A lap feldolgozottságának foka

Úrnapja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Úrnapja
szerző: Kaffka Margit

       Most nappalaim, nyaraim és történeteim egyre sietőbb közönnyel loholnak már; zagyván bukdácsolnak el egymáson néha siket, nagy robogással; és ha ma haldokolnék, azt kellene mondanom: minden jó és minden rossz utolért engem, a hétábrázatú életről én lerángattam mind a hét fátyolát. De ha csak egyetlenegyszer is tudnék még érzékien emlékezni azokra a jó illatokra, amik ifjúságom levegőjében úszva sejtődztek felém; százszoros éllel sebezték, százszoros zamattal fürösztöttek azon a régi, nyári reggelen, amikor még semmi se volt, semmi se történt – s a messze iromba világból nem volt még enyém más, csak a drága, kék, teli levegő fényei és jószagai!…

       Fiatal pompájú gallyakat tördeltek le akkor útszéli oltárok díszéül, és halódó leheletük nyers és keserű zamata úszott a kis templomváros utcái, terei fölött. Illat, az erjedés szomorú mélysége és izgalmas jelentőségek; összetaposott virágtestek csípős és forró zamata kavargott a fulladt zsolozsmák gőzével, verítékes embertömegek sűrű páráival az átmelegült, napfényes porban. Mi a kolostorból indultunk sorral a nagytemplom felé. Lesütött szemű, fehér-fekete apácák lépdeltek itt-ott mellettünk, fáradhatatlan ajkkal suttogva örök imáikat, míg sápadt ujjaik az olvasó halálfejes csontszemeit cserélgették hevesen, hogy távoltartsák zavartalan szívüktől az utca színeit, e külső, világi képek zagyvaságát. És közben lopva vigyáztak reánk.

       A mi fiatal bokáink már kinyúltak a ráncos, kék szoknyák alól, kezünk csuklóin éreztük a kinőtt ujjas formátlanságát – a szörnyű, kis kerek kalapok gumizsinórja dísztelenül vágott telt nyakunk húsába a feszesen hátrafésült, komikus, rendes, fényes kontyaink alatt. Ó, már szerettünk volna elbújni, földbe süllyedni a részvétteli, kíváncsi, tolakodó tekintetek elől, amikkel világi emberek: katonák, diákok, úrnők, ájtatos kofák, kékposztós parasztok végighabzsoltak elhaladó, páros sorainkon… De csakhamar zsongó kábulatba ejtett a szokatlan világosság, harangbongás, zaj, virágszag, napmeleg. És nem gondoltunk semmire többé, csak vitettük magunkat a páros vonulás hullámzó, kába ritmusával – szédelegve és ernyedten, átengedve az érzéseknek, melyek dús és megőrzött ifjúságunk mélyéből dagadva áradoztak. Névtelen, tárgytalan, teljes, gazdag szerelmeinknek, a Szerelemnek. Elfeledtük lezárni ajkainkat, és szemünk részegen és merőn csillogott. „Be szépek, be drágák!” mormolták tompa férfihangok jobbra és balra az út szélén; és mintegy álomban ütődtek fülünkhöz a szavak, megrezzentve és csiklandozón, bár nem mertünk oldalt fordulni, hogy szemükbe nézzünk.

