†Havas Gyula

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
†Havas Gyula
szerző: Tóth Árpád
Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 19. szám

A Nyugatnak mélységes gyásza van - egyik legkedvesebb társunk, Havas Gyula, huszonötéves korában, harctéren szerzett betegségében, elhunyt.

Egy drága, ifjú költő ment el tőlünk az örök, néma országúton, hol kétoldalt a gyász nagy fekete ciprusai állnak komor sorfalat. A kedves, karcsú alak eltűnt a titokzatos végtelenbe vesző úton, melyen immár csak az utolsó barát maradt vele, a néma kalauz, lefelé fordított fáklyával Thanatos, a rejtelmes ifjú.

Lapozgatunk az eltávozott költő kéziratban maradt versesfüzetében. Ezek a versek gyakran említik a "boldog" halált, mint valamely harmonikus megoldást, tiszta és fölényes befejezést a "zajokkal ziláló" földi lét után. Ím, a befejezés elkövetkezett s a megváltó halál egy klinikai kórágy gyötrelmeiből ölelte elpihentető karjai közé az elkínzott, elromlott ifjú testet. Havas Gyula, huszonötéves életével, a világirodalom költőinek abba a tragikus, megszentelt csoportjába lép, mely számra nézve fájdalmasan emelkedik túl minden egyéb költő-csoportokon - az anyagi nélkülözések, a sorvasztó betegségek ifjúsága után korán lehanyatló géniuszok drága légiója ez... A Csokonaiak, Keats-ek, Samain-ek mélabús csapata ez, mintha a végzet különös rendelése volna, hogy a világ legnagyobb gyönyörűségeinek egyikét, az elégikus költészet sötét és illatos nektárját halomba hányt fájó, ifjú szívekből tiportja ki a furcsa szüretű, kegyetlen táncú élet. Havas Gyula élete is a tipikus, kora múlásra predesztinált költői sorsok menetét mutatja: borús emlékű gyermekkor után néhány, nélkülözésekkel teljes egyetemi szemeszter következik, majd vidéki redakciók penészes, robotos, őrlő és reménytelen évei jönnek, végül a huszadik század külön nyomorúsága, a nagy háború, piszkos, senyvesztő táborozásokkal Galíciától Itáliáig, sebekkel s az alattomos és végzetes betegséggel az egymást váltogató kórházak borzalmas ágyain, ahol az elhomályosuló öntudat felé a lét vigasztaló, tiszta kincsei közül már csak egy bágyadt, bizarr fehérség reszket, az orvosságot nyújtó ápolónő szelíd főkötője.

"Hihetetlenül sokat elbír az ember" - írja Havas Gyula egyik legutolsó prózai feljegyzésében, s valóban, remegő megilletődöttséggel csodáljuk a lélek hihetetlen rugalmasságát a test nehéz hányattatásai közepette. Havas Gyulának évek sora óta alig volt jó, békés és harmonikus napja s mégis, örök tréfáló volt, kiapadhatatlan frissességű, csillogó bájú ötletekkel, az egyéni szeretetreméltóság feledhetetlen teljessége, vézna, kedves, különös Anteusz, akit birkózó sorsa új és új megpróbáltatások szirtjeihez paskolt s ő a nyomorúságok földjéről megerősödve pattant fel, megfeszítve mintegy a lélek izmait, új tervekkel, egyre szebb és rendszeresebb munka vágyával. Utolsó, alig olvasható írású, kusza levele még nagy munkaprogramot emleget, tele volt regények, országra szóló alkotások makacs vágyával. Annál leverőbben és megrázóbban hatott barátaira a legutolsó idők sok apatikus napja, mikor a végzetes birkózás már-már végleg vállra fektette s a kedves szemek fénye helyett csöndes, mintegy kiapadt tekintettel fordult felénk, vagy vég nélküli, felrázhatatlan alvások lusta mákonyán át kóstolgatta a halál közönyös, nagy békéjének elő-ízét.

Consummatum est - a harcnak vége, Havas Gyula nincs többé. A finom, szelíd arcnak, a vívódó, nemes léleknek csak emléke maradt, kedves gesztusok, meghitt együttlétek, drága tréfák, visszazengő szavak, melyek feledhetetlen részévé, drága kincsévé lettek a néhány baráti léleknek, kik - oh lehet-e igazabb dicsérete egy elhunyt barátnak - értékesebben folytatják a maguk külön útját a vele töltött néhány rövid év után. És itt maradt korán félbeszakadt pályájának néhány egyetemes értékű emléke is, új irodalmunk értékes nyeresége - a Havas Gyula írásai.



Ne siránkozzunk most az ígéretnek maradt tervek elomoltán, kísértsük meg az elért nemes eredmények némi mérlegelését. Havas Gyula irodalmi munkássága feltétlenül helyet kér új irodalmunk java termelésének rangsorában. Főleg két területen alkotott maradandót, a lírában és a kritikában.

