Ő fensége
| Ő fensége szerző: Thury Zoltán |
A szoboszlói erdőben csütörtökön kezdődött el a nagy hajtás. Már hajnalban körülzárta a rengeteget a hajtók láncza s a mint összébb és összébb szorultak, szimatolva, remegve sejtették meg a vadak a veszedelmet s itt-ott ijedt bőgés és ordítás verte föl az erdőt. Az erdészházba egymásután érkezett a sok szán. Csilingelve kanyarodtak be a lovak a veranda elé s a sok bundából lassankint kikászolódott a környék földes urasága, öreg urak, fiatal vadászok, köztük egy-egy mágnás, a ki félreállott a többi mellől s egy csomóba gyülve várta a herczeget, a ki még mindig késett. Közben karcsu czilinderekben pálinkát hordtak körül, az urak ittak, némelyik megborzongott utána, mintha a hideg rázná. Lenn a nagy udvaron nyihogott a sok ló, káromkodtak a kocsisok és egyszerre csönd lett, a mikor merész ivben bekanyarodott a kapun a pej ötös, a mi a herczeget hozta. Az erdész kiszaladt, néhányan az urak közül utána s hajlongva kisérték föl a lépcsőn a nagy vendéget.
Fenn az ebédlőben maga a háziasszony hozta egy tálczán a pálinkát s a főispán lassan, rangszerinti sorban bemutatta a vendégeket. A herczeg fiatal arczu ember volt, élénk, nagy, értelmes szemekkel s jól megnézett mindenkit, a kivel kezet fogott. Közben a főispánnal beszélgetett s türelmetlenül várta, hogy megadják a jelt az indulásra.
Egyszerre eszébe jutott valami s gyorsan fordult oda a főispánhoz.
- Nos, hát az ön embere, az a kurucz, hol van?
- Még nincs itt.
- Reá várunk?
- Dehogy, fenség. Azt hiszem, hogy rögtön indulunk. Az én emberemmel pedig majd csak találkozunk valahol.
Az udvarról csengetyüszó hangzott be s még egy utolsó szán fordult be a kapun. Gyönyörü négy sárga tánczolt előtte, mig a kocsis még egy utolsót csörditett a fejük felett az ostorral, erős kézzel egy helyen tartva őket a veranda előtt. A bundák közül egy bekecses kis ember ugrott ki a lépcsőre s mig a csizmáiról letopogta a havat, fölmosolygott a többihez a verandára.
- Megkéstünk, pedig hát csak tudjuk, hogy mi az illendőség, vagy mi. Gerend táján ez a büszke ni kiugrott a hámból, beletelt egy félórába, mig visszavarrtuk bele.
Akkor már indult fölfelé s csak ugy hátra mutogatott arra a büszkére, a melyik toporzékolva dobálta föl csinos kis szikár fejét a gyeplőszárak között és a zablát rágta. Fönn már kifelé tolongott a társaság s a főispán csak ugy futtában kapta el a későn érkezett vendéget.
- Laczi, gyere csak... Fenség, ez az a barátom, a kiről már volt szerencsém megemlékezni fenséged előtt. Babarczy László...
A herczeg nyujtotta a kezét, a kis öreg pedig összeverte a bokáját s kivette a szájából a szivart.
- Van szerencsém! Jöttem volna korábban is, hanem az a büszke, ott ni, ugy Gerend táján kirúgta magát a hámból, aztán eltelt az idő. El bizony... Szép állat, ugy-e?
- Szép, szép...
- No, mert azért mondom, mert hogy a Pálffy-ménesből hoztam el, a mikor még csikó volt. Vén kupecz vagyok én...
A herczeg szeme jóakarattal tapadt rá a fürge kis öregre, a ki ott ugrált előtte. Kicsi, alig serkedő bajuszát pödörgette s a falura szabadult gyermek jókedvével gyönyörködött ebben a különös fajtáju emberben, a ki egy csöppet sincs megilletődve, mert őt látja. Beszélni szeretett volna még vele, de az udvaron egy jótorku vadász megfújta a kürtöt s a kocsisok, lovászok elővezették a lovakat. Még jó félórányira mentek be az erdőbe s most már nyeregben, mert itt-ott kicsit szükes volt az ut.
A herczeget egy nagy mohás száraz levélrakás mögé állították föl két vastag tölgyfa között, alig harmincz lépésnyire az uttól, a melyen majd végigrohan a hajtás, ha egyszer egészen összeszorul az embergyürü, a minek már most idehallszott a lármája. Jobbra, egy vastag tölgyfa mögött, a főispán állott, balra pedig Babarczy húzta elő a vedlett bőrtokból a gyönyörü, karcsu agyu lankasztert s mig mégegyszer végigtörülgette a szarvasbőrrel, rámosolygott, ölelgette a pillantásával.
Egyszerre mozogni kezdett az erdő. Most már közelről hangzott a hajtók lármája, a rekedt ordítozás s egy-egy szörnyü puffanás a tágcsövü, nagyhangra szánt csőszpuskákból, a melyeket a levegőbe sütögettek nagy óvatosan. Messze, a sor végén már belevegyült a vaklármába egy-egy vadászlövés is. Rövid, hangos csattanás, mintha uri parancs szólt volna bele a sok káromkodásba... Már sürübben is ropogott a puska, nehéz, savanyu salétromszagot hozott magával a felsővégről a szél. Egyszerre aztán megint csöndesebb lett a világ, mintha ujra messzebbről hallatszottak volna a lövések is. A főispán átkiáltott a szomszédjához, egy megyei aljegyzőhöz, hogy mi történt? Az se tudta, hanem elindult hirt hozni. Babarczy is otthagyta a helyét s a herczeg mellett telepedett le egy tuskóra.