       Ez volt az egyetlen nap az évben, mikor utcára vitték a klastrom növendékeit. – Telünk siketen és szomorúan telt a nagy, hideget izzadó, szürke és komor házban; kemény életrend szigora kínozott; támolygó, fásult imák és könyvbetűk rideg unalma. – Majd egyszerre leveleket hajtott az ifjú vadgesztenyefa a szűk, kőkockás udvar közepén, és egy darab eleven kékség látszott az égből, ha lopva megálltunk a folyosók ablaka mellett. – Végre levittek vasárnap délutánokon a nagy, fás, füves kertbe, melyet magas kőfal kerített. A mögött az utca kezdődött már, az emberek, a világ, az Élet utcája; jól tudtuk ezt, bár közelébe sem mentünk, és sohase emlegettük. Vágyainktól féltünk, a szabadság őrületétől. De mégis bomoltan éreztük mind a tavaszt, hogy szinte fulladoztunk tőle. Ha esti harangszó szürkületében térdenállva zsongtuk az Ávét, távoli illatok és távoli zümmögések szálltak be a nyitott ablakokon, és szavunk elakadt, öklünk görcsösen szorult teli keblünkhöz, a rítus drámai mozdulatával utánozva a megadó szüzet: „Ímé, az Úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint!” Az öreg nővér testes alakja gyertyával járt-kelt nesztelen a soraink között, és furcsa fuvalmak libegtették a kísérteti, kis lángot fejkötője kemény, fehér fodrai előtt. A lelkiismeretvizsgálás nagy csendjében tenyerünkbe temettük arcunkat, hogy elmerülten és mély bánattal idézzük fel titkos gondolataink vétkeit; – de a némaságban tisztán hallatszott, hogy zümmög, robog, suttog, kavarog odalenn a város korzós utcája az alkonyati mulatozókkal. Tudtuk, hogy az út a templomtól a rezidenciáig most csupa lomb, szagos favirág – és párok suhannak alatta, új kalapos, parfümös dámák, tisztek, kispapok – a városi, kinnlakó társnőink letaposott sarkú cipőikkel és felbodrozott hajukkal –, akikkel mi csak titokban válthattunk szót. Ó, ellesett, elkapkodott értesülések a világról!… És fenn a hálóteremben – mikor az öreg nővér nyújtott horkolása hallatszott fodros fülkéjéből – egyenként surrantunk hosszú hálóköntöseinkben a folyosókra, mint néma kísértetek – és átkaroltuk egymás derekát a nyitott folyosóablakok előtt. Kemény diszciplínák veszélye tette nyilallón izgalmassá, édessé e merést… Odalenn már néptelen volt az utca, hársak és orgonák illatoztak; – a szemközti ház emeletén még világosság. Ott egy család lakik. Házasfelek. Közbül az ebédlő már sötét – a rózsaszínes lámpafény bizonnyal a hálószobáé… Aztán halkan és soká beszélgettünk még a május szenzációjáról, mert ez a szent szűz s a virágok hava volt. Csak ilyenkor szabadott világi embereknek is részt venni a zárdatemplom ájtatosságaiban, a nagykapu tárva volt, és a litánia monoton szómuzsikája közepett évről évre megújuló merénylet – kardok csörgetése hallatszott messze, a bejárat felől. „Titkos értelmű rózsa! Mária, aranyház! Frigynek szent szekrénye!” – suttogta mellettem Tila, az én gyönyörű barátnőm, és arca fehérsége világlott szinte a tömjénes homályban. Kivonuláskor, a templomajtónál – míg csapatunk elfordult a refektórium sötétlő folyosója felé, ez idén az ő arcába tüzelt egy szépbajuszú, nagy katona pillantása, és ujjaik hegye érintette egymást egyszerre a szenteltvíztartó langyos hullámaiban…

       Most itt halad mellettem Tila, párom a sorban; – és megyünk a nyár levegőjében, mely részegítőbb az édes bornál. Nem hosszú az út a zárdától a nagytemplomig – de a nagypiac terén visz át, ahol boltok és hivatalok vannak, sokszáznyi nép, kíváncsi szemek sűrűbbje –, lombos oltárok elé kivezényelt katonák mozdulatlan, csillogó csapata. „Merre lehet?” – kérdezi rejtett vágyunk – de nem merünk arra nézni, hol egyenruhák aranyán káprázik a fény. Az őrző apácák sietésre intik a sort. „Dicsértessék!…” köszöntjük zavartan a szép magas papunkat, aki benn a zárdában vallást és szertartástant tanít nekünk. Már ismerjük a világias felháborodást – íme, nekünk kell előre köszönni, nagyleányoknak, holott egy év múlva már… Semmi! Egy év múlva itt sétálhatunk szabadon és pípesen, akár a vőlegényünkkel is… vagy divatos hosszú ruhában, tollas kalappal; magas kesztyűkkel – mint a finom, elegáns kis doktorné ott a boltok előtt. Ó, azt jól ismerjük hírből – tudunk felőle! Titkos táviratüzenés fut végig a soron, könyöktaszítások adják előbbre a figyelmeztetést – ha tán nem ismerné valaki. „Ez az!” Azonban lappangó izgalommal fordul felé száz indiszkrét, kíváncsi leányszem. „A papunkat… bevárja vajon?” Igen – csaknem nyugodtan és feltűnés nélkül – lágy és pongyola macskalépteit lassítja –, míg szembekerülnek és egymásra néznek. „Láttad?” – Mind láttuk e pillantást – az értő, bánatos, jelentős és rejtett mosolyt a finom, hervatag arcon – és a pap szinte néma, tragikus főhajtását a köszönésnél. Vagy csak mi láttuk így – gyerekfantáziánk érzett ennyit – szinte minden titkosat, izgalmasat és emberit mögéje! Vagy félig öntudatlanul nekünk játszottak színházat ezek?…

