Őszi kikirics
| Őszi kikirics szerző: Tompa Mihály |
'Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülőanyánk!
Nyájas szerelmed árad
Kikeletkor reánk!
Mi vagyunk a kinyilt föld
Első virágai,
Hozzánk jön a legelső
Szellőcske játszani.
Az égnek tiszta mézét:
Az édes harmatot,
Testvérink közt először
Velünk kóstoltatod!
A csillogó verőfény,
Mely reszketőn ölel:
Meleg csókját, szerelmét
Mással nem osztja fel.
Alusznak a virágok,
Mi már ébren vagyunk!
A bérc mogorva képe
Megenyhül általunk,
Mi, mintha nyelve volnánk
A jó földnek, ki szól:
A közelgő tavasznak
Tündéri bájiról.
Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülő anyánk!
Nyájas kegyelmed árad
Kikeletkor reánk!
Ifju kikircsek ajkán
Igy hangozott a dal,
Eggyé olvadva a táj
Lassú fuvalmival.
Igy örvend a szelid nép,
De van: ki bús, beteg,
Nem mondja a tavaszdalt,
Melyet mond a sereg. -
Hát a piros virággal
Szomszéd a halavány?
Vagy együtt jár a fénnyel
Testvér gyanánt az árny?
Nincs boldogság, amelynek
Ne volna bánata!?...
És szól a bús kikircsek
Békételen hada:
»Oh hadd emésszen a bú:
Csak jól teszen velünk!
Hervaszd, hervaszd, enyészet,
Megútált életünk!
S te jó anyánk, természet!
Gyöngéd szülötteid,
Kik más vidékre vágynak:
Meddig felejted itt?
A völgy lepkéje járhat
A bércen szabadon;
Más tájra megy lakozni
A lanyha fúvalom;
A csermely, aki szirtek
Forrásiból fakad:
A völgyön fut s bejárja
A rónatájakat.
S szegény virágnak innen
Mozdulni sem lehet!
Ah szép szabad világ!... itt
Gaz, cserje eltemet!
Oh végy fel minket innen,
Szelíd anyánk keze!
Gyökünk a sík mezőség
Hantjába téve le;
Ott óhajtunk mi lakni,
S éltünk virulata:
Ne a tavaszban légyen
Mikép eddig vala;
Midőn sárgulva kezd a
Fák lombja hullani:
Legyünk a csendes ősznek
Nyiló virágai!
Ha van virág, mit a kéz
Rengő bölcsőre szed,
Felékesitni a szép
Ifjú természetet:
Legyen a virág az ősznek
Borongós idején,
Koszorú a koporsón
S a haldokló fején!«
És mig ekkép beszéltek
A békétlenkedők:
Gyorsan megnyilt alattok
És elnyelé a föld.
Majd elvirult az élet
Megért az uj kalász;
Zörögve ing a kóró,
Melyet szél karja ráz.
S zöld köntös fedve gyöngéd
Alakjok melegen:
Kibujtak a kikircsek
Az őszi téreken.
Hideg kő s cserje által
Most eltemetve nincs;
Körűle sik, szabad tér...
És boldog a kikircs:
»Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülő anyánk!
Az ősz virági lettünk,
Tágas tér lett hazánk.
Mi szép itt s így az élet:
A lomb zizegve hull...
Halkan bucsúzik a szél
Hű játszó-társitul.
Ha a sápadt világon
Nyájas napfény dereng:
A szivnek érzeménye
Fájó, fájó, de szent!
Ábrándiban a lélek
Ah szinte megszeret:
Halavány arcu szép hölgy,
Enyészet, tégedet!
Légy üdvöz, jó természet
Mi meghallgattatánk!
Ah!... csak e szörnyü köntöst
Ne adtad volna ránk!
Nem látja tőle senki
Karcsúdad termetünk:
A lomb zöld tengerében
Egész elsűlyedünk!«
És a földből feléjök
Egy halk szózat hatott:
Miért vágytok levetni
A jó ruházatot?
Békétlenek! hisz a lomb
Mely zöldelőn befed:
Pirosló arcotokhoz
Díszűl teremtetett.
Késő ősznek leányi!
Titeket e meleg
Köntös nélkűl az éjben
Dér és fagy ölne meg!
És ők meg nem nyugodva
A földnek szózatán:
Bánattal haltanak meg
Kevéssel azután.
De amint uj tavasz jött:
Egész ruhátlanul
Bujtak fel a kikircsek
Az őszi hant alul.
Kikeletkor, magában
Zöldül ki a levél.
- A természet kezében
Nem veszvén semmi el. -
De a nappal ködös, bús;
Az éj deres, hideg;
A rét végső virága
Fázlódva didereg.
Nem érzi most az ősznek
Mosolygó örömit;
Beteg lesz, végre meghal...
És élte oly rövid!...
A bús kikircs s az ősznek
Derengő napjai:
Mosolygó szép tavasznak
Halvány viszhangjai!