A lap feldolgozottságának foka

Ügyvéd-segéd koromból

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ügyvéd-segéd koromból
szerző: Mikszáth Kálmán

       Igen, igen, valamikor én is okos embernek készültem. A prókátorság képezte törekvésemnek célját.

Apám mindig azt mondogatta nekem.

- Pompás egy mesterség! Az ember hazudik egy keveset, és kap érte sok pénzt.

Bárcsak hallgattam volna apámra, most nem kellene újságírónak lennem, ahol az ember, őszerinte éppen megfordítva, sokat hazudik, s kevés pénzt kap érte.

Hanem amit most elmondok, az szóról szóra igaz. Beláthatja különben is mindenki, mert hisz fegyelmi vétség. Ha az ember komponál valamit, hát nem ilyet komponál magáról.

Egy öreg ügyvédhez adtak be adjunktusnak. Még a régi prókátorok fajából származott, furfangos és nagy rabulista volt. Minden pörre azt mondta, meg lehet nyerni, s a klienseket hatalmasan tudta szóval tartani.

- Fölviszem még a királyig is. Megérzi ezt a pört még Bécs városa is.

Persze hogy az ilyesmi roppant gyönyörködtette a feleket, sőt még magamat is, ki édesdeden hallgattam az öreg hebehurgyaságait. Különben nem volt rossz ember, s én tulajdonképpen csak azért haragudtam rá, mert váltig lebeszélt, ne kínozzam eszemet az aktákkal. Menjek el úrnak a vármegyéhez.

Csakhogy én egészen oda voltam nőve az ő füstös, poros kancelláriájához, de nem az akták, hanem a többi adjunktus pajtások és érdekes vizavink miatt.

Az átellenes ház ablakában naphosszat egy szép barna leány volt látható íróasztalom mellől, amint szép fejét fölvetette vagy lehajtá a könyv fölé. Az öreg, gazdag Todorovics Istvánnak volt a leánya. Az apja ügyeit mi vittük. Tömérdek követelése volt mindenfelé.

Ez volt az én mágnesem akkoriban, s beszélhette nekem a principális akár órahosszáig:

- Hagyj fel ezzel a pályával, öcsém. Mert lusta, feledékeny ember vagy. A lustaság, feledékenység nagy hiba akármi pályán, de itt még rosszabbra vezet. A lusta, feledékeny és pontatlan ember, mi közöttünk tisztességes sem lehet.

- De már azt nem hiszem el, kedves bátyám. S azért is megmutatom...

- No, majd meggyőződöl róla.

Egy napon azt a hímen-hírt hozta a helyi lap, hogy Todorovics Borcsa kisasszony ma váltott jegyet Danay Ferenc nagykereskedővel.

Tisztán emlékszem, hogy a principális éppen ez nap utazott el fürdőre, aminek máskor mindig örülni szoktam. Most pláne engem tett meg helyettesének az adjunktusok között s mégis levert, szomorú lettem egyszerre. Pedig hiszen nem volt egyebem, csak vizavim. Sohasem beszéltem vele. Nem fakó ügyvédbojtár kellett annak, vidám, hetyke katonatisztek és uracsok rajongták körül... S íme, mégis egy prózai kereskedőhöz megy férjhez! Hát nem borzasztó dolog ez! Oh, csak közbejönne még valami!

Hát persze, hogy közbe is jött.

Nehány nap múlva az apja nyitott be az irodánkba, dúlt arccal, izgatottan.

- Hol van az ügyvéd?

- A főnök úr fürdőre utazott.

- Ki helyettesíti?

- Én - szóltam kevélyen.

- Ön? Tehát mondja meg nekem az úr, de tüstént, mi kell ahhoz, hogy az apa a gyermekét kitagadja? Milyen lépések kívántatnak? Azt akarom ugyanis, hogy egy bizonyos személy adósságot ne csinálhasson, és ha mégis csinál, fizetnem ne kellessen.

- Igen egyszerű dolog - feleltem. - Az ember olyan értelemben nyilatkozik a hivatalos lapban, a »Budapesti Közlöny«-ben.

- Mibe kerül? - rivallt rám kurtán.

- Az ügyvédi díjjal együtt körülbelül húsz forint - dadogtam majdnem ijedten.

- Itt van a pénz - s lecsapta nyers modorban az asztalra. - Csinálja ön meg a szükségeseket nevemben, de haladéktalanul.

- Igenis kérem, de ki ellen?

- Ej, hát nem tudja? - Todorovics Borbála ellen.

Elsápadtam, mert még valóban nem tudtam semmit. Hanem egy félóra múlva aztán meghozta a szakácsné a hírt a piacról, hogy a kisasszony megszökött az éjjel egy hadnaggyal, útközben meg is esküdtek volna egy faluban, revolverrel kényszerítve a papot az áldásra.

Ezt a hírt, mely az egész várost gyorsan föllármázta, még jobban megerősítette másnap egy főnökömhöz érkezett levél, melyet távollétében én voltam jogosítva feltörni.

