Úti jegyzetek egy amatőr-etnográfus naplójából

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Úti jegyzetek egy amatőr-etnográfus naplójából
szerző: Nopcsa Ferenc
Eredeti kiadás: Nopcsa Ferenc: Úti jegyzetek egy amatőr-etnográfus naplójából. Népélet (Ethnographia) XXXIV–XXXV. évf. (1923–1924) [1924!] 65–74. o.
Betűhív szövegközlés

Úti jegyzetek egy amatőr-etnográfus naplójából[1]

Szemügyre véve a tudományok fejlődését, azt látjuk, hogy ezek a különböző országokban különböző módon fejlődnek. Németországban jóformán csak az egyetemeken dolgozó szaktudósok foglalkoznak tudományos kutatással, akik a laikus nagyközönséget meglehetősen semmibe sem veszik. A laikus közönség tehetős osztálya csak annyiban mozdítja elő a tudomány haladását, hogy jelentős anyagi áldozatokkal támogatja a különböző tudományos intézeteket. A német szakemberek nem sokat törődnek avval, vajjon terjed-e a tudomány a laikusok körében vagy sem, a népszerűsítés munkáját túlnyomórészt másodrangú tudósok végzik el. Angliában egészen más a helyzet. Az angol ifjúság az egyetemeken nem foglalkozik kizárólag a tudományokkal s ezért az angol egyetemeket nem egyoldalú szaktudósok hagyják el, mint Németország egyetemeit. Minden angol egyetemi hallgató saját szűkebb szaktudományán kívül egyébbel is foglalkozik: egyik régiségeket, a másik porcellánokat gyüjt stb. Ezek a műkedvelők lassanként tudósokká erősödnek a maguk kis hatáskörében. Ennek a szellemnek köszönheti Anglia, hogy középosztálya nagyon sokféle tudományos kérdéssel foglalkozik, ami viszont arra kényszeríti a napi sajtót, hogy helyet adjon az idevágó közleményeknek, a sajtó útján pedig egyre szélesebb rétegek körében terjed azután a tudomány, az ismeret.

Nincs azonban egyetlen ága sem a tudománynak, amely nagyobb mértékben szorulna a laikusok közreműködésére, mint a néprajz. A hivatásos etnográfusok végre is nem juthatnak el mindenüvé. Magam, utazásaim során, mint műkedvelő az etnográfia problémái iránt is érdeklődtem és nagyon megörültem, amikor a Magyar Néprajzi Társaság felkért arra, hogy 1924. évi rendes közgyűlése során előadást tartsak albániai etnográfiai megfigyeléseimről. Reméltem, hogy előadásom során be tudom igazolni, mit végezhet egy amatőr ezen a téren.

Sokan el sem hiszik, pedig tény, hogy a legegyszerűbb tárgyak és eszközök a legérdekesebbek. A Kárpátok oláh juhásza oly módon töri a sót, hogy ráteszi egy kőlapra és egy kisebb, lapos kővel megtöri, összezúzza. Ugyanígy készítik Afrika négerei a lisztet és több mint bizonyos, hogy az aprításnak ez a módja a kőkorszakba nyúlik vissza. Hogy a sót milyen finomra lehet ilyen módon aprítani, az leginkább a bárányoknak szánt só finomságából tűnik ki. A bárányok számára megtört só finomsági próbája ugyanis abban áll, hogy egy kevés sót feldobnak a gerendára és megfigyelik: odatapad-e, mint a finom liszt, vagy sem.