       A templomban vagyunk már, a nagy, román egyházban. Az ablakok nem szűkek és színesek itt, mint a kolostoréi. A nagy kerekded nyílásokon fehéren ömlik be a profán, külső fény, felhőssé világítva a tömjénködöt. A lágy színű felhőzés folytatódik a Boldogasszony derűs képén a mellékoltáron, ahol a mi nagy papunk kismisét mond nekünk. A főhajóban fenn ünnepi misztériumjáték folyik, a kövér énekeskanonok dalára felelget zengve a kórus, és zsong az orgonaszó; aranyhímes fehér selymek uszályát hordozzák az Úr szolgái komoly és kimért ritmusú táncban, a népek látványosságául. Mi alig láthatunk odáig; – de itt szép, komoly angyalkák könyökölnek Asszonyunk lábai alatt, és sarlós hold az ő zsámolya. A mi papunk suttogja a misét, és a másik asszony a sápatag, nyugtalan, karcsú – tollas kalapjával és magas kesztyűivel; merészen, egyszerűen és nesz nélkül a mi padunk szélére települ. Egészen közel az oltárhoz. Nem mozdulunk, mintha meg se látnók; de szenzációéhes, naiv kíváncsiságunk megremeg a színjáték örömére.

 

       Bejön csendes, ünnepi lépteivel; – lényeges, hanyag egykedvűségével a megszokásnak, a süvegét szórakozott mozdulattal nyújtja a ministráns felé – elrendezi gyakorlott kézzel az oltárt, könyvet, korporálét, és a lépcsőre térdel, hogy elkezdje a bűnvallatást. „Confiteor…” Miért szállta meg akkor őszinte döbbenet az én szívemet, ki száz misét is hallgattam már unalommal és szórakozottan?… De akkor érezni tudtam e földfeletti misztériumjáték izgalmát: ki tudja, honnan, micsoda hangulatból, milyen titkos húrján a léleknek – a hit adománya szállt rám csudás szuggesztióval. A szentlélek. Vagy a nyár, az ifjúság, a szerelem, az ámulat!

       Mindegy ez!… Most a világ legnagyobb dolga készül itt – szóltam bensőmben –, az önszántából tehetetlenné kényszerült Isten feláldozása – a Valóságos istené! Kegyelem!

       Christe eleison!… Látom, amint megcsókolja az oltár ereklyéit, mint mindig, ahányszor a néphez fordul. Mennyire nem véletlen szimbólum ez – az ajak csókja!… gondolom, és egy percre küszködve hunyom le a szemem. Mikor felpillantok, már széttárt karokkal fordul – felénk lebbenő, lágy, ernyedt mozdulatával az ölelésnek. „Oremus!…” Hirtelen fordul a leckekönyvhöz, gyorsan, hadarva olvas… percekre az ünnepi szertartás muzsikáján szunnyad el az érzésem; mikor az evangéliumhoz felállunk, akkor leskedek csodálkozva a mellettem ülő asszony finom, kesztyűs, összetett kezeire. Egyszerre felém csap különös, izgató parfümje, az íriszvirágé.