- Bizonyosan letért a hajtás a csapásról. Oda se neki! Majd csak visszajönnek...
- Boszantó...
- Igen, igen, de hát nem veszem rosz néven, ha nem akarnak a puska elé jönni...
Körül elszéledtek a vadászok. A zavar fölbontotta a rendet, kiabálás hallatszott erre is, arra is, de ebben már nem volt semmi rend... Egyszerre azonban messze, jobbra, mintha összehúzódott volna egy vonalba a lárma, megint egységesebb lett s ujra puffogni kezdtek a csőszpuskák is.
- Hová menjünk? - kérdezte a herczeg.
Szaladva jött egy legény az üzenettel, a mit az erdész küldött.
- Kegyeskedjék itt maradni. - Minden a régiben marad.
Ugy látszik azonban, hogy nem ment már rendben a dolog, mert egyszerre ujra elhallgatott a lárma. A főispán boszankodva állott föl, hogy utána nézzen a zavarnak. Megunta a várakozást a herczeg is és elindult befelé a csapáson. Vele ment az öreg Babarczy is mindjárt a nyomában. Közben alig szóltak pár szót, csak figyelték az erdőt, a minek a zizegésébe most már beleveszett minden egyéb zaj.
A mint tovább mentek, mindig sürübb és feketésebb zöld lett a világ. Lábuk alatt az esztendőről-esztendőre fölgyült vastag puha levélréteg vizet is eresztett s messzebb egészen sötétfeketébe omlott össze egy csomó alacsony bokor. A széleiről fürtös sárga bogyógyümölcs világított le, mintha valami óriás beláthatatlan nagy szőlőtőke volna az egész.
- Ne menjünk tovább - mondta a vén kurucz, de a herczeg csak ment tovább, mintha magához vonzotta volna a sötétség. Már arra sem fordult vissza, hogy messze a hátuk mögött ujra elkezdődött a hajtás. Ugy látszik, megunta már a mulatságot. Mint az elkényeztetett gyerek, ment a maga utján.
Pár lépésre a sürütől egyszerre dermedten megállott. Óriás fekete állat meresztette rá a szemeit és indult feléje lassu czammogással, nyugalomban, mint a ki biztos a dolgában. A herczeg nem tudott mozdulni, föl se emelte a karját, csak éppen valamicskét hátrafordult és elrémülten hebegett...
- Medve, medve...
A vén kurucz is abban a pillanatban látta meg a veszedelmet és szörnyen méregbe jött.
- Az hát! mondtam, hogy ne menjen tovább. - Már lekapta a válláról a puskát, de azért folyton beszélt. - Vén jáger vagyok én, de a fiatalok mindig okosabbak... Éppen akkor sült el a puskája, a mikor a medve megint négylábra ereszkedett le. A golyó fütyülve repült bele a sürübe, a durranásra rekedt ordítással felelt a vadállat s néhány nagy ugrással olyan közel jött már, hogy többé nem lehetett lőni reá. A vén kurucz dühösen csapta le a puskát a sárba, bal kezével maga mögé lódította a herczeget s mikor az állat megint fölemelkedett, már a kezében villogott a kés és gyorsan rávetette magát. Eszeveszett birkózás következett. A medve egy borzasztó öleléssel akarta megfojtani az embert, a vén ember pedig kiszabadulni igyekezett, görcsös, emberfeletti erővel taszítva el magától az állatot csak a balkezével, a jobbat magasra tartva, hogy el ne érhesse a fogaival a nála magasabb medve. Azonközben ráért hátraszólani a herczeghez is.
- Szaladjon, menjen innen...
Az pedig a puskájával babrált. A kezei reszkettek, de azért lövésre emelte a fegyvert. Mikor ezt észrevette a vén kurucz, elrémülve kiáltott, rá.
- Ne lőjjön!
Ebben a pillanatban megint ur lett fölötte egy pillanatra a vad. Belezuhantak mind a ketten a süppedékes falevél rétegébe s az állat marczangolni kezdte az öreg ember balkarját. Előbb a zekét tépte le róla, aztán a husba mart bele s kiszakított belőle egy czafatot. Az iszonyu fájdalom képtelen erőt adott a vén legénynek, utolsó erőfeszítéssel ellökte magától az állatot s mikor lomhán visszaesett rá a nagy test, beledöfte a kést nyeléig. Az állat még pár lépést tovább vánszorgott a sebbel s csak a sürüség szélén gubbaszkodott össze gyönge mormogással. A vén ember jobb karjára támaszkodott s a szemével magához intette a herczeget.
- Hozzon vizet, hogy igyam s itt fenn a hónom alatt kösse át a karom kendőjével. Elfoly minden vérem.
Messziről szaladva jöttek az emberek és kiabáltak.
- Laczi! az istenért! mi baj, ő fensége...
Az öreg gyöngéden mosolygott a még mindig reszkető herczegre s halkan felelt pár szót.
- Nincsen a fiatal urnak semmi baja. Ugy adjuk vissza az édes mamának, a hogy ide kaptuk.