Nem kevésbbé érdekes a Kárpátokban használt köralakú kőház. Hazánkban csak egyetlen ilyen köralakú, lépcsőzetes kunyhót láttam a Szárko-havason, a Déli-Kárpátokban. A három méter magas és körülbelül ugyanilyen átmérőjű építmény falai 70–80 cm vastagok. Ilyen kőházakat a legkülönbözőbb vidékeken láthatunk; első térképünk (1. ábra) elterjedésüket ábrázolja. Megtaláljuk Erdélyben, Dalmáciában, a Déli-Alpesekben és Dél-Olaszországban a Majella hegycsoportban, ahol egy egész kis város épült ilyen házakból. Megtaláljuk azután Szárdinia szigetén, a Baleárokon, a Hebridákon és Skóciában. Elterjedésük tehát nagyon különös és figyelmünket méltán vonja magára, különösen ha meggondoljuk, hogy Görögországban az árja-hellén bevándorlás előtt csupa ilyen köralakú lépcsőzetes ház épült. És ha most e házak elterjedését egybevetjük a kanalasmalom elterjedésével (1. ábra), kitűnik, hogy a kettő összevág. A köralakú házakról be tudjuk bizonyítani, hogy a görögöket megelőző időkből származnak, a kanalasmalmokra azonban ez nem áll. Norvégiában is találunk kanalasmalmokat s az ilyen malmokat Angliában norvég-malomnak nevezik, úgyhogy ez a malomtípus valahogyan a vikingekkel függ össze. Angliában talán észrevették, hogy Svédországban is megvannak és ezért különböztették meg az angol malmoktól.

Etnográfiai szempontból nagyon érdekes a kétkerekű szekér is (2. ábra), amelyet a Balkán-félsziget partjain mindenütt megtalálunk, megvan ott a római korban is, sőt Egyiptomban és Nyugat-Ázsiában még régebben ismeretes. A négykerekű szekér nyugati elterjedése valószínűleg a római birodalom befolyására vezethető vissza. Egyetlen tárgy földrajzi elterjedéséből azonban nagy hiba volna különösebb következtetéseket levonni.

A kandalló elterjedése (3. ábra) majdnem azonos a kétkerekű szekérével, noha az utóbbi bebizonyíthatólag sokkal fiatalabb. A kandallónak két típusát különböztethetjük meg. Egyik a köralakú, amelynek építése nagyon bonyolult, mert nehéz a kandalló középső, messze kiálló részét kellő módon megtámasztani. Ez a nehézség elesik a négyszögletű kandallónál. Történetét illetőleg megállapítható, hogy a köralakú kandalló mindenütt a régibb típus; sokhelyt később tértek át a négyszögletű típusra. A legrégibb köralakú kandallókat a szentgalleni zárda alaprajzából ismerjük, Kr. u. 800 körül, később, a XIII. században Svájcban ezt a négyszögletű kandalló váltotta föl. Albániában a négyszögletű kandalló most szorítja ki a köralakút. A XV. és XVI. században Adrianopolban mind a kettő megvolt; a meleg Mezopotámiában még ma is csak köralakú kandallót használnak.

A kandallót sem a rómaiak, sem a görögök nem ismerték, fölmerül tehát a kérdés: honnan jött? Bizáncon kívül elterjedt a kandalló Mezopotámia felé is. Minthogy csak Bizánc fejlesztett olyan kultúrát, amely egyrészt Mezopotámiát, másrészt pedig Európa nyugati részét is befolyásolta, minthogy továbbá a szentgalleni zárda alaprajza Rómából került föl Svájcba: a kandalló nyilván olyan kultúrakörben született meg, amely egyrészt Mezopotámiában, másrészt – 800 körül – Svájcban is el volt terjedve. Ez pedig csak a bizánci kultúra lehet. A bizánciaktól a törökök vették át a kandallót, a régi török épületekben tehát már megvan, fűtésre azonban nem használták; csak díszül szolgált: be kellett építeni a szépség kedvéért.

Másik érdekes tárgya a délvidéknek a római tribulum. Ezt az alul szögekkel kivert vagy kövekkel ellátott deszkát csépléskor végighúzzák a gabonán. Megvan ez az eszköz (4. ábra) a Kaukázusban, Kis-Ázsiában, a Dobrudzsában, Spanyolország déli részén; Bulgáriában kovakövekkel rakják tele. Korát nagyon nehéz meghatározni; mindenesetre a római kor előtti időkre vezethető vissza. Tuniszban is előfordul és nyilván egy régi mediterrán kultúrában gyökerezik. Afrika északi partjaira ugyan a föníciaiak vihették volna, ez azonban nem magyarázza meg kaukázusi előfordulását, és így talán más kultúrakörbe tartozik, mivel a Földközi-tenger partjain más mykenei kultúrmaradványokkal is találkozunk.

