Őszi koncert
| Őszi koncert szerző: Kosztolányi Dezső |
Praeludium
Sírj őszi vers... Sírj mind a két szemem,
Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz
És régi bútól vemhes újra versem
Beteg az arcom s beteg a dalom
És a múlást sápadva szomjazom,
Az életet, mely már csak félig-élet,
A hervadt holdat és a sírt
S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.
Beteg vagyok, szépségektől beteg,
Nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
És ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
És feltámad az, aki rég nem él,
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
Szél száll és kiszakad a köd
És a világ fázlódva összerezdül.
Most a ligetbe bolygok délután
És úgy jövök meg, mint egy temetésrül.
Talpig fekete gyászoló ruhám
S vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot
S én révedten álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják
És csengenek és zengenek
Az utolsó neszek, az őszi trillák.
Intermezzo.
Most tetszenek nekem az üvegek:
Mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahajú nők
Sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
Az elborult szobák bús, barna színben,
A haldokló fák szörnyű kórusa
És tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz s én is dalolok,
Lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szívem,
Dalolni kezd most az egész világ:
A fák:
Mult este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony
A görbe fénybe mentek hazatérők
És béna vágyak mentek lomha mankón.
Mult este kezdődött a rékviem.
Mult este volt, igen, igen.
A tó:
Mult este volt.
Elbújt a hold
És megfagyott a csendtől a vízem.
Mult este kezdődött a rékviem.
A folyók:
Hazátlanul fütyültek
A ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
Mint a kísértetek s az árnyak
S az ég, a föld úgy hallgatott.
És habjaim remegve összebújtak,
Akár a félő gyerekek
És sírdogáltak hajnalhasadásig.
Mind könnyezett, mind könnyezett.
A tó:
És a víz a piciny hajókon
Olyan nehéz lett, mint az ólom.
A liget:
és délután járt itt egy beteg ember
S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.
A rét:
A lég is megfeszűlt, mint egy üvegfal
És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.
A házak:
Mi is elbújunk a homályos égbe
És összeszorulunk, mint a csigák
És alkonyórán alvó ablakokban
Fellobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz
S az emeleten égő vasalót ráz
Vöröslő tűz-körökbe
És aki megtér elhagyott szobánkba
Itten marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
És jeleket les a jós éjszakábul.
Ügyetlen újjon bukdácsol a skála,
Az eső is skálázik egymagába
És a diák fönn egyedül
Egész éjszaka hegedül
Az ablakok:
Mi is siratjuk őt.
Siratjuk, aki itt lakik,
A nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt,
Gyászoljuk őt és dobolunk,
A szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.
Az ég:
És az eső is megered.
A viharok:
Már vérzik a nyár,
A vénülő asszony.
Szél a haraszton
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
Jaj várjatok, ne még.
És lombtakaróval
Takarja tar fejét.
Haha, haha.
Hull a haja
És vézna arca hóka
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
És ő, a világszép
Már festi magát.
Az utcák:
Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.
A pálmák:
Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.
A virágok:
Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt,
S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jóéjt virágok és jóéjt világok,
Lázas lányok, halotti húgaim.
Jóéjt testvérek, őszi rózsa,
Bús rezeda, dús kankalin,
Buja thuja, szegény beteg ciklámen
Most haljatok meg.
Az eső:
Kip-kop.
A fellegek:
Ámen, ámen.
A férfi szól:
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek
Jő valaki, ki csendes és beteg
S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház
S a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény
És fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
Vagy hintázunk a csendes hintaszéken,
Vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel s sötét arcomra bámulsz,
Amit tűzfénybe von nehéz havannám.
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki, ki szeret talán
És sárga fák közt járok lábbadozva,
S járni tanulok egy nő oldalán
Tipegek és ha félek hazamenni
És kertjeinkben árnyra árny oson,
Hazavezet és megcsókolja számat,
Gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szám, mint egy szelíd sebet
És csendben eltol, ha csókot adok
És tiltva teszi ujját ajakára,
Mert a betegnek árt, jaj árt a csók.
