119. szonett
Oh mennyi syrén-könyet ittam én,
Pokol-fekete lombikból lehűtve!
Fölváltva egymást aggály és remény,
S vesztésre válva vélt nyerésem üdve.
Oh mennyit tévedt nyomorú szivem,
Mig áhitá a tiszta boldogságot!
Szemem mikép lángolt, láztól heven,
Mig képzelt mennyeket káprázva látott!
Oh üdvös tévely! Tisztán látom végre,
Hogy a gonosz jobbá teszi a jót,
S a földúlt szerelem új létre érve
Szebb lesz s dicsőbb mint el nem játszva volt.
Erősebben kelék föl így, leverten,
S az elpazaltnál százszor többet nyertem!