Elterjedése lényegesen elüt a cséplésre használt bot elterjedésétől; feltehetjük tehát, hogy a tribulum is a régi mykenei kultúra darabja. Hogy a mykenei kultúra elterjedt a Földközi-tengeren, a Balkánon és hogy napjainkig is megmaradt, azt bizonyítja a szék etnográfiája.

A székek általában négyszögletűek, legérdekesebb formájú azonban egy háromlábú, támlával ellátott, köralakú szék, amely előfordul (3. ábra) Albániában a Drinától északra, Montenegróban, délnyugati Szerbiában szórványosan és a Kaukázusban. Ez az elterjedés az első pillanatban teljesen érthetetlen, ha azonban meggondoljuk, hogy egy mykenei sírban megtalálták egy ilyen szék agyagmintáját, világosan kitűnik: a háromlábú, köralakú támlás szék tényleg a mykenei civilizáció egy fennmaradt darabját képviseli.

Ilyen egyezés azonban nemcsak eszközökben és tárgyakban található meg, de megtalálható a népmondákban is. A Kaukázusban például széles körben elterjedt szokás, hogy karácsony és húsvét ünnepén a kovácsok háromszor ráütnek az üllőre, mert Zadravest király egész éven át súrolja láncát, amellyel egy sziklához van láncolva. A folytonos súrolás következtében a lánc annyira elkopik, hogy bilincseitől megszabadulhat, mikor is tönkretenné a világot. A háromszoros ütés újra megerősíti a láncot. Ez a szokás a Kaukázuson kívül Albániában, Montenegróban és Tirolban is járja. A köralakú szék bizonyos variációban az etruszk sírokban is előfordul és mivel Tirolban nagyon erős volt az etruszk befolyás, ez magyarázza meg a Zadravest-monda elterjedését is, mert az etruszkokról tudjuk, hogy Kis-Ázsiából származó, nem indogermán népet képviseltek.

A Balkánon többféle típusú kőfalat emelnek. A kétrétegű kőfalak külső és belső része nagyobb kövekből épül, a közbeeső rész pedig apróbb kövekből áll. Élesen különbözik ettől az építésmódtól az a típus, amelynél vízszintes gerendákat illesztenek a falba. Ez az utóbbi típus jellemző a Balkán-félsziget keleti részére, de elterjedt Kis-Ázsiában és Egyiptomban, sőt megvolt Trója városában is. A falas házaknál jóval primitívebbek a falnélküliek. A régi házak félig földalatti kunyhók voltak. Az ilyen kunyhókat az oláhok barden-nek nevezik. Hosszúkás alakjuk be van mélyítve a földbe és jóformán csak a tetőből áll. Ez a háztípus megvan Albániában is; a Szerémségben és a Bánságban az 1800-as évek elejéig szintén megvolt és megvolt Szerbiában is. Az albán és oláh barden között nagy a különbség. Az oláh bardenben elől találjuk meg a tűzhelyet, utána következik a válaszfal és hátul a kamra, ahol télen a szerszámokat, a gabonát stb. őrzik. Az albán barden elején az istállót találjuk, benne az éjszakázó nyájat; a tűzhely a végére kerül. Az oláh barden egy agrár-, az albán pedig egy pásztornép kunyhóját képviseli. A középeurópai parasztházakban elől nyílik a konyha, hátul a szoba, a Balkánon viszont elől ereszt, hátul tűzhelyet találunk. Ez a primitív beosztás, amely valaha okszerű volt, még akkor is fennmaradt ok nélkül, amikor a házak már tovább fejlődtek.

Érdekes házi eszköz a tüzikutya, amelynek két főtípusát és több altípusát különböztethetjük meg. A főtípusok a négy- és a háromlábú tüzikutya; az előbbiek egyik altípusa a végén szarvval van ellátva, a másikon az állat farka lapos, tányéralakú. Ez a tányéralakú forma arra való, hogy rátegyék, a tűz mellé helyezzék a világításra használt kis fadarabokat, mert a fenyőfa sokkal jobban ég és világít, ha előbb átmelegszik. A négylábú, szarvakkal ellátott tüzikutya (5. ábra) előfordul Angliában, a kelta sírokban, megtaláljuk Németországban és Bukovinában. A laposfarkú tüzikutyával találkozunk az etruszk sírokban, az Alpesektől délre és a Balkán-félsziget nyugati részén. Háromlábú tüzikutya a rómaiakat megelőző időkből nem ismeretes. Eredete, nézetem szerint, avval magyarázható, hogy a négylábú tüzikutya közepe keresztülégett és a keresztülégett végét elhajították. Ilyenformán egy négylábú tüzikutyából két háromlábú keletkezik. A háromlábú típus csak a népvándorlás utáni időkben lép föl. A keletkezését magyarázó föltevésem helyessége mellett szól az a tény is, hogy a háromlábú tüzikutyát rendszerint párosan, a négylábút azonban rendszerint csak magánosan használják.

