Út a pisztolycsőig
| Út a pisztolycsőig szerző: Mikszáth Kálmán |
Egy hivatalnok, különben jó ismerősöm, öngyilkos lett. A lapok napokig tárgyalták ezt a szomorú esetet. Éppen szélcsendes idő volt akkor.
Mert ha nincs szélcsendes idő, akkor nem ér semmit.
Az emberek gyorsan özönlenek el minden pályát, amelyen valami nevet lehet szerezni. Már az öngyilkosság se pálya!
Az újságok, mondom, mohón közöltek minden fölhajszolt részletet. És az öngyilkosság - esemény lett.
A reporterek lihegve futkároztak reggeltől estig minden irányban, amerre a halál valami szálakat hagyott.
Kövérebb betűk adták tudtára reggelenkint az olvasóknak mindazt, ami kapcsolatban volt a szerencsétlen férfiúval, mint más egyebet. S a betűkben mindenki jobban szereti a kövéret.
Leírták a vért, mely a szoba padlóján szétfreccsent, a revolvert, azt is, hogy kitől kölcsönözte, előttünk álltak az öngyilkossági okok is, de természetesen olyanformán, mint egy tégely, amelyben festék van, de e festékbe minden percben új-új különböző színű festéket kevernek. Ki tudná hát megállapítani, egészen határozottan, hogy milyen színű az? S ki tudja, milyenné válik, mire a többi hiányzó ingrediencia is belevegyül?
Hogy mi egy öngyilkosságnak az oka... miképp jön odáig a lélek, hogy kihámozza magát erőszakosan a testből, azt nehéz egész igazán eltalálni az újságírónak is - pedig az már csak ért mindenhez.
Az én ismerősöm az öreg Hortinénál lakott. Úgy hallom, nem fizetett pontosan. Fizetése le volt foglalva - ezt már a lapokban olvastam.
Igen, de hát 'iszen sok embernek van a fizetése lefoglalva. Ha az mind főbe akarná magát lőni, akinek a fizetését lefoglalják - nem lehetne bálokat tartani esztendőre.
Az az egy konstatált tény volt, hogy úgynevezett »rossz anyagi körülmények« vitték a halál elé: hanem mi volt a lelki processzus, ez volna érdekes a pszichológusnak.
Én azonban véletlenül csak nemzetgazdász vagyok. Nekem az kellene, hogyan, miért jutott ily desperátus viszonyok közé ez az én Pálom, aki higgadt, szelíd, okos ember volt egész életében.
Hiszen sohasem voltak pazar hajlamai... spekulatív szellem meg éppen nem volt, hogy vállalatokba bocsátkozott volna.
Egy nap hozzám jött az öreg Hortiné... valami pörös ügye volt az ügyvédi irodámban.
- Hát a szegény Pál meghalt!... Oh, ugyan ki hitte volna? Ugyan mondja csak...
- Nagyon megkárosított, tekintetes uram! Az volt a legszebb lakásom. De hogy is tudott arra vetemedni.
- Bizony, bizony...
- Hogy a legszebb szobámat vérezze be. Nem szép volt tőle, tekintetes uram. Hát nem mehetett volna másüvé? Mindig tisztességesen bántam vele. Ilyen kárt tenni, ilyen kárt!
- Ugyan mondja csak édes Hortiné, maga legjobban tudja - mi hozta ennyire a boldogtalant?
- Mi hozta? Hát mi hozta? Én mindjárt kinéztem belőle, hogy nem lehet más vége. Megjósoltam, tessék elhinni, a házmesterné a megmondhatója. Pedig jó, becsületes ember volt, az isten nyugosztalja... úgy szerettem, mintha a fiam lett volna.
Tarka gyapot kendőjével a szemeit kezdte törülgetni, s ideges fonnyadt ajka gyorsan mozogott, ami idős nőknél közeli sírásnak postája.
- Vett tán valamit észre korábban?
- Igenis, mindjárt, még két év előtt, mikor odajött lakni. Észrevettem, hogy tömérdek ember jár hozzá...
- Hitelezők?
- Nem biz az - hanem pajtások. »Ennyi pajtása van önnek, Pál úr?« - kérdém egyszer. »Ez még semmi - felelte nevetve. - Tavaly unalomból összemarkoltam őket, hát úgy hozzávetőleg kisült, hogy több mint ezer pertu pajtásom van az országban.« Ezt felelte nekem, úgy emlékszem most is még a hangjára is, mintha hallanám.
Eltört a mécses - Horti néni fuldokló zokogásba csapott át, majd nekibőszülve kiáltott fel, a kezeit összecsapva:
- Ezer ismerős, akivel az ember pertu van! Hát csak lehetetlen kérem, hogy az ember végre is főbe ne lője magát!
- Igaz - mondám mélyen elgondolkozva. - Az a »perdu« sokszor lesz »pertu«!
Ez volt egész életemben az egyetlen szójátékom. Bocsánatot kérek érte!