Őrülten dalolva a hegyek közt
Mindenkinek van itt hibája sok:
az én hibám, hogy verseket írok,
Széttépem én az élet-szálakat,
de ez a gyöngém mégis megmaradt.
Ahányszor egy szép táj elém kerül,
ahányszor egy barát szívemre dül,
dalolni kezdek s fújom, egyre fújom,
mint hogyha egy istent látnék az úton.
Mióta a Császár elüldözött,
künn élek a magas hegyek között.
Ha befejeztem egy uj versemet,
a Keleti Sziklá-hoz fölmegyek,
ráhajlok a fehérlő sziklapartra,
kezem a fák zöld fürtjét simogatja
s őrült dalom úgy harsog, hogy a bámész,
riadt madár meg a majom reám néz.
Ki is nevetnének. Jobb élni nékem
ezen az ember-nem-lakott vidéken.