       Mozdulatlanul, mereven ülve hallgatja a credót, ezüstcsatos kis bőrimakönyve nem rezzenti lapjait az ujjai közt. Most látom, hogy fölemeli gyönyörű nagy szemét a papra. A szemek csudálatosak e vértelen, kicsinyded, keskeny arcban! Elnézi őt – a beavatottak fölényes, szinte kicsinylő nyugalmával –, ahogy elbabrál a kehellyel s a tányérkával, kiteríti a hófehér kendőt, bort és vizet vegyített az arany edényekben. „Sursum corda!…” Most, most megrezzent mégis – a kedves hangja csendítette szíven, mint drága varázsvessző. „Csilling, csilling!…” Ah, hisz már küszöbön a csoda! Sértett e percben, hogy ennyire gyorsan, ily hebehurgyán, ihletetlen lélekkel. Térdre!

       Fulladt suttogását hallom már a kánon igéinek – ez örök szóknak, miket változatlanul mondanak évezredek óta, millió oltárán a földnek, minden óra minden percében – a világ végezetéig. Most – most fogja szívemet az áhítat –, éltemben egyszer megkóstolhatom a hit örömét, a drága Malasztot, mely a szentekkel jár éltük minden órájában. Egyszerre meg tudom érteni a szentek életét és halálát! Hisz így nincs unalom az igék egyhangúságában – ha érzéssel itatott minden szó. Mért is ne mondanók mindig ugyanazt – hisz mindez szimbólum csupán, hisz oly keveset mondhatunk úgyis és sohasem az igazit; jobb is, ha komolyan egyhangú, merevvé szentült, értelmetlen, mert értelemfölötti igékbe ömlik e nagy, lelki eláradás.

       „Ez az én testem! Vegyétek és egyétek!…” A pillám se rezzent, semmi se történt, és már Ő van az oltáron – ő maga, a Magasságbeli!… „Mi akadályoz abban, hogy higgyem?” – ütődik fel egyszerűn, könnyítőn ez üde gondolat, mikor az oltár szolgája térdre hull a Kenyér előtt. Csilling, csilling! – intenek késztetőn az ezüst csengettyűk daloló, friss nyelvei. Térdre, térdre! Mélyen lekonyulnak a fiatal, szűzi fők, mint a nyár szép búzaszárai az alázat és teliség terhe alatt. És akkor újra látom közöttünk az asszonyt – fölemelt, illetődéstelen, sápadt arcával –, nagyra nyitott, tudatos szemei ragyogásával. Mit keres ez miközöttünk?

       A pap fölajánlja a bort is, megáldja, megbűvöli erős, fehér kezei mágikus mozdulataival. „Íme, az én vérem!” – és térdre hull előtte. „Csilling!” Milyen különös volt e szó harsanása most! Az asszonyra nézek lopva. Kapcsos könyvét ölébe ejtette kissé, elefántcsontszínű arca fölemelve és szemei varázsbontó, sajgató, részeg nézésével, csak félig kivillanó pupillái reszketésével csügg a szent edényt magasra tartó kézen… Valami megvillan bennem e percben – valahogyan egynek érzem e kettőt – e szemek és kezek varázslatát, a légies, megfoghatatlan hatásokat –, az emberré levés titkát és egymásé levés titkát – a fogantatás csodáját kenyérben, borban és vérben. Mily emberi, isteni, csodálatos és természetes mindez. És az egyház!… A pap megtöri a kenyeret, borba ejti egy darabját – a ministráns friss, készséges gyerekhangja megint felcsendül felelgetőn. „Agnus dei…” És mellünket verjük. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondjad, és meggyógyul az én lelkem!” A feltétlen, alázatos, felégő és felolvadó szerelem örök szavai ezek! Isten szerelme!…

       Már áldozott; – nemes, szép, tisztult mozdulatokkal jelképezvén az evést és ivást. Most öblíti kétszer és tisztára törüli a kelyhet – a ministráns komolykodó készséggel cipeli balra a könyvet. „Ite, missa est!” Megáld és elbocsát – a bűvöletnek vége. János igéi hallatszanak megint a kezdetről és a levésről. „Gratias! – felelünk – az Úrnak hála!…” A pap lejön az oltárról, és a lépcső legalsó fokára térdelve, pompázatos, profánul színházian szépségű, de idegekbe ható hangján zengi el magyarul a Salvét. „Ó, irgalmas, ó kegyes, ó édes szűz!” – esdekel, és ez a földi férfiú ravaszkodó játéka már. Nők hallgatják – Éva földi leányai. Az asszony hátravetett fején pompázva rezegnek a drága, fehér kalaptollak. Tán búcsút intett a távozónak titkon?…

