Ünnep (Kaffka Margit)
szerző: Kaffka Margit
A lépcsőházban villanykörték sápadoztak már, s a korai délután szennyes, vizenyős szürkesége betört az előcsarnok tejüvegén; majd halkan, bizonytalanul csendülve ütődött a feljárat fokaihoz a sarkantyú, és két szolid, fekete leánycipő könnyű toppanása kísérte a szőnyegen. Odafenn egy pincér intett elmenőben a szobaleánynak, és mindketten utánuk néztek, amíg el nem tűnt a húszas számú ajtóban e pár – e sötét katonaköpeny és gyászfátyolos, kicsiny kalap. „Hátha testvérek!” mondta a szobaleány hirtelen – de aztán kinevette önmagát ezért.
Benn voltak. A leány szétnézett, téveteg, zavart igyekezetével a mosolynak; és állva maradt a közepén. A szokásos vendéglői szoba volt ez, bizonytalan színű és poros ripszterítőkkel, ócska zsöllyékkel és szappanos mosdóvíz szagával a levegőben. Rosszuleső szobák ezek. A bútorok mögé gyülemlett piszok sejtése támad fel itt önkéntelen; sivárak, átfűtetlenek, sértőn lélektelenek. A leány szétnézett, ám mindezeknek csak valami bágyadt félérzése révedt el a szemén. A férfi megérezte.
– Ez – mondta bizonytalanul –, ez túlságosan egyszerű hely talán. Kevés időm volt, délelőtt érkeztem, és nem ismerem jól ezt a várost. Ha Wienbe jöttél volna, Nell!
– Nem – sietett a leány –, itt rokonaim vannak, egy néném – hisz tudod. És holnap odamegyünk.
A kesztyűjét húzogatta akadozó kézzel – felnézett és szeme az ágyra esett, az idegen ágy petyhüdt vánkosára a sértőn félrehajtott takaró alatt. Gyorsan elfordult.
– Az én számomra – folytatta a tiszt halkan – a szálló másik végében vettem szobát. A könyvbe ezt írtam: Robert Reinach és nővére.
A hangja csupa melegség volt, kímélő, aggodalmas szeretet; az ablakhoz vonta, és a leány gyöngén adta vissza a kézszorítását. Ott lenn a sáros, fekete aszfalton a nagyváros korai szürkülete kavargott, gyors léptű, prémes alakok és kattogó, vizes lópaták zaja a puha robogású fogatok előtt. Egyetlen téveteg pillantásba fogta össze a leány az egész képet, e sok mozgó pontot, akik mennek, és mindnek külön élete van, és mindegyik volt egyszer kisgyerek. „Idegen az egész világ!” – gondolta szorongva, amíg a keze a vőlegénye kezében pihent.
– Igen, Nell! Már megkerestem a térképen a nénéd lakását, holnap odamégy, mintha a vasútról jönnél. Én délelőtt látogatást teszek nálad – már régen kívántam ismerni a rokonaidat –, és együtt leszünk az ünnepeken. Hanem a mai este a mienk lesz, Nell, ahogy terveztük. Kis Nell! – Miért nem felelsz? Már a kocsiban is… Te sírtál? Egy éve nem láttalak – Cornelie!
Ez kellett. A leány ránézett, és megrezdült az ajka – beleharapott, küszködött, és – már a férfi vállán vergődött a fényes barna hajú leányfő. Mennyi minden feloldódik így. Ez kellett. A férfi átfogta a derekát, a pamlaghoz vezette, gyöngéden, bensőséges részvéttel becézte, mint egy fivér.
– No látod – látod. Tudom, az édesanyád is azóta – kedves szegénykém. És nem lehetett a temetésre mennem. Őreá gondoltál, ugye?
– Nem tudom – fuldokolta a leány. – Rá és mindenre. És hogy idejöttem – erre a helyre –, és hogy miért akartad mindenáron? Mikor olyan elhagyott vagyok.
A férfi elvonta karját a leány derekától, kezét kezébe fogta, és a nevelő szelíd komolyságával nézett rá. A fajtájának minden bensősége és logikus, programszerű jósága, gőgös becsületkultusza és igényteljes érzelmessége ott tolongott a szavaiban.
