(Helyreigazítás)
szerző: Nagy Endre
"Ady pártállása" című írásom éléről a nyomdában kihagyták a műfaj megjelölését: "conférence".
Jól tudom, hogy szerénytelenségnek látszik, ha kicsiny és igénytelen mondanivalómra utólagosan külön helyreigazítást aggatok, de megteszem, mert ez alkalmat ad arra, hogy a szegény közönséget sok gyötrelem ellen megvédelmezzem és tisztázni próbáljam azt a fogalomzavart, amely a hangversenypódiumokon ma is konokul terpeszkedik. Ma, amikor az «anyagbedolgozás» elve már végkép diadalmaskodott, a pódiumokon még mindig elfogadott produkció a «fölolvasás», vagyis az a sajátságos ósdi műtét, amellyel a szerző az asztal mellett, a hagyományos pohár-víz hajtóerejével fölolvassa az otthon gondosan megírt, sőt esetleg már nyomtatásban is megjelent munkáját. Tudvalevő, hogy az ember, ha közönséggé olvad össze, rezignált állattá válik, tehát mélán beletörődik a szórakozások e fajtájába és legföljebb a felolvasás végén az elszenvedett unalmat bejegyzi lelki noteszébe amaz apróbb tételek közé, amelyekkel az irodalomnak és művészetnek ügyét szokta támogatni. Pedig a felolvasás, amely valamikor bizonyosan az olvasni tudók kiváltságosainak kegyes ajándéka volt az írott betűből kirekesztettek számára, ma legalább is olyan idejemúlta mutatvány, mintha ma egy filmpalotában a három színes üvegből összekombinált kaleidoszkópot vetítenék.
Az írás ép azért írás, mert megnyilatkozási lehetőségének maximumát érte el azzal, hogy megíródott. Egy epikai szélességgel terpeszkedő novella, az ő eleven életből kitépett dialóg-foszlányaival, szürke részeivel, amelyek az epikának kötőszövetét alkotják, - egyáltalán nem kívánkozik az élő szóra. Minél «színesebb», kifejezőbb, modulációgazdagabb a fölolvasása, annál jobban marcangolja szét életerejét. Mint ahogy a fénykép meggyőző erején ront a színezés. Hát még a fölolvasott tanulmányok, monstruózusan megépített gondolatrendszerükkel, szorgalmasan összegyüjtött adataikkal, esetleg statisztikai táblázataikkal. Mind e nehéz, megfontolást igénylő dolgokat lenge léghullámokkal írni föl a közönség dobhártyájára!
Végre, mint a közönség egyik szerény részecskéjének, tiltakoznom kell e barbárság ellen. Végre meg kell mondanom, hogy aki eleven szóval lép a közönség elé, ne szedje idegen talajról az anyagát. Legyen a felolvasás anyaga mindig irodalmi, de a felolvasó vessen számot azzal, hogy nem minden irodalom való fölolvasásnak. Gyorsan előrebocsátom, hogy irtózom az úgynevezett «csevegők»-től, akik a trivialitások együgyű és önkényt adódó közvetlenségével olyan fölényesen kóklerkednek és azt hiszik, hogy a pódiumon, a közönség előtt megmarad közvetlennek az, amit közvetlenül hoztak magukkal a kávéházból. A pódiumon a köznapi szó utálatosan rikácsol, ép azért nem bírom meghallgatni a legéletteljesebb novella fölolvasását sem, mert ott a szó a maga életté forrasztott környezetéből kiválva, a pillanatban külön érvényesül.
A felolvasásra (vagy még inkább: előadásra) szánt szöveg legyen olyan, amely nem veszít, hanem nyer az élő szóval. Mondatszerkezeteinek szövevényessége, fordulatossága avassa művészetté az előadó munkáját, amellyel ezt a nehéz ötvösművet könnyed, közvetlen magátólszületettségnek tudja elfogadtatni. Egy-egy válogatott, színes szó úgy villanjon meg, mint az aranyhalacskák és egy-egy ötlet úgy bukkanjon ki a mesterséges mondatsűrűből, mint egy kecses kis gloriett. És a gondolatsornak legyen meg a drámai menete, legyen meg benne az evolúciónak és revolúciónak hullámzása. Nem fontos, hogy mit. Egy a fontos: hogyan.
Egyszer egy tehetséges írótársam, Kacér Illés, végighallgatta egy konferánszomat, amellyel a fizető közönség egész estéjét kellett betöltenem. Utána kritikát írt róla és, bárha elismerte, hogy a közönség jól mulatott, kegyetlenül szétboncolta mondanivalóimat és kemény szavakkal ítélte el azokat. Igaza volt. Mint ahogy akkor is igaza lett volna, ha egy fa-szobrot kritizálván, megjegyezte volna, hogy kevés benne a kalória-érték.
Persze, nem szólok az agitációról. Ahol messzebömbölő szóval, nagyjából elhadart érvekkel és adatokkal akarják a hallgatóságot világnézetéből, tudásából, politikai meggyőződéseiből kiforgatni, ott a szellem olyan színvonaláról van szó, amelyről illetlenség volna egy irodalmi szemle hasábjain beszélni. Ha a kultúrázottságnak fokmérője a szappanfogyasztás, - viszont a politikai kultúrázatlanságé a szófogyasztás.
A hangversenypódiumnak nem az a föladata, hogy meggyőzzön, hanem hogy szórakoztasson. Ez ugyan a pódium lealacsonyításának látszik a szószékhez mérten, de ha mérlegeljük a hivatást, amit a politikai szószékek töltenek be ma, el kell ismernünk, hogy nem nagyon.
Ezekután - azt hiszem - az olvasó kegyes lesz elismerni e helyreigazításom szükséges voltát. Az "Ady pártállásá"-t arra írtam, hogy élőszóval mondjam el Debrecenben, a lelkes Ady-körben. Néma nyomdabetűkbe öltöztetve ez csak: kotta. Azok számára, akik olvasni tudják.