz fölött. A diákok nótát csináltak; s úgy mentek minden tűzön át, poklon keresztül.
És súgdostak a katonák:
- Ezek a diákok a mikádó diákjai. Ezek fölírják, ki tud meghalni, ki nem. Vigyázzunk: ezek a mikádó diákjai.
És a napos lobogó egyre közelebb került az áhított, belső bástyákhoz. Vér, vér, vér, sok világos éjjel és ködös nappal. Íme egyszerre a trombitások győzelmi dalba fognak. Port-Arthur a mikádóé.
Ott áll tépetten, mámorosan a kétezrek serege. Dalolnak a fiúk. Elébük lovagol Nogi vezér:
- Banzáj, fiúk! Férfiak vagytok. Senki sem hiányzik közületek?
- Senki.
- Hajóra, fiúk. Hazamehettek.
A hajón zengett a dal. Ősi vitézi ének. Egy-két tiszt járt-kelt fiúk között:
- Mintha kevesebben volnátok. Sokkal kevesebben.
- Nem, nem. Itt van mindenki.
De magukban sóhajtva sírtak a mikádó diákjai. Vissza kell menni a könyvekhez. És sajnálták magukat a kétezer diákok, kik ötszázan maradtak. Milyen boldogak a többiek, ezerötszázak, kik valahol nagy sírban feküsznek.
Tokióban pedig, mióta a drót örömtől reszketve vitte a hírt, ki sem aludtak a lampionok. Százezer apró ember kiáltotta rekedten, vadul, mikor megérkeztek:
- Éljenek a mikádó diákjai. Éljenek a kétezer diákok.
Megjelent: Budapesti Napló; 1905. április 12.