– Igen, Cornelie – talán neheztelsz rám; – olyat erőltettem, aminek ellene mondtál. Lásd – nekem kellett ez az este, ez a karácsonyeste így, egyedül, veled. Előbb csak magamra gondoltam, egy tetszetős szeszély volt – tudod, nekem sohase volt karácsonyom. Az én anyám újra férjhez ment, és én mindig internátusban voltam. Sohase vittek ki az ünnepre. Ezt megírtam neked, Nell – és olyan szépen kigondoltam –, hogy mi ketten, két elhagyottak, most összeülünk, minden gonoszságoktól bezárkózunk, és a magunk ünnepét üljük. Rosszul esett, hogy nem örültél ennek, Nell!
– Nem azért – Róbert – próbálgatta bánatos hangon a leány, és megtörülte a könnyes szemét. – De annyi okom van félni az emberektől. Ha megtudnák odalenn! Te nem tudod, milyen egyedül vagyok.
A férfi megint simogatta a rugalmas, finom szálú hajat.
– Ez az éppen – látod. Te nem érzesz igazán magad mellett engem. Hát nem hiszed, hogy meg tudnálak védeni mindenkitől? És nem érzed, hogy minden hely tiszta és szent, ahol mi vagyunk a szerelmünkkel?
– De igen, de igen! Csak lásd – nem tehetek erről. Egyre azokra a szavakra kell gondolnom, amiket az emberek mondanának, az idegenek, akiktől függök – és a rokonaim. Csúnya szók azok!
– Tartozunk-e mi számolni valakinek? Légy büszke, mi vagyunk a különbek, épp azért, mert nem is értenének meg. Mi csak egymásért vagyunk – ha ezt nem érzed erősen hogy bírjuk el a hosszú várást, messzeséget, mindent? És hát jó! Áldozatot hozol most – valamit a nevelésed formáiból – az előítéletedből – de másból nem, Nell – te tudod ezt? Hát egy kis áldozatot akarok – egy próbát, most itt vagy –, tudsz mosolyogni a kedvemért?
És a szemébe napsugárzott a leány hősi mosolya. Ez voltak ők – ez volt a szerelmük –, e súlyos gyöngédségek, lemérhető mélységek, csaknem rendszerbe foglalható nüanszok. A férfi énje volt ez; erősebb, kifejezettebb, és magához formálta a másikat. De igaz volt mindez, belőlük való volt – azért szép.
Már nem sírt a leány. Hátradőlt, maga elé nézett, és kitágult szép szeme még ragyogott a könnyektől, és eleven, fiatal szája, karcsú, telt formái a szorosan simuló fekete kabátka alatt. A férfi elmondta már, amit mondani akart – ez a kicsi, gondozott, fehér kéz mint egy puha, meleg, édes fiókmadár fészkelt meg a tenyerében –, akkor hallgattak egy kicsit, régen rejtőző, halk lüktetések bátorodtak fel a csendben, és ez volt az első csók, mióta megérkeztek.
A szolga jött, hogy befűtsön; szétrezzentek, és befelé, röviden sóhajtottak mind a ketten. Egy pillanatra összeszorította az ajkát a férfi – hátradőlt és szelíd halk beszélgetésbe kezdtek. Az idegen szobában jótékonyan nyújtóztak erre-arra a szürkület árnyékai.
– Most – számolt be lassanként a leány –, most jók hozzám odalenn megint az emberek. Mikor szegény mama beteg volt, annyian látogatták – és a temetésre koszorút küldtek, és vigasztaltak engem. Hogy mennyire becsülnek, szeretnek – mondták. Ugyanazok, akik akkor – emlékszel – mennyit bántottak.
Egy könnyű simítás felelt a karcsú, fehér kéz fején – és hallgatva álmodták vissza az első időket. Ott lenn a kicsi városban. A kétszobás kis udvari lakást, régi porceláncsészéivel, bőrkötésű fényképalbumaival és horgolt csipketerítőivel. És a vén hársak az ablak alatt, amelyek beintegettek alkonyatkor mély illatú, fehér virágujjaikkal. És a leány anyjára emlékezett – e jóságos, szikár öregasszonyra, aki néha megfeddette őket.
– Kedvelem magát, fiam, főhadnagy úr – de mit akar ilyen szegény leánnyal?
Habos kávét adott neki, és úgy intett. Ők pedig egymásra néztek és nevettek.
– Szegény anyám – szólt bele a gondolataikba a leány –, neki azért igaza volt.