Lírájának főjellemvonásául elragadó, ifjúi pátoszát tartjuk. A patetikus líra új költészetünk művelői közül csak egy-két választottnak sikerül igazán, a többség régi retorikus eszközök ismétlésével unalmassá és banálissá válik. Többnyire Ady komor, szenvedélyes pátoszával szeretnék áthevíteni régi sémáik fagyott merevségét, de az eredmény kellemetlen zűrzavar lesz: Ady új, nagybetűs szavaival szervetlenül, lélektelenül cifrázzák föl ócska szólamaikat. Szegény Gyóni Géza költészete tanulságos példája ennek a költési módnak, bár nála az élmény melegsége néha még mindig felülemeli a verset a szokványos nívón. Havas Gyulánál egy egészen más, eredeti pátosz lendületét és áradását látjuk. Ha egyetlen, jellemző jelzővel akarnók körülírni, így mondhatnám: Havas Gyula lírájában valamely éteri pátosz nyilvánul meg. Ennek az ifjúi, szenvedő léleknek fő tartalmát végtelen vágyódás alkotta, a felszabadulás, az ellendülés vágya, szinte anyagtalan fenségű horizontok felé, minél messzebb a fájó konkrétumoktól, vagy azokat is mintegy éteri tisztaságba és magasságba emelve. Innen van, hogy verseiben minduntalan a szó szoros értelmében a csillagokig repül. Egész verstermésének talán legértékesebb darabja a Téli csillagok című:

A csodálatos csillagok hideg
és tiszta csengését ki hallja s borzong?
Mi messzi bánat búg, mi bús akkor zsong
az űrben, ó, mely álom fejti meg?

Valóban, ez a költészet is olyan hárfa, aminőről a következő strófa remek sorai szólnak:

Egy hárfa húll, a végtelenbe húll,
egy árva húr talán, reszketni boldog
örökkön már! Suhan és semmi dolgok
nem pengetik: haláluk zengje túl...

Az egész verset idéznem kellene, tele van "édes tébollyal, éterrel, ájulattal", a konkrétumok tiszta és boldog felmagasztalásával, a hó, mint "fehér virág borul a halmokon", a téli csillagok "szoprán és zöld tűzzel" szikráznak.

E nemes költészet pátoszának kedvenc és ismétlődő elemei az alkony és a hajnal földöntúli színpompája, valamint a harangszó végtelenbe zengő emlegetése. Néhány példa:

"Rőt lángvihar gyúl zengő zuhatagban
és hömpölyög az ég azúr patakban..."

"...a néma ég vérzi a horizontot..."

"...arany derűvel felvirúl a nap..."

vagy a harangszóról:

"...hős, hajnali harangszó harsogva égre rebbent,
(ó, szép piros madár a kert alélt öléből...)"

"...bölcs derűvel zengő harangszó áradása..."

egy régi városról írja:

"...ó, jobban a bánat se fájhat,
mint látni tornyát s hallani
merengését harangszavának..."

Az elragadó pátosz dacára, Havas Gyula költészete nem ódai, hanem elégikus és éppen ez a sajátos vegyülés adja verseinek különös, egyéni varázsát. A lendületre, az éteri szárnyalásra fájdalmak ösztönzik, s a szűzi magasságokba a földi dolgok bánatos képei föl-fölintegetnek. A költő az életnek utánaszálló "messze elhaló füstjét", utánahangzó "fátyolos füttyét" emlegeti, a passzivitás "Robinson szigetére" menekül, búsong "tétlenül a végtelen világnak partjain", ábrándokat szőve egy másik, boldogabb "én"-ről, aki

"...erkélyén ül, derűsen néz körül,
a fellegeknek játékán örül,
miket hűs szél ecsetje fest s kever szét..."

- öt órai teák "halványkék abroszát" verseli meg, "sok rózsaszínű csészét" és "apró kanalak ezüst virágát", még erotikája is valami szűzi, éteri gyöngédséggel jelentkezik, például így ír meg egy erotikus elképzelést:

"...szép mellek szűz opálja hajnallik..."

Ha olykor nyersebben is felszakad belőle a sivárság, a nyomorúság nehéz érzése, pár strófa múlva ismét az "ismeretlen boldogságot" remegi körül az elégikus sóvárgás:

"Az ember egyre boldogtalanabb,
mert egyre több remény lesz emlék...


Ó, nem lehet, mi nincs, olyan sivár,
mint a nyomorú élet s gyáva bánat,

az ismeretlen boldogság tavának
hűs tükörén a csolnak egyre ring..."

Vagy egy másik tiszta szépségű strófa:

Hiába minden harsány hangszerek,
a durva kürt, dühödt dobszó hiába,
hiába félrevert harangsereg, -
a pauza lelkén át a lant remeg
és szebb vihart sír egy melódiába...