Most itt vagy és vagy betegápoló,
Csókkal gyógyító, beteg-apoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
Csak sose lenne a csóknak szünetje -
Hajh nyári láz, hajh bús delirium,
Csókok szüretje, életem szüretje.
A nő szól:
De én szeretlek édes emberem,
Az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
Gyógyítja egyik kéz a másikat,
Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyitja a vak éjszakát a nap,
Gyógyitja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
Gyógyitja a fű a beteg sebet
S a fekete hajat a szőke.
A férfi szól:
Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
Az ördögi cérnák között motoz
Bukfencező csel, kínai kötés
És távoli, és titkos, és gonosz.
Egy kis manócska mindegyik kötőtű
S cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz,
Te vagy a sors, a sors.
Makrancos munka, női mánia,
Valami baljós, balos, ördögi
Mit nem tudok, csak félve bámulok
És távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék,
Fehér fonál, puha pamutba tőr.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.
Makrancos munka, bújtó babona,
Alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, s igénytelen,
Mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb s játék a kacagás is
S komoly halál a díj egy kacajért.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
Hull-hull a vér, a vér.
A nő szól:
Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért síránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
Mint temetőben a sírhalmokat,
Mily könnyeket törölsz szegény hajamba
És éjidőn micsoda riogat?
Miért beszélsz mindig feketeségről,
Mért látod szőke fürtöm feketén?
Most sír vagyok és egy halotti urna -
Mondd, kit temetsz belém?
A férfi szól:
Én eltemettem, édesem, beléd,
Kit most borzongva hívok újra vissza,
Mint halvány lángnál bomló spiritiszta
Halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem, beléd,
Vidám szemedbe az ő bús szemét,
A te hajadba az ő dús haját,
Karját karodba
S most minden pompa
A te szegény testedbe suhan át.
De lásd, fejemen most a mult cikáz
És lelkem száll a végtelenbe túl,
Száz idegem megint feléje nyúl
S mint beteget elönt az esti láz.
A nő szól:
Pokoli éj:
Iszonyu, iszonyu
Az éjszaka mi mély,
Csupa láng és ború,
Halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.
A férfi szól:
És most megint elémbe jő -
Egy pillanatra - s régi minden.
Hervadtan és halotti ingben
Kopog-kopog az ősz, meg ő.
A nő szól:
Ó jaj, te félsz.
Kiről beszélsz?
A férfi szól:
Idézem őt!
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt!
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzád hasonlít gyenge főd
S a levegőben érzem őt.
Parancsoló árny, félig szent valóság,
Félig szeszély.
Most párka, végzet s a kezében orsó.
A nő szól:
Beszélj, beszélj!
A férfi szól:
Ó, hogyha láttad volna egyszer,
Amint könyezve, mereven,
Imádkozó, áldott kezekkel
Letörte én áldatlan életem.
Ó hogyha láttad volna egykoron,
Mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
A szája egy kis rózsaszínű szinház.
Villanylámpácskák gyulltak a fejében,
Ha nevetett,
Rózsásvilágos lett a levegő is
Feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
Mély tükrök mélyiben
És az ezüst-mámortól szertepattant
A tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
Amit adott
És ráncos lett, mint egy vénasszony arca
S halott, halott.
És megvakult kezében
Az ezüst és arany...
A nő szól:
Csitt-csitt, elég.
Mostan belép
S közénk ül szótalan.
A férfi szól:
Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja
És nem mint én, ki tőle idegen,
Ki férfi-fejjel komorlok a létbe,
Dult csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia
Én a természet mostoha fia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
De a te némaságod szónokol.
Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
Én gondolatkaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek
S nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
És hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
De te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló
Ovális tested a kereveten,
Mint egy gömbölyű, forró, eleven
Tengermorajt százszorzó drága kagyló.