Bennünket itthon az az acél is érdekel, amellyel tüzet csiholnak. E különféle karikaalakú acélok közül használnak nálunk felhajtott végűt, de egyenesét is, amelynek egyik vége állatalakú fogóban végződik. Ez a típus azért érdekes, mert ilyent csak Kínából írtak le, úgyhogy talán a magyar mongol-tatárjárás kapcsolatát őrzi. A délorosz és szibériai acélokról – mint amatőr –, sajnos, nem szolgálhatok felvilágosítással. Nagyon érdekes volna megfigyelni ennek az acélnak az elterjedését. Ázsiai befolyás nemcsak Oroszországon át hatott Alföldünkre, de a délvidékről is.

Ezt a befolyást igazolja a tömlő. Anonymustól tudjuk, hogy a magyar sereg ilyen levegővel megtöltött tömlőkön kelt át a Dunán. A bizánci írók ezt a kunokra vonatkozólag is följegyezték. Albániában, Örményországban, az Aral-tó vidékén és Pendzsabban ma is használják hasonló célokra a tömlőt, az ókorban pedig az asszirok használták úszásra a tömlőt. Ez az eszköz tehát Indiától Mezopotámián át Magyarországig terjedt.

Egészen más a négykerekű szekér kisugárzási központja. A Rigómező környékén vagy Adrianopel vidékén lőcs nélküli négykerekű szekereket használnak, oldalukat két szabadon álló fadarab zárja be, amelyre hosszában deszkákat vagy rudakat fektetnek, hogy megtartsák a szekér rakományát. Nagyon különös már most a lőcsös és lőcs nélküli négykerekű szekerek elterjedése. Lőcs nélküli szekeret használnak Adrianopel és Üszküb vidékén, Boszniában, Tirolban, Svájcban és és [!] Hollandiában (2. ábra). A lőcsös szekér Württembergből Szászországon és Magyarországon át Romániáig, Bulgária északi részéig és Oroszországig terjed. Nehéz megállapítani, mi okozta ezt az elterjedést, mert a régi faragványok semmit sem mondanak erre vonatkozólag. Némi felvilágosítást ad azonban az iga.

Az igának két típusát különböztethetjük meg: az ív alakú igát, amelynek nincs alsó keresztrúdja és a keretes igát, amely utóbbi nálunk is széltében használatos. Az ívalakú igánál alul néha csak lánc fogja az ökör nyakát, míg a keretes igánál az alsó és felső rúd közé vert függőleges szögek közé kerül az ökör nyaka. Az ívalakú iga az ó-egyiptomi és a hellén-római ókorból ismeretes; napjainkban (6. ábra) Dél-Olaszországban, Tirolban, a Balkánon Görögországig használják. Keretes igát a római korból nem ismerünk; jelenleg a Balkán-félsziget belsejében, Magyarországon és Romániában használják. Ez a szerszám tehát későbbi készítmény, ami abból is kitűnik, hogy Valona vidékén az ökröt mindig ívalakú igába fogják, a bivalyt azonban, amely erre a vidékre csak jóval később került, keretes igával látják el. Az új állaton tehát új igát alkalmaztak és így lehetséges, hogy a keretes iga szláv vagy népvándorláskori eszköz.