Igen, az intelmeknek mindig igazuk van. „Meddig kell várniok – mondta sokszor –, és milyen nehéz az élet azután is – vagyon nélkül. Én tudom – az apja is katona volt, és csak őrnagy korában kelhettünk egybe.” – Ezeket mondta; – ők egymás kezét szorították, és mosolyogtak.
– Emlékszel arra a tavaszra? – kérdezte a férfi, és a kályhatűz első, piros sugara lobbanva táncolt végig a padlón s az asztalterítőn.
A tavasz – igen. Akkor már hazakísérte őt mindig a leckeóráiról, ahol a módos családok leánycsemetéit oktatta elkínzott, nyögdécselő zongorákon – nap nap után és évek óta. De akkor virágzott a hárs – együtt mentek haza a lombos kis utcákon át a langyos, illatos alkonyatokban, és otthon egyre nyugtalanabbul járt körülöttük az egyenes tartású, öreg katonáné.
– Talán – mondta –, talán beszélni fognak itt, mert az emberek rosszak, édes fiam – és a leányom a leckéiből él. Akkor maga kérni fogja az áthelyezését, főhadnagy úr, mert úgyis soká kell várniok. És a leányom apja is tiszt volt.
– Meg fogom tenni, ha jónak látja, Gnädige! – felelte akkor elszántan és gyors nekikomolyodással a főhadnagy. Mert tiszt volt a leány apja is.
Nem kellett várni soká. Az emberek hamar beszéltek – a züllött zongorák gazdái –, az asszonyok és a nagyobb tanítványok. Nem nagy dolgokat, de csúnyán – a szavakban és a feltevésekben sáros köznapisággal. Vagy két házat elvesztett akkor a leány. És a tisztet – felsőbb parancsra helyezték át, rövid úton, a szolgálat érdekében. A képzett vagy rátermett fiúkkal szokott így a hadsereg – ilyen atyai indulattal –, de sohasem elég korán. Őt nagy, élénk határvárosba küldték, ahol felejteni lehet – de ők ketten tudták, hogy ez hiábavaló. Nem váltottak ígéreteket, nem beszéltek hűségről, és nem féltették egymást. A lényük, a vérük, egész idegalkatuk az egységes, osztatlan és tartós szerelemre rendelte rá őket; – ők összetalálkoztak. A leány egy könnyet törölt el, és a férfi keze remegett a búcsúzásnál. Ennyi volt. És hetenként levelet írtak egymásnak – és már egy éve annak.
Álmodoztak arról a tavaszról – csend volt, és leszállt az alkony. A szent este – gondolta egyszerre a leány –, és a gyermekkorára emlékezett; a kirakatokra, amelyek előtt epedő, lelkes csodálattal ácsorgott iskolából jövet – és a jó, mézes-mákos tésztára otthon. És mindenre. A húszas szám ajtaján hangosan kopogtak.
– A fát hozzuk, kérem alássan! – hangzott kívülről. Róbert felcsavarta a villanyt, és a gyors fény káprázatában sietve cipelt be a szolga egy karcsú, sugaras ágú gyerekfenyőt. A pincér is segített. A szobaleány tálcával állott az ajtóban, és mind mosolyogtak.
– Róbert – ugrott fel a lány –, ez a mienk? A mi fánk? – mondta és körüljárta az asztalt. Nevetett – egyszerre megállt a vőlegénye előtt, és végighúzta a puha, keskeny tenyerét az arcán, a bajuszán – családiasan, kedvesen. – Róbert! Most feldíszítjük, de – mivel?
– Akad az is – mondta a férfi, és mosolygott, apró helyes kis ráncok ingerkedtek a világoskék szeme szögében – csomagokat emelt le az ágyról – bontogatta; örült, mint a megdicsért jó gyerek.
Habsütemények kerültek elő, cukordiók, üvegcsillám-golyóbisok. A leány sorra fogdosta mind.
– Jaj – mennyi minden! most mindjárt hozzáfogunk!
– Vesd le a kiskabátodat – mondta a férfi, mert egyszerre észrevette, hogy már jó meleg van itt.
– Igaz – és kávézzunk előbb!
A szobaleány valóban otthagyta a tálcát – a kávé híg volt, de jó illatú és meleg – a zsömlék aprók, de omlósak, nagyvárosiak. Jólesett. A leány elgondolkozott utána.
– Te! – mondta. – Most egy percig nekem olyan volt, mintha a miénk lenne ez a szoba.
