72. szonett
Sonnet 73 →
Hogy a világ ne űzze-fűzze váltig,
Mi érdemem volt arra hogy szeress,
Én kedvesem, tovább még mint halálig,
Feledj: nincs érdemem mit emlegess.
Elmés hazugságod tehet csupán
Javamra többet mint önérdemem:
Ez több dicsőséget fűz én reám
Mint a fukar valóság szán nekem.
hamisság kelni ekkép hű szívedbe’
Hogy csalfa módon rólam jól beszéljen:
Inkább legyen nevem is eltemetve
Semhogy téged vagy engem szégyen érjen.
Mert én szégyenlem a mit alkoték,
Te meg szeretni azt, mi semmiség.