„Ó, milyen keményen zuhog a zápor a törékeny szegfűre”
| „Ó, milyen keményen zuhog a zápor a törékeny szegfűre” szerző: Bálint György |
Egyik üres órámban, két sangháji távirat között, ismét elővettem azt a versgyűjteményt, amelyet öt évvel ezelőtt adtak ki Tokióban, japánul és angolul. Ezer vers van benne, mindegyik tizenhét szótagból áll. Míg egy ilyen verset elmondanak, a szurony éppen hogy megfordul egy katona mellkasában. „Haiku”-nak hívják ezt versformát, melyet ma éppen úgy művelnek, mint ezer évvel ezelőtt. Találomra lapozgatok a „haiku”-gyűjteményben. Gyönyörűek akadnak az epigrammánál is rövidebb költemények között. Olyanok, mintha egy falevél halkan zizegne egyet. Nagy részük egyébként csakugyan falevelekről és virágokról szól. Például ez (A. Miyamori kötetlen angol fordítása után):
A hagi-virágok lengenek, lengenek,
De nem oly erősen, hogy leráznák a harmatot.
Ehhez illusztráció is van: a hagi egészen apró, halvány virág. Gyengéd virág lehet, gyengédebb, mint a japán repülőgépek, melyek szintén lengenek, lengenek, de elég erősen, hogy lerázzák a maguk harmatcseppjeit. A hasonlat, tudom, igazságtalan, a vers költője, a nagy Basho, a tizenhetedik században élt, és semmi köze Sangháj mai ostromához. Bizonyos, hogy a korabeli háborúkhoz sem volt köze, levelek és harmatcseppek között élt, és alig észrevehető átmeneti hangulatokat igyekezett lerögzíteni tizenhét szótagban.
Útközben megbetegedtem.
Kiszáradt mocsarak közt bolyongnak álmaim.
– írja egy másik versében, mely talán a legszebb. Továbblapozok: mindegyikük ilyen finoman ír. Nincs a finomságnak olyan foka, melynél ne tudnának még egy árnyalattal finomabbak lenni ezek a japánok.
Nem tudom kiönteni fürdővizemet,
Mindenütt rovarok dalolnak édesen.
– mondja egy másik költő. Nem tehetek róla, a könnyen kínálkozó hasonlat megint kísért: a rovarokat sajnálják, de a kínaiakat nem. Erről persze megint nem a költők tehetnek. A költők végzik a maguk dolgát; feladatuk az ellágyulás. Egy költő halkan felkiált:
Ó, milyen keményen zuhog a zápor
A törékeny szegfűre.
Egy másik, egészen modern papköltő, aki egy börtön istentiszteletén vett részt, ezt írja róla:
A fogoly nők sírtak; én is sírtam,
Míg prédikáltam nekik egy hideg őszi napon.
A fordító – a vers szövege után – apró betűkkel megjegyzi: „Míg e versen dolgozott, a fordító is könnyekre fakadt.” Ez az első eset, hogy síró műfordítóval találkoztam. Nagyon sok fordítót ismerek, magam is foglalkozom ilyesmivel: megvallom, nem annyira könnyekre, mint halk káromkodásra szoktunk fakadni, míg egy-egy nagyon szép, tehát nagyon nehezen fordítható passzussal küszködünk. Olyan ország, ahol a műfordító könnyezve dolgozik, csakugyan messze van tőlünk, mérhetetlenül messze. Mennél tovább olvasom e gyengéd verseket, annál érthetetlenebbnek találom Japánt. Minden japán műalkotás két dologra gyanús: 1. hogy nagyon sok szimbólum van mögötte, 2. hogy semmi szimbólum sincs mögötte. Ha egy japán az orrához emeli zsebkendőjét, e mozdulat esetleg a Nirvánára vonatkozik, de az is lehet, hogy csak az orrfújásra. Nem ismerem a „haiku”-versek titkos értelmét, csak annyit állapíthatok meg, hogy azok, akik e verseket írják, őszintén szelíd és jóindulatú emberek.
De tudom azt is, hogy Japánban nemcsak irodalmi sznobok vagy titkos költőjelöltek olvasnak verseket, mint nálunk, hanem kivétel nélkül mindenki, még a politikusok, hadvezérek és pénzemberek is. A költészet náluk nem a költő magánügye, hanem egybeesik a közvéleménnyel. A vers általános szükségleti cikk éppúgy, mint a tea, melyet esténként szertartásosan fogyasztanak el, kápolnaszerűen berendezett szobában, csendes meditálással emelkedve a köznapi élet nyers kicsinyességei fölé. Néha egybe is kötik a kettőt: verseket olvasgatnak az ünnepi teához. Kimonós trösztelnökök elérzékenyülnek a záporverte, törékeny virágszirmok sorsán, majd másnap reggel halkan leszállítják az ugyancsak törékeny japán munkáslányok bérét, vagy finom mosollyal áttelefonálnak a hadügyminiszternek, hogy mi lesz már azzal a kínai háborúval. E furcsa ellentmondásra talán csak Kakuzo Okakura, a nagyon rokonszenves prózaíró tudna magyarázatot adni, aki – szép kis könyvében, melyben a teakultuszt magyarázza el – így ír, pár évvel az orosz-japán háború után:
„Az átlag európai barbárnak tartotta Japánt, amíg az a béke szelíd művészeteinek élt. Csak azóta nevezi "civilizáltnak", amióta Japán tömeggyilkolásba kezdett a mandzsúriai csatatereken… Maradjunk inkább barbárok, ha csak a háború borzalmas dicsősége árán formálhatunk jogot a civilizációra! ”
Nem tudom, él-e még ez a japán író, és ha igen, hogy magyarázza a mai Japánt. Csak azt tudom, hogy ez a Japán meghatóan gyengéd és vérfagyasztóan kegyetlen. Bizonyos fokig a mai európai civilizáció is ismeri ezt a kettősséget, de nálunk legalább munkamegosztás van. Japánban ugyanazok kegyetlenek, akik gyengédek. Melyik az igazi arcuk? Attól tartok, hogy mind a kettő.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!