140. szonett
Sonnet 141 →
Ha már gyötörsz, okos légy s megvetéssel.
Ne ingereld szótlan türelmemet,
Nehogy szivem – kinozva gyötretéssel –
Szavakba öntse mit s mért szenvedett:
S habár magad se tartod is valónak:
Csak mondd, szeretsz; oh már ez mennyit ér!
Légy mint az orvos, ki az elhalónak
Még mindig enyhet, gyógyulást igér.
Mert kétségimbe’ megbolondulok,
S rád átkot szórnék tébolyomba’ majd;
S e felfordúlt világ olyan konok,
Hogy őrült füllel őrült szókra hajt.
S hogy ettől óvj mind engem mind magad,
Csak nézz reám, bár szíved megtagad.