Úti emlék
szerző: Gyulai Pál
Elindulánk, bizony már ideje,
Oly fárasztó a búcsu pillanatja;
Mellettem űl egy ifju szép leány,
Nem úri hölgy s nincs véle édes anyja;
A városon parasztleánynak híjják,
Mint engemet faluhelyt úrfinak.
Az ostor pattog és mint menyegzőre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
«Szép útunk lesz, - így szólék nyájasan -
Tavaszi est, a nap im lemenőben.»
A lyány nem szól, de úgy sír, úgy zokog,
S el-elfordul szegény, szégyenli tőlem.
Immár a végső ház előtt megyünk el,
A jegenyék bucsúra inganak.
Az ostor pattog és mint menyegzőre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
««Oh ifju úr, engem megöl a bú.»
«Ej, ej milyen bohó vagy, szép babácskám!»
««A faluban egy jó legény szeret,
Oh Istenem, ha még egyszer láthatnám!»»
És újra sír és vissza-visszanéz még,
A falunak már tornyát látni csak.
Az ostor pattog és mint menyegzőre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
«Ne sírj babám, hisz majdan visszajősz,
S ő várni fog rád, híven emlékezvén.»
««Oh ifju úr!»»... «Oh szép menyasszonyom,
Hogy' táncolunk a hű pár menyegzőjén.»
Egyet sohajtott, kétszer elpirúla;
Zöld erdőben galambok szállanak.
Az ostor pattog és mint menyegzőre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
Vállamra hajtja fáradtan fejét,
Vigasztalom, mintha testvére volnék;
Elszenderűl, hullámzik kebele,
S arcán reményben játszó édes emlék.
A nyugvó nap, mint búcsuzó szerelmes
Csókokat hint a völgy viráginak.
Az ostor pattog és mint menyegzőre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.
Ott virrasztok és úgy irígyelem,
Kiről a lyányka álmodik ölemben.
Hajh hol a sziv, mely érettem dobog?
Itt nem sirattak, ott nem várnak engem.
És kél a hold törődött felhők alján,
Elbúsítnak e méla súgarak.
Az ostor pattog és mint menyegzőre
Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.