A nő szól:
Nézd őket... Ah, míg várunk a vonatra
Hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
Zöld csillagunk meddő sugára ing
És úgy folyik a fénye arcainkra,
Mint beteges, halványzöldszínű tinta.
Folyik a holdfény,
A rég kiholt fény
S lenn összesímul két alak
Sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
Most összeér árnyék-kezünk.
S ölelkeznek - szegény, szegény bolondok.
A férfi szól:
Ó jaj mi is ölelkezünk.
A férfi szól:
Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
Mely érzi már a gyilkoló októbert
És sejtelmétől is oly halovány.
És fái közt olyan betegen illan
Az őszi nap, a sárga őszi villany,
Bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve
Bámulva nézi önmagát az ősz,
Mint egy kisérteties mély tükörbe.
Ez itt a korzó.
Most tekints körül
S nézd a parázsló brilliántot, édes.
Nyiltan, közönnyel, bátran, ahogy illik
Egy hypermodern költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
Halványpirossal, kiszíttan, fakón.
A kánikula sok-sok martaléka,
Egy kerti szék az őszi udvaron.
Rongyok, remények, megpörkölt rakéták
És cigarettavégek és szivek.
Fölöttük az árny, a halál, az éjjel
És a hideg, a szomorú hideg,
Itt egy kávéház fázó publikummal,
Ott meg az irodalmi emberek,
Kik szivarozva, szigorú szemölddel,
Szegény hullám fölött veszekszenek...
A nő szól:
Én odamegyek és megkérem őket.
Hogy tégedet nagyon szeressenek
És értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
Pajkos kacajjal, mint éji tündér,
Hogy lássanak be fátyolos szivedbe
S szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csendesen a lábuk,
Az életed szeliden elmesélem,
Hogy megriadjanak és tág szemekkel
Bámuljanak reám az őszi éjen.
Mert szép a lelked régi bánatoktól,
Oly édes és jó, mint a tiszta óbor.
Ó én tudom, ki vagy te és mi vagy te,
A te dalod rezgő rezedaillat.
Pünkösd a kedved, templom a szived
És hogyha szavad néha elijed
Előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
Ha néha álomlátón hátra hajlasz,
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
Hogy átölelt sok lenge látomány
És egy tekintetedre
Halványan és remegve
Bús angyalok röpültek a szobán.
Intermezzo.
Gyümölcsös ősz - -
te vérző, koszorús,
Én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás.
Nyarak alusznak benne s cukrok íze
S remény, öröm, valóvá semmisítve
Ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
De várva-várom a bús diadalt,
Az utolsó halálost, szomorút,
Mely lelkemet te hozzád igazítja
Tedd vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
És életemre komoly koszorúd.
A nő szól:
Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek,
Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
Csodálkozom az elröpült dalon
S idézem a világgá szállt siralmat,
Mely a szivedből jött - érintve szádat -
És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.
Ne sírj, ne sírj. Pompázó napsütésben,
Gyümölcs s öröm közt édes a halál.
És szép a gyász, a félő suttogás,
A dal, ami remegve tétováz
És azután szédűlt magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál.
E pirossárga őszi karnevál.
A férfi szól:
Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
Ruhák között is százszor meztelen.
A hervadásba nyúló buja csókfa,
Megrészegülő bibor levelen
Őrült menád - kavargó fürteidben
A régi lázak láza szálldogál.
Szüretre zendűl minden táj körötted
Csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó örökegy, - ó ősi titkot érző -
Ó változó kép - ősi tünemény -
Te látod még a régi, részeg istent
Őrjöngve párduc-szekerén.
Én másra leltem. Isten s ember nélkül
Daloltam ezt a férfi-éneket,
Hogy hallottam szívemben s a bokorban
A csendet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem
És összegyűlt minden csend a szivemben
S mostan viszik-viszik e kis dalok
És belevesznek, meghalnak sohajtón
Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
Amit mindenki elhagyott.