Hozzáfogtak. A katona elegyengette az ágakat; – a tollkésével kis éket faragott egy fahasábból, a kályha mellől, és megerősítette a talpat. Ámulva nézte Cornelie.
– Hogy tudsz te ilyeneket!
– Meg kell tanulni – mondta melegen, és hozzálépett –, hogy majd otthon, a magunk házában tudjam.
A leány elborult egy kicsit. Maga elé nézett.
– A mi gyerekeinknek, Nell!
– Lesz is nekünk házunk, gyerekünk!
– Lesz! Igen, még nem is mondtam. Újra fogunk folyamodni királyi kegyelemért – és ezt is el kell intézni holnap. Hogy aláírd. A múltkori elutasítás politikai dolgok miatt is lehetett – mondják. Hogy a fenség elé nem is kerültek az írások.
Elhallgattak – aztán a leány hirtelen nyúlt a munkához. Pamut is volt. Rákötözte a csillogó holmikat sorjában, szép, hegyes, zongorás ujjaival. Már újra mosolygott.
– Hogy becsaphattak téged ezekkel!
– Valószínű! Majd mindig együtt vásároljuk!
A csokoládéból nyalakodott néha, és a vőlegénye szájába is tömött. Már vörösen izzott a vaskályhában a faparázs, és a leány kigombolta a meleg, fekete szőrblúzát fent. Csak egy gombot – egy vakító darabja villant ki a finom, fehér bőrnek a vonalas, gyöngén ívelt nyakon. A férfi néha abbahagyta a munkát.
– Milyen gyönge a fogója ezeknek! – szorgoskodott a leány komolyan. A fiú mellette termett. Előbb a kezét kapta el csaknem vadul – összefogta mindkettőt –, és csókolta sokszor, erősen – pirosló, kicsi foltokat csókolt ki a fehér bőrön. A szeme félig lehunyt – átkapta derékon, és a leány szisszenve hajolt hátra.
– Róbert! – kiáltott.
Már egyenesen álltak, majdnem mereven és reszketve egy kicsit.
– Róbert – én elmegyek!
A fiú arcába nézett, és megbánta ezt. A szégyenkezést látta, a szomorúságot, küszködő megfékezést – és látta, hogy biztonságban van itt.
– Hát látod – te gyerek! Nem szabad! Jónak kell lennünk!
Jók lettek. Babráltak, dolgoztak a fán, igyekvő kézzel – majdnem izgatottan –, mintha valaki nagyon várná az elkészültét. Néha átszóltak egymáshoz a gallyak közt.
– A berendezésre gondoltál már? Nem kell sok szoba, ugye?
– Nem, minek az – hagyta rá szuggerált hittel a leány. – Elég lesz kettő. De nem csinálunk hálószobát és szalont – ugye, ez nevetséges? Szeretném, ha a te szobád lenne az egyik – a másik enyém. Kihordható, tábori ágyakkal – hogy nappal az ne fogjon helyet. A tiedben lehet egy nagyobb asztal az étkezéshez.
– Így akarod?
– Szeretném! Nekem nem tetszik a közös hálószoba!
– Az csak eleintén volna. De nem bánom. Én úgyis néha korán indulok, és felzavarnálak téged.
– No bizony! Azt hiszed, nem fogok reggelit csinálni neked!
Már csak a gyertyák hiányoztak a fán. De az nehéz mesterség volt hogy egyenesen álljanak, és a láng ne pörkölje meg a gallyakat.
– Valamire megint nem gondoltál, csacsi! – mondta egyszerre nevetve a férfi. – A gyerekek – azok hol lesznek? Én különben nem bánnám, ha nem lenne egy darabig!
– De csak legyenek! Lesznek! – mondta büszkélkedve a leány. – Az első fiú lesz! – Egy kicsit belepirult azért, de nem bánta. – Még beszéltek néha ezekről, és gyerekes örömük telt benne, hogy tiszta érzésekkel, nyíltan beszélgethettek. Nem úgy, mint az álszemérmesek – a jól őrzött társasági babák és tökfilkó-udvarlók – mondogatták néha egymásnak.
