Ősz utólján
szerző: Kis János
Sűrű ködnek setét fátyolával
Körűlvétetve gyászol a föld,
Mellyen az ősz mérges fúvásával
Mindent megölt, a mi vala zöld.
Elnémúlt minden hang az erdőkben,
Megholt a víg öröm a mezőkben,
A munkás gőzös kunyhójában
Élelmén aggódik hiában.
Másszor szép hely, te kedves környékem,
Bánatomnak te légy bíztosa!
Te is szomorú vagy, s íme nékem
Könyvem árja orcámat mossa.
Mert az idő, melly díszed leszedte,
Tőlem is, jaj! hívemet elvette,
Ki a végső rózsák idején
Még volt boldogsága tetején.
Itt e parton, hol száraz levelek
Gyászos dalt hallatnak fülemmel,
Mellyekkel úgy játszanak a szelek,
Mint a sors az én életemmel,
Florának virágzó hónapjában
Itt szorított engemet karjában,
S míg e szép táj Tempét mutatott,
Musák titkába itt avatott.
Siess, így szólt, társok a bölcseknek
Lenni, kik mint a nap fénylenek,
Nincs szebb pálma, mint mellyet ezeknek
Tettek jutalmúl az istenek.
E szókra nagy hévvel verő melye
Lett isteni érzések szent helye;
Szemében dicső láng lobogott,
Képén angyali fény ragyogott.
S oh! ha ezüst lantját elővette,
S rajta táncoltatta ujjait,
Maga Phoebus méltán irígylette
Szíveket olvasztó hangjait.
Társai, mint seregök díszére
Sűrűn fűztek koszorút fejére,
S az érett észszel ékes vének,
Oszlopot szántak érdemének.
Hát azokat, Hébe virágjai
Kiken mosolyogva játszodtak,
Mint igézték mennyei hangjai
Szívökre melly mélyen hatottak!
Az ifjú, mint kebele kedvesét,
Egy fára metszé őtet s jegyesét,
Forrón zengék versét a lyányok,
Kiknek volt imádott bálványok.
Ha igéző bájjal bírt hárfája,
Mind külső mind belső élete
Volt harmonia remekmunkája,
S a legszebb isten lehellete.
Lelke égi kerthez hasonlított
S Elysium völgyeként virított,
S mint tavaszi hajnal rózsái
Úgy lángoltak teljes orcái.
Melly változás! ez isteni szép mív
Most kegyetlen szélvész játéka!
Sem az angyalt ékesíthető szív
Sem Phoebus legszebb ajándéka
A habokat meg nem kérlelhette,
Mellyek mind addig zúgtak felette,
Míg hajóját elborították,
S poklok mélyére taszították.
Illyen a világ gyönyörűsége!
Zavar nélkül soha nincs árja,
S mikor legbájolóbb dicsősége
Olly mint egy téli nap sugárja.
Ha néhol nőnek szép borostyánok,
Tüstént elnyomják vad bojtorjánok;
A szép elme Éden plántája:
A mi földünk nem méltó rája.
S ha kit a vad fergeteg kivágott,
Kiben ölelted kedvesedet,
Kit úgy néztél mint égi virágot,
Szent barátság, érte szívedet
Kitépjed bár, zengj bár gyászdalokat,
Onts bár két szemedből záporokat,
Vagy sírjára tömjént sűrűt hints,
Nem használ; a sorsnak szíve nincs.