„Musique moderne hongroise”
szerző: Csáth Géza
Kern Aurél szerkesztésében és Rozsnyai Károly kiadásában nemrég egy vastagabb hangjegyfüzet jelent meg. A címe: „Musique moderne hongroise” ─ az összeállítása, a címlap rajza egyaránt elárulja, hogy itt egy a külföld számára készült magyar zenei antológiával van dolgunk. Már ebből a szempontból is érdemes vele külön foglalkozni.
Tizenkét szerző szerepel a harminckét oldalas füzetben egy-egy zongoradarabbal. A tizenkét szerzőt itt adott munkáik szerint négy csoportba oszthatjuk. Az elsőbe azok tartoznak, akik magukhoz és a füzet céljához méltó jó munkákat adtak; Bartók, Kern, Szendy, Weiner. A másodikban azok, akik úgy látszik a szerkesztő felszólítása és valószínűleg ismételt sürgetései után hozták össze „salondarabjukat”, mely azonban semmiképp sem reprezentálja a talentumukat; Buttykay, Lavotta, Siklós. A harmadik csoportba tartoznék Dienzl és Jacobi, akik jelentéktelen dolgokat írtak, de legalább nem sajnálták magukat megerőltetni néhány ötlet arejéig. A negyedik csoportba soroznám azokat a szerzőket, akik gyenge és semmitmondó opuszokkal vannak képviselve ─ Aggházyt, Chovánt, Zichyt.
Nézzük át a darabokat a betűrendes sorrend szerint, amint a szerkesztő jóvoltából egymásután következnek.
Aggházy Elégiája ─ népdalparafrázis a Liszt féle recipe szerint. Két népdal van benne összeragasztva: „A toronyban sárga-fekete rongy lóg” és „Feketeszárú cseresznye” címűek. És pedig oly módon, hogy előbb következik az első dal, azután a második, végre visszatér újra az első. Csak azt nem értjük, hogy miért Elegia s főképp azt nem ─ miért kellett leírni ezt a két ismert nótát.
Bartók „Három csikmegyei népdala” nem akar más lenni és másnak látszani, mint ami. Népdal-átiratok, de eredetiek, finomak, a Bartók zamatos megérzéseivel. Bartók egészen mást érez a népdalban, mint Aggházy, aki mereven követi a „német” Lisztet. Bartók érzi a népdal lelkét, a monotóniáját, a miliőt, amelyből keletkezett. Ha egy angolnak vagy egy franciának meg akarnám magyarázni, mi a magyar népdal ─, eltiltanám a Liszt, Székely és Ábrányi-féle rapszódiáktól és odaadnám neki a Bartók egyszerű, könnyű, futamok és tremolók nélkül szűkölködő apró átiratait. [*]
Buttykay Berceuse-e igénytelen, eredetiség nélküli kompozíció. Akárki megírhatta volna ezt a Berceuset, még A. Simon is.
Chován Nocturne-je magyar nocturne. Igen naiv szerkezet és simplex melodika, nemzetiszínű anapesthusz ritmikával. Néhány szép és érdekes taktusa nem menti meg.
Dienzl Petite Volse-ja ügyes, melodikus dolog. A kiváló kísérő nem tagadja meg itt se eklektikus voltát, de legalább van benne lendület. Egy kis vázlat ─ ceruzával ─ de elegáns.
Jacobi Marche miniature-je hasonló kvalitasú s hasonló kaliberű apróság.
Kern Valse triste-ja eredeti és elmés. Van benne hangulat, kedély. A melodikája eredeti, a szerkezete finoman átgondolt és „szól” a zongorán.
Lavotta Emléklapja Csajkovszkij és Puccini emlékeket ébreszt. Zenekarra van gondolva és érezve; holmi langyos salon-suite középső tétele gyanánt beválnék.
Siklós Humoreszkje szemre nagyon mutatós, de fülre ─ nincs egy megragadó pontja se.
Szendy Farsangi szerenádja szép; egész dolog. Mélyen átérzett, európaian stilizált magyar hangulatok, előkelő melodika, meggyőző és nemes harmonizálás.
Weiner Leo Caprice-ja ragyogó szellemességű, igen érdekes kompozíció. A jobb és balkéz az egész darabban egyaránt kizárólag quinteket játszik. Ez tréfa, de nem alkalmi tréfa. Zamatos, meglepő. Nemcsak szellemesség, hanem kedély is van benne. Ezt a kompozíciót ─ amely a pedálhasználat pontos és eddig tudtommal nem használt jelzésével is, újdonságot ad ─ azt hiszem, gyakran fogjuk hallani a hangversenytermekben.
Zichy Idyllje formátlanságával és tartalmi szegénységével, Wagneres szólamvezetésével és gyermekes naivságával diszharmonikusan zárja be a füzetet.
A „Musique moderne hongroise” szerkesztője, Kern Aurél bizonyára éppúgy meg van győződve a kis antológia nívóbeli egyenetlenségéről, mint mi, de nem segíthetett rajta. Aki ismeri a magyar zenei viszonyokat, az tudja, hogy éppen a leggyöngébb szerzőket nem lehetett mellőznie.
─ Miért ne? ─ kérdezhetné most valaki.
─ Nos, mert nagyon rossz néven vették volna!
És itt gyökeredzik annak az oka, hogy miért fognak ebben az antológiában külföldön ─ és itthon is azok, akik értenek hozzá ─ kissé fintorogva lapozni.
[*] Az ő „Tíz könnyű zongoradarabjára” és a „Gyermekeknek” című gyűjteményére gondolok.