Érdekes ősi eszköz az eke is, amelynek a Balkánon négy típusát ismerjük. Az ú. n. szláv ekének úgy talpfája, mint rúdja egyenes s a rúd az eke szarvába, a szarv pedig a talpfába van beillesztve. A második típus talpfája egyenes, rúdja azonban lehajlik és a talpfa alsó részébe van beillesztve. A harmadik, a görög időkből is ismert típus rúdja annyira meghajlik, hogy belejut a talpfába. A második típus olyan, mintha a szláv és görög eke kereszteződéséből jött volna létre; a hybrid voltát bizonyítja az a tény, hogy mindenütt a két eketípus határán fordul elő. A negyedik eketípus, a szalonikii eke, minden balkáni eketípustól elüt és elüt az összes kelet- és középeurópai ekéktől is, de előfordul Braziliában. Minthogy a rózsaolaj-termelő vidéken elszigetelve a görög ekét találjuk meg, míg körülötte mindenütt a hybridekét használják, megállapíthatjuk, hogy a hybridekének a (második típusnak) fiatalabbnak kell lenni a bizánci rózsaolajiparnál. A szalonikii eketípus eredete egyelőre problematikus. Nézetem szerint itt spanyol összefüggésnek kell lennie és mivel Szalonikiben nagyon sok, Spanyolországból kiüldözött zsidó telepedett le, valószínű, hogy ezt az ekét a zsidók hozták magukkal Spanyolországból.

Nehéz probléma elé állít bennünket a különféle balkáni bocskortípusok elterjedése. A balkáni bocskorok három típusa közül a délorosz típusú négyszögletű, hátulsó részén le nem faragott bőrdarab, csaknem teljesen ellapul, ha nincs a lábhoz szíjjazva. Az albán típusú bocskor hátul be van szegve; a lábujjakat hálózat borítja. Ezt a papucsszerű típust nem kell befűzni; elég, ha a csattos szíjjal rászorítjuk a boka fölött a lábhoz. A harmadik típus hátul körül van ugyan szegve, elől azonban csak akkor marad meg az alakja, ha ráfűzik a lábra.

A ruhaviseletben is észlelhetünk ősrégi befolyásokat. Egyik képünk három albán asszonyt ábrázol, mellettük egy neolith-kori szobor. Mindhárom nőalak szoknyája vízszintes pántokból van összerakva (7. ábra) és azonosságukhoz kétség sem férhet.

Hogy egy ruhadarabot előbb vízszintes darabokból állítanak elő és csak később térnek át függőleges darabokra, az a nagy csuklyás galléron is észlelhető. Bulgáriában vízszintes darabokból készített csuklyás, ujjnélküli köpenyegeket láttam és ezek azt mutatják, hogy az egész Balkánon elterjedt nagy, gallérszerű köpenyegek eredetileg azokból a hosszúkás, négyszögletű posztódarabokból keletkeztek, amelyeket Romániában zd, Montenegróban pedig strukka néven használnak.

Amatőr etnográfiai kirándulásaim során olyan adatokra is bukkantam, amelyek igazolják, hogy az etnográfia a művészettörténelem szempontjából is sok érdekes és fontos felvilágosítással szolgálhat. Egyik albániai temetőben nagyon érdekes keresztek láthatók (8. ábra). Az egyik kereszt két madárfaragványt, nyilván galambot ábrázol, amelyek szintén régi időkre emlékeztetnek, mert ugyanilyen madáralakokat találunk a krétai oltáron is. Figyelemreméltó a kettős kereszt is, amely két, közös sírba temetett testvér emlékét hirdeti. A harmadik keresztre rávésték a halott óraláncát, töltényövét, ebbe belefaragták a revolverét; ráfaragtak még a keresztre egy kezet és egy puskát is, úgyhogy a keresztet részben emberré alakították át. Egy nagyobb keresztet emberi figurává faragtak, a keresztet befedő két deszka az alak karjává, a keresztfa pedig az alatta pihenő hős puskájává vált.

Mindezen kezdetleges eszközök és tárgyak tanulságai láttára eszünkbe jutnak a régi hermák és egyre jobban megerősödik az a meggyőződésünk, hogy az etnográfia az a tudomány, amelynek alapján megértjük az emberiség gyermekkorát. Remélem, rövid fejtegetéseim bebizonyították, hogy még ilyen nagy problémák megoldásához is hozzájárulhatnak a nyitott szemmel figyelő laikus amatőrök.

Báró Nopcsa Ferenc

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kivonat a Magyar Néprajzi Társaság XXXVI. évi rendes közgyűlésén tartott előadásból.