„Gyönyörű képességünk, a rend...”
| „Gyönyörű képességünk, a rend...” szerző: Bálint György |
1939 szeptemberének első napjaiban sokféle érzés töltötte el Európa lakosait. Nagyjából ugyanazok az érzések lehettek ezek, melyek huszonöt évvel és egy hónappal előbb, 1914. augusztus elején töltötték el a földrész tömegeit. Csak egy érzés hiányzott most a huszonöt évvel ezelőttiekből: a meglepetés. Nagyon valószínű, hogy senki sem lepődött meg, amikor az új háború kitört. Olyasmi történt, amire mindenki már évek óta számított, vagy legalábbis valószínűnek tartott. És ezért, azt hiszem, a mai tömegek lelki megrázkódtatása és fájdalmas megdöbbenése is sokkal kisebb, mint azoké, akik egy negyedszázaddal előbb, szinte egyik napról a másikra ébredtek a világháborúra.
1914 egy biztos, öröknek látszó világrendet robbantott széjjel – 1939 csak erőteljesebb, kegyetlenebb módszerekkel, de mindenesetre logikusan folytat egy huszonöt éves bizonytalanságot és forrongást. „A XIX. század 1914-ben ért véget” – mondotta egyszer valaki. Az első világháború kitöréséig a XIX. század második felének kényelmes és vastag rendje altatott el minden nyugtalanító kérdést, legalábbis a nagy tömegek számára. Az értékek hierarchiája szilárdnak és megbonthatatlannak tűnt fel a társadalmi és szellemi életben egyaránt. Még az ellentétek, a harcok is világosak, félreérthetetlenek, tehát megnyugtatóak voltak. A munkásság szemben állt a nagypolgársággal, a haladó, kritikai szellem szemben állt a konzervatív szellemmel, Bernard Shaw szemben állt a Pall-Mall klubjaival, és Ady Endre szemben állt Rákosi Jenővel. Tiszta ellentétek, félreérthetetlen helyzetek voltak ezek, mindenki pontosan tudta, mit akar, és mit ellenez. A rend állapota volt ez, a viszályaiban is megnyugtató rendé. 1914 nyarán egyszerre vége szakadt, és elkezdődött egy másik világ.
E világnak, mely 1914-től, illetve szabatosabban, 1918-tól 1939-ig tartott, az a legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek jellemző vonásai. Minden jellemző rá, és mindennek az ellenkezője is. Tökéletes gazdasági, társadalmi, erkölcsi, értelmi és érzelmi zűrzavar uralkodott e huszonöt év alatt a fehér emberek között. Teljes erejével beigazolódott az a régi megállapítás, hogy a válság a kapitalista termelési rendszernek nem kivételes, véletlen velejárója, hanem alapvető, szerves alkotó eleme. 1918–1939 a szakadatlan gazdasági válságok sorozata. De ugyanilyen válságok kavarják fel az élet minden más síkját is. A két világháború közötti európai életnek alapanyaga a válság. Mély bizonytalanság tölti el az agyakat és az idegeket. A régi, világos ellentétek elmosódnak, és új, zavaros, felismerhetetlen formákat öltenek. Nem lehet pontosan meghatározni, hogy melyik a forradalom és melyik a reakció, a módszerek gyakran azonosak, és egymásból merítenek. Erkölcsi és szellemi téren tisztázatlanak a célkitűzések: beteges humanizmus, túlfinomult kultúrszomj keveredik állati barbársággal. Európa entellektüeljei vagy terméketlen szkepszisbe zárkóznak, vagy heves lendülettel felcsapnak prófétának. A türelmetlen kollektivizmusok mellett ott látjuk a minden emberi közösségtől irtózó, individualista köldöknézés tudományos és művészeti szektáit. Az irodalom, a festészet, a zene az európai öntudat végzetes zavarairól számol be. Az új művészet, a film, egyetlen időálló reprezentánsa, Chaplin, a modern társadalom anyagi és erkölcsi képtelenségeit és a kisember életének céltalanságát mutatja be. A szellemi emberek éppúgy, mint az utca emberei, egyre kevésbé értik önmagukat és a világot. A politikai rendszerek hasznavehetetlensége ijesztő méreteket ölt a harmincas évek elejétől kezdve. Paul Valéry a túlzott rendetlenség és a túlzott rend kettős veszélyétől féltette az európai emberiséget. Mindkét veszély egyre fenyegetőbbé vált a harmincas években. A nagy rendetlenségből sehol nem született meg a szabadság, és a nagy rend sehol sem nyújtott biztonságot és békét. Nem is tehette, hiszen csupán a rendetlenségnek egy új, „organizált”, „fegyelmezett” formája volt, fából vaskarika, félelmes bűvészmutatvány.
Az európai életnek és léleknek ez a mély, mindenre kiterjedő bizonytalansága az utóbbi években kezdett egyre veszedelmesebb méreteket ölteni. Az ember nem élhet sokáig büntetlenül a káoszban. A szellemi és erkölcsi elvadulás kegyetlen jelei kezdtek mutatkozni mindenütt. „A hülyék dühe tölti be a világot” – kiáltja I937–38 telén Georges Bernanos, a kiváló francia katolikus író. Döbbenten állapítja meg, hogy a hülyeség, mely nemzedékeken át statikus volt, kezd dinamikussá válni. A hülyék (a gondolkozni nem tudó nyárspolgárok), mint Bernanos írja, egy szép napon gyanútlanul kinéznek az ablakon, és azt látják, hogy a szemközti házsor úszni kezd, és egyre jobban távolodik, mint valami hajó. Napjaink tele vannak ilyen elképesztő és valószínűtlen jelenségekkel az élet minden területén. A nyárspolgár előbb-utóbb megvadul a sok bizonytalanságtól, és Isten óvjon meg minden jótét lelket, ha egyszer a nyárspolgárok megvadulnak.
A háború tehát nem jött váratlanul: attól a perctől kezdve, hogy az első véget ért, érlelődni kezdett az új háború. És talán ez ad okot némi reménykedésre. Az 1914-es háború véget vetett egy régi biztonságnak – az 1939-es háború talán véget vet egy régi bizonytalanságnak. 1914 és 1939 között likvidálódott minden érték és minden mérték: most pedig talán elkezdődik a likvidálás korszakának likvidálása. Az európai színpadot megint a nagy tragédiák pátosza hatja át – a tragédiák pedig, mint a görögök óta tudjuk, a megtisztulás, a „katarzis” állapotába hozzák a nézőt. Igaz, hogy a mai európai tragédiáknak – közvetve vagy közvetlenül – a nézők is részesei, de azért a „katarzis” nem maradhat el, sőt, talán éppen ezért lesz általános és maradandó. Nem tudhatjuk, mi következik majd a tragédia utolsó felvonása után, de valószínű, hogy a rend új korszaka kezdődik el, az igazi rendé, mely összefér az igazi szabadsággal, mely véget vet egy emberöltő kegyetlen zűrzavarának, mely világos fogalmakkal épít ismét lakható világot az európai embernek. A háború, minden borzalma mellett is, bizonyára tiszta helyzeteket teremt majd, és csak tiszta helyzetekből fejlődhet ki ismét az értelem uralma, vagy, mint József Attila írta:
… gyönyörű képességűnk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...