Kész volt a munka. A férfi egyenként gyújtogatta meg a gyertyácskákat, és nőttön nőtt idebenn a fény. A kis fa ragyogott mosolygó tarkaságában, és szétterpesztette zöldellő karjait, mint egy ünnepi ruhába öltöztetett kisleány. A két ember összeállt – meleg arcukat egymáshoz szorítva – és nézték. Itt volt köztük, harmadikul a szobában, és szép volt. Az élet enyhesége volt, szelíd könnyek folyása, a mosoly bensősége – jámborság, hit, hagyomány – mindaz, amin az esztendő egynéhány percében nem szégyenkeznek az okos emberek. És mind a családiasság – a düledező, korhadt oltár, nevető lángocskái – mindaz, amiben hinni szeretnek a próbálatlanok, és amiben hinni jó.
Nézték soká. – Néhol megsercegett a fa gyantája az apró lángok fölött – megigazgatták, aztán megint nézték. Később leültek a pamlagra. Igen – hát készen volt!
Telt a perc – és ők már hallgatagon ültek. Egymástól vártak valamit – szinte idegenkedő türelmetlenséggel –, valami továbbit. Hogy hát most – mi legyen most? És egyszerre a leány csaknem felkiáltott örömében
– Tudod mit, Róbert – ez nagyszerű lesz! Most fel fogunk hivatni az utcáról valami gyereket – egy szegény kisgyereket, aki az utcán csatangol, és nincs neki karácsonyfája. Oda fogjuk neki adni az egészet, hogy vigye haza. Ugye – ez pompás lesz, Róbert!
Hogy örültek ennek! Már csengetett is a férfi, nekibuzdulva, megkönnyebbülten. Elébe ment a pincérnek, és az ajtóban oktatta ki, nehezen keresgélve a magyar szavakat. Végre rendben volt minden. És a szolga elindult, le az utcára – árván csatangoló szegény gyereket keresni karácsony estéjén.
– Mondtam neki – szorgoskodott Róbert –, hogy jelentse előre, ha hozzák. Mert most eloltjuk a gyertyákat, hogy ne égjenek le addig.
Úgy tettek – aztán leült a férfi is, kitette az óráját és várakoztak. Vajon soká jön? A gyertyák nem égtek, és szét lehetett nézni megint a szobában – és a leány látta a poros villanykörtéket, a kopott zománcú mosdóasztalt és az ágyat petyhüdt párnáival. A férfi némán ült, nem akart sokat látni és gondolkodni. Érezte maga mellett szent és titokzatos elevenségét e leánynak, az egynek, akit kiválasztott és megígért magának, és forró fellázadások pitymallatát érezte. A leány apja is tiszt volt – gondolta –, aztán haragudott önmagára ezért. – Nem, nem volt szükség erre gondolni. És a homloka néha átpirult.
Jöttek végre. A szobaleány volt, nyújtott hangján valami fölényeskedő csodálkozással a szokatlan kívánságukon.
– A szolga volt lenn, kérem. De nem lehet most olyan gyereket találni. Ilyenkor otthon ülnek, már késő is van – aztán félne feljönni akármilyen gyerek is. Kitanítják otthon – hogy hátha rosszat akarnak vele.
A két ember zavartan nézett egymásra, és a kis fa ágai rezegtek a nyitott ajtó légvonatában. A pincér jött, okosan mosolygott, és félretolta a leánycselédet.
– Mindjárt fog jönni egy gyerek – jelentette vidám alázattal a jövendő borravaló fejében –, nagy nehezen kerítettem egyet.
Hamar a gyertyácskákat! És fénylett, lobogott megint a fa, e kedves, néma szimbólum, akivel íme, nem voltak egyedül itt az idegen szobában. Az övék volt, meleg és tiszta hangulatuk, naiv, gyöngéd álmuk. És most jött a kis idegen, hogy elvigye – már topogtak apró léptei a folyosón –, jött a gyerek.
Fiúcska volt – elég rendesen és melegen öltözött –, talán ötesztendős, eleven szemű és illedelmes. Az ajtóban megállt – a kis kucsmáját tisztességgel forgatta a keze közt, és visszanézett az apjára, míg bejön az is. Jött és köszönt, egy kicsit zavartan, Félhangon. Jobbféle mesterembernek látszott – az öltözete után –, hivatalszolgának, akár napidíjas írnoknak. És úgy látszott, röstelkedik egy kicsit. De már benne volt – rábeszélték –, és hát ezek úgyis elmennek, hadd teljék a gyerek kedve.
– Gyer ide, Fiacskám! – kezdte Cornelie, és a két keze közé vette a gyerek fejét. – Mi a neved?
– Balatoni András – mondta hangosan a kisfiú, és a fát nézte.