Borbála írta a levelet, kéri a principálisomat, hogy mint a család jó barátja, vesse magát közbe, és eszközöljön bocsánatot részére, s mindenekelőtt küldjön számára kétszáz forintot azonnal Bécsbe, mert Bécs felé vannak útban férjével. (Hm, tehát megesküdtek útközben?) Hogy igen-igen boldogok, de a pénz szörnyen sürgős, nélkülözhetetlen, mert nagy zavarban vannak stb.

A levelet átvittem rögtön a szüleihez, s közöltem velök, megkérdezve, mitévő legyek?

- Nekem nem lányom többé - kiáltá vadul az öreg Todorovics. - Ha éhen látnám haldokolni, akkor sem adnék neki egy krajcárt.

- Fölrúgnám a nyomorultat - sipított közbe Todorovicsné asszonyom. - Egy szót se többé. Csapja ön ezt a hitvány irkafirkát a szemetes kosárba!

Mit tehettem egyebet, mint visszamenni, és sajnálkozni otthon, keresetszerkesztés közben, a szép szökevény sorsán.

De nem sokáig sajnálkozhattam. Egy óra múlva, halk kopogás neszére kellett megfordulnom, a félig nyitott ajtóban Todorovicsné állt, s titokzatosan intett kezével, hogy jöjjek ki. A többi segédek, akik szanaszét körmölgettek az asztaloknál, észre sem vették.

- Itt van ez a két százas - suttogá az asszonyság odakünn -, küldje el annak a leánynak, de írja meg, hogy ezt az apja tudtán kívül küldöm, és hogy az szörnyen haragszik, soha ki nem engesztelheti többé. De lelkem öcsécském, ne szóljon ám erről az uramnak egy szót sem.

Alighogy hozzálátok a levélíráshoz, újra megnyílik az ajtó, s elém toppan zordonan maga az öreg Todorovics. No, lesz itt mindjárt cifra szcéna! Ez bizonyosan megtudta, hogy mit keresett itt a neje.

- Mi tetszik kérem?

Kinyitotta tárcáját, s odavetett két mosolygós százast az asztalomra, olyan mérgesen, hogy a szél nyomban levitte az asztal alá; onnan kellett előkeresnem.

- Itt van ez a pénz - szólt csendesen, majdnem szomorúan -, küldje el. Hiszen tudja hova. Meg ne mondja a feleségemnek. Mert az kikaparná a szememet, ha tudná. De igaza van! Ilyet tenni, ilyet tenni...

S a saját szavaitól újra felbőszült, tüzes karikákat hánytak szemei:

- Írja meg neki, de írja meg, hogy az anyja engesztelhetetlen s hogy kitagadtuk mindenből.

Ökleit fölemelte, s fenyegető hangon folytatta:

- Embert kell ölnöm. Vért szomjúhozom. Csak volna valaki, akit megegyek. Igaz, elvégezte ön, amivel megbíztam? El van már expediálva, mi?

- Igenis el van már intézve, elküldtem a hivatalos lapba.

Nem mertem neki nemet mondani, pedig még eddig semmit sem csináltam; ott hevert a pénz a fiókban. Tegnap egy kicsit soká mulattunk a korcsmában, s nem volt kedvem este dolgozni. De hát baj is az! Hiszen a nyomdában is késhetne egy-két napig.

Megelégedettebben, csendesebben látszott távozni, de estefelé, mire postára adtam az egy névre szóló két pénzes levelet, megint előjött, lehorgasztott fővel, megtörve.

- Ismét alkalmatlankodom önnek. De lássa, úgy bánt valami... nagyon bánt. Tudja mit kérdezek, kedves öcsém?

- Tessék!

- Nem lehetne-e azt az írást valahogy visszavenni?

- Milyen írást?

- Amit elküldött.

- Igen, igen, amit elküldtem. Tudom már, a kitagadást.

- Azt, azt - suttogá. - Nem sajnálom a költségeket. Elhamarkodtam, mérges voltam. Hát lehetne-e valamiképp visszavonni?

(Gondolom, hogy lehetne, mikor még el sem küldtem. De miképp valljam be neki most már?)

- Talán még lehetséges - feleltem fojtott hangon.

- Tegye meg, kérem azt a szívességet. Örökké hálás leszek. Számítsa fel, mibe kerül.

- Oh, kérem, csekélység. A sürgöny, lovas ember, aki a távirda-állomásig viszi, s több efféle.

- Csak számítsa fel, de bő krétával ám, mert nem akarom a pénzt kímélni... nem, nem. Csak el ne késsünk - kiáltott föl aggályosan. - Mit gondol kérem?

- Nem hiszem... nem képzelem - hadartam zavartan, de azért nolens-volens, le kellett ülnöm az asztalhoz, s megcsinálni az expensnotát, komoly, gondolkodó; becsületes arccal.

...Mert hát ilyen a szüle és ilyen a prókátor.