Őszre hajlik
szerző: Krúdy Gyula
Jó Petőfi Sándor egy régi, szép szeptember végi délutánon versfaragással töltötte az időt a regényes fekvésű koltói kastélyban, s megírta legszebb versét, a legszebb magyar elégiát; a modern költő, őszbe hajolván az esztendő, szezoncikkelyt ír a szerkesztőségben, és a téli színházakra, mulatságokra és könyvekre gondol. Mert a társadalom és a társaság csak ilyenkor egzisztál, és ha forró nyárderékon hal meg valami comme il faut úr vagy asszonyság, szörnyű vétséget követ el, a társaság illemszabályaiba ütközőt.
Ahogy egyszerre nagy város és modern nemzet lettünk, és párizsi, illetőleg nagyvilági mintára rendeztük be az életünket, azóta szörnyen haladtunk, és nagy túlzásokba estünk. Nyáron erkölcsi kötelessége mindennek és mindeneknek szünetelni, és aki nem szünetel, azt kidobják a csárdából, ahol a jó társaság mulat, összegyűlvén őszi időben.
Bármiként gondolkozom, nem tudom kitalálni, ki és mi nálunk a sokat emlegetett jó társaság. A mi forrongó és mostan alakuló társadalmunkban vannak ilyen nagy hazugságok, amiket gondolkozás nélkül magáévá tesz mindenki. Ilyen a jó társaság fogalma is, és népszerűségét e fogalomnak mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy „jó társaság” nemcsak a Múzeum utcában vagy az Országos Kaszinóban található, hanem a külső Ferencváros piacterítékes vendéglőiben és a kétszobás polgári tűzhelyeknél. Amely jó társaságok szigorúan őrködnek azon, hogy kevésbé előkelő elemek ne tolakodjanak a kiválasztottak közé.
Mosolyogni való állapot ez. A társaságoknak természetesen joguk van elzárkózni a külső világtól, de nekünk is van jogunk ahhoz, hogy rossz vicceket faragjunk rovásukra. Mert nálunk igazán előkelő társaság alig képzelhető el. A mi forrongó társadalmunkban, ahol egyéniségek dominálnak és körülmények, meddő foglalkozás kasztfalakat emelni. A régi Magyarországban sem ment ez könnyedén, és ma, amikor remeg a föld lábaink alatt feltörekedő ideáktól, áramlatok érkeznek hozzánk a szelek szárnyain, és az elméket új gondolatok feszegetik, amik mintha egy mesebeli, ismeretlen országból jönnének, képtelenség elzárkózni a jó társaságbeli ajtók mögé, mert előbb-utóbb bekövetkezik az, hogy a társadalom egységes lészen, és leomlanak a falak.
Őszre hajlik, amikor a mai gyermekes felfogásunk szerint élni érdemes. Párizsban nyáron is élnek, és Londonban is élnek, mert a magas arisztokrácia, ha odahagyja is a fővárost, az igazi társadalom ott marad, és tovább űzi kisjátékait. A mi túlzott felfogásunk szerint mi különbek vagyunk a londoni vagy párizsi társadalomnál, és csak ősszel merülünk belé ismét az élet hullámaiba: a színházakat kinyitják, és Fukszné zsúrt ad, vagy N. N. gróf a korzón megjelent.
Helyes. A szezon megkezdődött, élni fogunk.
Ám az életnek nyilvánulásait sehogy sem tudom másképpen tapasztalni, mint július derekán. A jó társaság, amelyik nyáron a fürdőhelyeken ülésezik köztudat szerint, sehol sem látható, és egyebet nem csinál most sem az ülésezésnél. A társaság és a társadalom éppúgy alszik, mint mindig, ha a szezont az újságok kihirdetik. A Váci utcában sétálgatni szép munkálkodás, a kaszinóban kártyajátékkal tölteni az időt hasonlóan jeles dolog, és a futtatás sem utolsó mulatság, de mindezekből még nem láthatni azt, hogy a szezon megkezdődött volna, és örvendezzen mindenki az életnek. A legkonzervatívabb felfogás szerint is csinálni kellene valamit, vagy mi az ördög!...
Most látom, hogy bizony-bizony helytelen okoskodás ez tőlem. Mert mit csinálhatna egyebet a fentebb elsoroltakon kívül a magyar társas élet!? Balgaság kívánni valamit, mert mit sem tehet. Nálunk nincsenek társadalmi akciók, nálunk nincs Dreyfus, nincsenek kérdések, amik egyformán érdekelnék a társadalom minden rétegét. Legfeljebb botrányok vannak. Egy itt meglövi magát, mert sikkasztott, a másik hamisan kártyázott, a harmadik szökött valakivel, és a férj vagy apa itt maradt...
A magyar társas élet még mindig a kiválasztottak monopóliuma, a többi, a szürke társadalom hallgat és unatkozik, ha köteles munkáját elvégezte. Jó társaságbeli fogalmak szerint a pöbli rongyos nadrágban jár, és könyveket vásárol, vagy hetenkint megteázik ott, ahová hívják. A pöblinek nincs sok pénze, vagy ha van, nem tud vele bánni. A koncerttermek télen megtelnek pöblivel, mert a pöbli ostoba; a színházak is, a panem et circenses bölcs elvénél fogva. És tulajdonképpen úgy látom, hogy nálunk mindenki csak: pöbli ─ hol van akkor a jó társaság, amelyikről sokat hallunk, még többet beszélünk, és miatta lenézzük saját társaságunkat.
Sohasem leszünk demokraták, és sohasem fogunk egységes társadalmat alkotni, mert társaságunkat mindig másfelé keressük, és nem ott, ahol az van. Ha Fukszné nem röstelkedne briliántjai glóriás fényében az ura oldalán megjelenni, mert Fuksz úr csak egy vén zsidó; és ha Szárdobozy Elemér nem vágyakozna az aranyos Niki gróf barátságára; és ha valami erős áramlat kiirtaná ebből a budapesti társadalomból az oktalan gőgöt és hiúságot; és valamiképpen meg lehetne alkotni az egységes magyar társadalom fogalmát, amit még senki sem tudott helyesen elképzelni, akkor tudnánk élni mint nagyváros; és a szezon megérkezését nem abból konstatálnánk, hogy Niki gróf elrobogó hintaja ránk fröccsentette a sarat az utcán ─ akkor gondolhatnánk arra, hogy lesz komoly magyar társadalmi életünk a fővárosban, amelyik hivatását betölti, és vezéreszmékkel szolgál az egész országnak. A nagy gondolatok és ideák ritkán fakadtak az egyéniségekből; szülőtalajuk mindig a társadalom volt. De bízzunk a jövendőben: Széchenyi István eszméit hosszú évtizedek után mindenki megértette, és alakult egy ferde, egyoldalú társaság, mert nem jól értelmezték az eszméket. Elég, hogy foglalkoztak vele. És ha eljön az a merész ember, aki a mai társadalmat akarja majd reformálni, egységes, hazafias, komoly irányba terelni, akkor beszélhetünk arról, hogy élni immár érdemes, mert a szezon megkezdődött.