– Hol laktok? – erőlködött a katonabácsi is.
– Itt a földszinten.
– Van mamád is?
A gyerek rábámult. Nem tudta, mi az – hogy valaki mama nélkül is lehet. És biccentett a fejével jó nagyot, mint a csikó.
– Hát mit csinál most anyád?
– Pucol – kacsát! – mondta hirtelen a fiú, elvörösödött és az apjára nézett. Tán nem jól mondta.
– Készülődik az ünnepre, kérem – igazgatta az apja némi büszkeséggel –, azt látta a gyerek.
A leány kezdte megint – egy csókot nyomott a fiú friss arcára –, úgy biztatta.
– No nézd – ez a szép karácsonyfa itt most egészen a tied lesz. Elviheted haza, most mindjárt. Örülsz neki?
– Igen! Már otthon is van egy.
– Na – röstelkedett a pincér –, de ez csak mégis szebb. Ugye, szebb? A gyerek megint biccentett – már csaknem türelmetlenül –, és az ajtóra nézett. Annyian állták itt körül és faggatták.
Az apja se bánta már, ha mehetnek – senki se bánta. „Köszönd meg szépen!” – parancsoltak rá, és kezet csókolt.
– Fogsz emlékezni erre a nénire meg a bácsira? – kérdezte még a leány. De a gyerek már nem értette. Előreszaladt. Az apja cepelte utána a fát. A szép kis gallyak omlódva csapódtak az ajtóhoz – néhány aranydió potyogott el a küszöbön, és hallani lehetett, amint az üveggolyók összeverődve csendültek a lépcsőn. És bezárult mögöttük az ajtó.
És nagy csendesség maradt akkor a húszas számú szobában; és a poros ripszkanapén, a hűlni kezdő vaskályha előtt két magányos ember ült egymás mellett. Még együvé zárták őket e falak, e részvétlen, cselédlelkű szobáé, ahol ő előttük az élet tarka és jelentéktelen átmenetiségei leltek tanyát, ki tudja, hányszor; – utazó ügynökök – útszéli kalandor párocskái – operálásra készülő vidéki betegek… Ma ők ültek itt, és egyedül maradtak az imént, mert elvittek tőlük egy aranyfüsttől csillámló fiatal fenyőt, és elvittek egy gyereket, aki kacagott és örült, mert otthon is van egy karácsonyfája, és pecsenyét fog enni az ünnepen. Erre gondoltak, és az adakozó szívek önzéséből valami halvány szégyenkezés maradt a lelkükben.
Még együtt ültek, de már nem volt hátra semmi – mindent elmondtak, végiggondoltak, megcsináltak – amit számukra ez a nap adhatott. Egymásra néztek, és homályosan érezték, hogy minden ámítóan szép, teljes kis óra után el kellene aludnia kevésig az időnek. – És lassú, homályos felhőként terpeszkedett bele gondolataikba valami oktalan fásultság. Talán álmosak voltak.
A férfi készülődésre gondolt – a szálló másik végén egy más számú szobába. – Milyen éjszaka! gondolta egyszerre, és váratlan világossággal csapódott a lelkéhez a tehetetlen harag. E sok, sok ígérettelen éjszaka ellen, amik még jönnek, reménytelenül hosszú sorban, és lassan emésztik fel lelküket, a fiatalságuk, a szerelmük nagy, termékeny pillanatait. Várni fognak! Jól van ez így? Nem lesz-é galvanizált halott a teljesülés – lesznek-é valamikor egészséges, szép gyermekeik?
És a leánynak is eszébe jutott, hogy ő mindjárt itt fog maradni egyedül, és aludnia kellene abban az ágyban. Nem – az rettenetes! Csak már reggel lenne – gondolta fájó türelmetlenséggel – csak már mehetne vissza a világosságba, tiszta szobák és nyugalmas szokások rendjébe, az emberi jóváhagyások zavartalanságába. A rokonaihoz, a zongoraleckéihez és szép, hosszú mátkaleveleihez hetenként.
Ki tudja, mi jobb ennél? – sejtette meg egy pillanatban. Hátha csal az élet hazug, álságos kirakatai azok, amelyek előtt ácsorogni szoktunk reszkető vágyban – áttörni, elérni. – Pedig hátha olcsó hitványságok rejtőznek odabenn – ünnepi, meleg lángocskák naiv kérkedése mögött.