Ennek a nemes, finom költészetnek érdekes formai tulajdonságai is voltak. Havas Gyula minden új költőnknél sűrűbben alkalmazta verseiben az alliterációt és a hangfestést. Csaknem minden verssorában találunk alliterációs jelző- és főnév-kapcsolást, mint: "tört tűző" hold, "véletlen vágy", "hulló hárfahangok halálos hermelinje", "delek dús dagálya", "régi reggel ragyogása" - gyakori a hangfestés, mint: "virág övezze izzó izmainkat", "óh, esti rest király, kit vágyak vetnek, űznek", vagy: "a suttogó beszéd lopva szólt az őszi szél szavával". E költői "fogások" Havasnál a legritkábban keltik a mesterkéltség impresszióját, nála az alliteráció és a hangfestés a költői érzésközlés legközvetlenebb eszközeivé válnak. Valamely andalgó, áradó vershangulat támad általuk, az elragadtatott lendület ünnepélyes zenekísérete. Szívesen írt Havas Gyula régi Balassi- és Csokonai-strófákban is, melyek szerkezete kitűnően illett az ő sajátságos, elégikusan is szárnyaló versvezetéséhez.



Havas Gyula talán legjelesebb tehetségű kritikusa volt a magyar irodalom ifjabb generációjának.

Irodalmunk nagyszerű gazdagodásával szemben kritikánk fejlődése igen szegényes maradt. Kitűnő költők és elbeszélők meglepően nagy számban jelentkeztek és jelentkeznek, kitűnő kritikusok alig. Ennek nem utolsó oka irodalmi életünkben a morális, etikai tényezőknek egyre sajnálatosabban gyöngülő érvényesülése. Az irodalmi újjászületés tisztító vihara után ismét megrekedt a levegő a magyar Helikon berkeiben, a múzsák szent patakja rest mocsárterületeken kezd szétlapulni. E területen sok a bozót, a cifra dudva, a kárhozatos háborús konjunktúra szapora élősdi növényei. Ha valaha, most igazán nagy szüksége volna irodalmi életünk egészséges továbbfejlődésének szigorú erkölcsű, éles fegyverű kritikára. Ehelyett sajátságos korcs kritikai stílus vált eluralkodóvá. Még oly esetekben is, mikor nem a legidétlenebb pajtáskodás vagy érdekközösség diktálja a véleménynyilvánítást, bizonyos félénk leplezgető kritikai módszerrel találkozunk, mely udvariaskodó, talmi dicséretek tetszetős csillogású ezüstpapírosába csomagolgatja a keserűbb mondanivalót is.

Havas Gyula két nagy kritikusi érdeme az emelt homlokú erkölcsi bátorság s az éles, nyílt tekintetű lényegvizsgálás volt. Nem törődve "karrier"-je esetleges zökkenőivel, körültömjénezett nagyságok műveihez is biztos és bátor kézzel nyúlt, szent és ihletett emelkedettséggel, mintegy megáldozva előbb az örök Művészet mocsoktalan oltára előtt. Utálta a sallangokat, a népszerű, divatos cifrálkodást, a szenvelgést, a hazug zsenialitást. Kritikai eszközei egyszerűek és élesek voltak: tiszta logika, köntörfalazás nélküli, pontos kifejezés, kérlelhetetlen idézetek, tudákosság-mentes, mély és belső tűztől ragyogó elméleti megállapítások. Élvezet volt olvasni, ha ez a nagyra hivatott ifjú fej méltó tárgyat talált néha a feltétlen dicséretre, szempontjai újjáértékelték az eddig elismert értékeket is. Különösen emlékezetes marad Szomory Dezsőről írt cikke, melynél helyesebbet aligha írtak eddig erről a kiváló írónkról. Havas Gyula halálával valóban csaknem pótolhatatlan űr maradt az új magyar kritikában.



Néhány szóval emlékezzünk meg Havas Gyula szépprózai munkásságáról is. Több novella s egy kis regény őrzi nevét. Ezekben még nem jutott tökéletes érettségre, bár itt is rendkívüli hangjai voltak. "Péter" című első novellájára emlékszünk, melynek lírai áradása az egész nyelvkezelése erős Szomory-hatást mutatott, de már a Havas éteri, különös pátoszának sok új, gyönyörű fellendülésével. "A három Hertha" című szatirikus háborús novellája e műfaj legtökéletesebb példányai közül való volt, fölénye, okossága, ötlet-dús szellemessége, bátor, véres szimbólumai maradandó emlékké teszik e nehéz, kárhozott idők elmúlta után is.



Havas Gyula egyik legdédelgetettebb vágya az volt, hogy megérhesse, elfeledkező, boldog örömmel, mámorosan megünnepelhesse a béke nagy napját. A végzet nem engedte meg neki ezt a gyönyörűséget sem. Oly napokban távozott el közülünk, mikor egy új világrengés talán lerázza a nagy háború elvadult, sötét terebélyéről az áhított gyümölcsöt. S a béke napján meg fog jelenni Havas Gyula egy gyönyörű költeménye, azt a békehimnusz, mellyel pályadíjat nyert. Könnyes, boldog szemek olvassák majd a zengő, szépséges kezdősorokat, melyek elujjongják, hogy új, fénylő horizontok felé

"... indul egy boldog rajvonal dalolva..."

- de ő, a drága költő, a kedves, ifjú katona, már nem lesz ott ebben a boldog rajvonalban. Idézzük majd fel meghatottan emlékét a nagy napon, ő is azok közé tartozott, akik életükkel váltották meg a szenvedő emberiséget...