       Vége! Ott messze a nagymise tart még, karinges papok járnak-kelnek, a zagyva csengetést elfojtja az előttünk tolongók csoszogása, járkálás, félhangos beszéd. Oly világias, tiszteletlen, mutatványos mindez a nagy, kerek ablakú, napvilágos templomban. Nem akarok figyelni – inkább a zene hullámaival játszódom… A szép doktorné nesztelenül feláll, biccentve köszönti fejével az oltárt, és lágy macskajárásával kisurran. Már nem érdekli tovább!…

       Az utcán vagyunk megint. Lendül, kígyózik, kavarog a menet a napfényes piacon át. Itt-ott holtfáradtan ácsorgunk egy-egy lomb-oltár előtt – az apáca olvasóját pergeti, zúg valamennyi harang, nő a meleg s a verítékszag. Most lövés dörren, és érzékeny idegeinken riasztva rezzen át a hang – míg a katonák néma sora egy mozdulattal emeli vissza archoz a fegyverét. Mint egy százfejű, százkarú, százfegyverű gép. Milyen telitele, kábító, tarka és fáradságos az élet!

       Messze, mögöttünk megtorpad a kanyargó sokaság kígyója; – térdre hull mindenki – majd tovább, végig a soron – mindnyájan. Kanonokok díszruhás csapatában jön magas süvegével a püspök. Hozzák a szentséget aranysugaras tartójában; kilépett a poros, lármás utcára a templom istene. Ő, akit mi vezeklésben imádtunk a böjt idején a klastromi templom hidegében, szentelt és színes homályban engesztelve minden vétkezők vétkeiért. Most leborulnak előtte e profánok, világiak – férfiak és nők –, belemártják szívüket könnyedén az áhítatba, és fél térdre hullnak óvatosan szép ruháikban. De mindjárt felocsúdnak, mihelyt elhaladt – vidám ebédre sietnek tán –, csapatosan, hangosan vonulnak a szőlőkbe – dalolni fognak, bort inni tán, és egymás karjába fogózva jönnek le majd este – lankás dombok piciny völgyeiben bújósdit játszanak –, szagos fák alatt s a szép csillagok alatt csókolódznak talán… Mi pedig mindjárt visszamegyünk a zárdába, és szilenciumot tartunk a látással és hallással elkövetett vétkekért. Tilára nézek. Reszket mellettem, és szép ifjú arca bíborpiros. Három katonatiszt mosolyogva áll egy házsaroknál; a szélső az; a szép bajuszú, kékszemű – aki a májusi litániákra eljárt! Felénk néznek – elég feltűnően és kedveskedő, játszós nevetéssel. Most megindulnak – kegyelettiprón, merészen – egyenesen felénk. Mi ez – micsoda esztelen manőver –, gondolom megütközve. Már itt vannak; szoros, térdelő soraink előtt megállva halk, alázatos „pardon”-t mond a szőke és áttör – épp Tila előtt s előttem; és közben nevető, incselkedő, szép férfiszemével a leány gyönyörűen riadt, vérpiros arcába néz egy pillanatig. Csak ezt akarta.

       Az apáca megrökönyödve tart felénk – csaknem sír a „botrány” miatt. Már oszlik a processzió; – siettetnek minket is; az első pár az apró leányokkal befordult már a Zárda utcába. „Mi lesz most ebből!” – mormogom Tila felé halkan és izgatottan. Látom, hogy elszántan, kemény daccal mered maga elé. Igen, tudom, és ő is tudja, hogy inkvizíció lesz ebből – keményen dorgálják, faggatják majd –, tán a fejedelemnő elé is idézik; – azontúl is majd úgy néznek rá, mint bélyegesre, és minden kicsiny véteknél szemére lobbantják a mai dolgot. Szenvedni fog – tudom, s ő is jól tudja ezt.

       De ő ma átélt valamit; – eseményt. Közülünk ő az, akinek története van – emlékezetes napja, vétke. Ebben a percben sokan irigyeltük őt.