Ugrás a tartalomhoz

„A tölgyek alatt”

A Wikiforrásból
„A tölgyek alatt”[1]
szerző: Arany János

A tölgyek alatt
   Sokat űltem másszor,
De meg is bántam
   E hibámat százszor:
Jutott nekem érte
   Keserű falat;
Dehogy űlök többé
   A tölgyek alatt!

A tölgyek alatt
   Verset gabalyíték;
Ment, — homlokomat
   Sem verte veríték;
Vesszőt futa, — hétszer
   Föl meg le szaladt
Érte szegény kis vers:
   „A tölgyek alatt.”

„A tölgyek alatt
   Én űlni ne merjek,
Miután lettem
   (Magam írom) gyermek” —[2]
Nagy ménkü levélben
   Jött parancsolat —
„Avagy írjak prózát[3]
   A tölgyek alatt.”

„A tölgyek alatt
   Beteg, ősz poéta
Leűlhet ugyan,
   Ha nehéz a séta:
Hanem a ki hatvan[4]
   Telet ért s nyarat,
Az versbe ne fogjon
   A tölgyek alatt.

„A tölgyek alatt
   Öreg hernyók másznak,[5]
Melyek ifjan mint
   Lepkék karikáztak;
Ez a világ rende,
   (Visszára halad):
A ki hernyó, mászszon
   A tölgyek alatt!

„De tölgyek alól
   Pindusra ne másszon,[6]
S ott mint fiatal
   Ne is hadonázzon;
Mi vagyunk, babért ki
   Ott mostan arat:
Ő fogja be száját
   A tölgyek alatt!”

Mert tölgyek alatt
   Üte lantján csorbát,
S lánglisztje közé
   Elegyíte korpát:[7]
Most, ha mi lisztlángot
   Őrölt e garad,
Mind korpa ez egytől:
   „A tölgyek alatt.”

„A tölgyek alatt
   Babérjain űlve
Még élhet ugyan,
   Nem irígylem tűle:[8]
Hanem irjon már más,
   Ki fiatalabb[9]
S nem rímel a b-re
   Igy: „tölgyek alatt.”

„A tölgyek alatt” —
   Küldöm kritizálva:[10]
Minden sora bűn,
   Minden szava szálka.
Nincs benne sem érzés
   Sem egy gondolat,
Csupa üres léggömb[11]
   „A tölgyek alatt.”

„Ki a tölgyek alatt,
   Noha csúzos karral,
Üstökbe nem áll
   Egy nyári viharral,[12]
S ha érzi szelét, már
   Gyáván beszalad:
Hogy' is írna az jót,
   A tölgyek alatt!

„A tölgyek alatt -
   Felhők szeme rebben” —
Van-e szép, vagy kép,
   Vagy értelem ebben?
„Felhők szeme” ilyen
   Csoda-bogarat
Képzelni... ha czédrus,
   Nem tölgyek alatt!...

„Ám, tölgyek alatt
   Hiu vén poéta
Megszokta nagyon[13]
   Olvasni nevét a
Rossz verssel, a melytől
   Már fű-fa szalad...
Úgy ontja örökké
   A tölgyek alatt.

„A tölgyek alatt —
   Beteg-é, vagy alszik? —
Nem oroszlány — de
   Szuszogása hallszik:
Nosza, rugjuk főbe,
   Bármily fenevad,
Hogy holtra gebedjen
   A tölgyek alatt!”


A kiadó-szerkesztő megjegyzése
  1. Mikor 1877-ben az ŐSZIKÉK-ből az első költemény, A TÖLGYEK ALATT czímű, világot látott, a következő névtelen levél érkezett a költőhöz:


            T. CZ. ARANY JÁNOS URHOZ.
    1877. deczember 31. „A TÖLGYEK ALATT"
            czímű költeménye átolvasása után.

    Jó Arany Jánosunk! koszoruzott költőnk!
    Mi jutott eszedbe tisztes vén korodba?
    Hogy leereszd s felhuzd jól hangolt hurjaid,
    Hogy egy nagy lyukat üss dicső kobozodba. —

    Inkább ne lett volna soha Margit-sziget!
    Vagy Te ki ne mentél volna nyárra oda!
    Vagy ne ültél volna ott a tölgyek alatt!
    Ugy létre nem jöhet versed... ez a csoda. —

    Mert hogy ez létre jött, nagyon fáj az nekem,
    S fájhat mindennek, ki Téged méltán tisztel;
    E költemény csak árnyfoltja a többinek,
    Korpát vegyítettél össze a lángliszttel. —
     
    Kegyetlen sorsunk — e földön soká bolygván —
    Testben és lélekben, ifjúból öreggé,
    Fürge pillangóból lassú bús hernyóvá
    Visszásán változni, mint sima út röggé

    S ha már magunk mondjuk, hogy gyermekké lettünk:
    Ne akarjunk ifju módra hadonázni
    (Se sok megszokásból, se vak hiuságból:)
    S reszkető inakkal hegytetőre mászni. —

    Ha már a nyári est hűsétől is tartva,
    Félénken sietünk a meleg szobába:
    Hagyjunk fel a Pindusz meredek ormával; —
    Más irjon már verset, mi irjunk... prózába.

    Ugyis vén költőnél, eszmék helyett, hüvely
    Marad csak, s van kínnal keresett rím elég; —
    Léghajó ő, mely bár ég felé törekszik,
    Nincs benne éltető, — tán egy szemernyi — lég. —

    Neked rég kijutott már a dicsőségből; —
    Most hát babéridon pihenve, élj tovább.
    Nagy multad' — hallgatva — őrzöd meg legjobban
    Vén költő nem csillag többé, csak déli-báb. *)

    *) Pályám kezdetén is ebben a formában kaptam verset. Az névaláírással volt (Petőfi Sándor): ez névtelen. Elteszem emlékül. Budapest, 1878. január 2-án.
    A. J. jegyzete
  2. „Ha már magunk mondjuk, hogy gyermekké lettünk” stb. Ignota Quantitas
  3. Más irjon már verset: mi irjunk — csak prózát.” Ugyanaz.
  4. „Vén költő nem csillag többé, csak délibáb.” U. a..
  5. „Fürge pillangóból lassu bús hernyóvá” (változni, sorsunk). U. a..
  6. „Hagyjunk fel a Pindus meredek ormával...” U. a..
  7. „Mi jutott eszedbe...”
       „Hogy egy nagy lyukat üss dicső kobozodba'.”
       „Korpát vegyítettél össze a lángliszttel.” U. a..
  8. „Most hát babérodon pihenve, élj tovább.” U. a..
  9. „Ne akarjunk ifju módra hadonázni!” U. a..
  10. Az az, a nyomtatott szöveget kékkel aláhúzgálva. Megrovatlan alig maradt benne egy szó, egy rím.
  11. „Úgy is, vén költőnél, eszmék helyett, hüvely
       Marad csak.” — És:
       „Léghajó ő, mely bár ég felé törekszik,
       Nincs benne éltető, — tán egy szemernyi lég.” U. a..
  12. „Ha már a nyári est hűsétől is tartva,
       Félénken sietünk a meleg szobába” stb. U. a..
  13. „Se sok megszokásból, se vak hiuságból” (ne irkáljunk verset). U. a..