Úriember nem tér vissza a másvilágról
szerző: Krúdy Gyula
A “jócsaládok” történetében is előfordulhatnak rejtélyes dolgok. Ilyenforma rejtélyes dolog volt például P. Elemér eltűnése, aki az 19..-iki esztendő egy nyári napján eltűnt vidékünkről. Maradtak utána ugyan bizonyos bélyeges papirosok emlékezetbe, de csak a mindenkori rosszakarat találhatott összefüggést a bélyeges papirosok és P. Elemér eltűnése között. P. Elemérné született Ny. Ilona egy esztendő múlva síremléket emelt a kertjébe az eltűnt férjének. Igaz, hogy csak olcsóbb fajta márványból, de a síremléknek olyan környezete volt, hogy azt bármely holt ember megirigyelhette volna. Az örökzöldek mellett bús fenyőfák is ábrándoztak itt. Szomorú bokrokban fülemilefészkek rejtőztek. P. Elemér születésnapján, ez őszidőre esett, mindig megszólalt a cigánymuzsika a síremlék környékén. Az “özvegy¬asszony” megrendülve hallgatta a férje kedvelt dalait, bort, ennivalót adott a muzsikusoknak, mert hiszen a banda öregebbjei nagyon jól emlékeztek P. Elemérre, mert az illető úriember életének bizonyos részét cigánymuzsikusok között töltötte el. Gácsérbajsza alatt mindig dudorászott valamely nótafélét. Még a nyakravalójában is egy táncosfigurát ábrázoló tűt viselt. A cipősarka egyenletesen kopott, mert mindig ugyanazokat a táncokat járta. - De most már elment. S idő múltával az özvegyasszony is azt kezdte hinni, hogy P. Elemér valóban ott fekszik a kertben, a fenyőfák alatt, és hallgatja az évfordulókon kijáró muzsikát. Az özvegyasszonyban ez a hit annyira megerősödött, hogy bizonyos idő múlva kérte P. Elemér holttá nyilvánítását, és férjhez ment másodszor is. Második férjéről (Gubacsiról) nem sok szó lesz ebben a történetben, csak olyan ember volt, akihez az özvegyasszonyok szeretnek férjhez menni: csendes, komoly, józan, vagyonőrző, betegségek ellen védekező úriember, akinek a kezén nem sikkad el az özvegyi vagyon.
Egyszer azonban P. Elemér visszajött.
Valamely rejtélyes úton furakodott be a házba, hogy előbb senki se vette észre, mint csak akkor, midőn éjféltájon lengő, holdfényű szakállal és a téli meggyfákhoz hasonlatos bús testtartással sétálgatni kezdett az udvarházban. Ámbituson, padláson, pincében, kamrában, mintha valamennyinek kulcsát magával vitte volna a másvilágra. Látták a cselédek, akik éjszaka az álmaik elől a kerekes kút vedrébe szokták mártani a fejüket. Látták az éjjel járó utazók, hogy valami történik az egykori kúria udvarán, mert a kutyák nem mertek ugatni. A gyáva bakterek persze kitértek a kósza árnyéknak, és inkább alvást szimuláltak, ha az őszi gally megzördült a közelükben. Talán Ilona is látta - ugyanezért levelet írt egy távoli rokonának, aki nagy eszéről volt nevezetes, hogy néhány napot szenteljen annak, hogy házát a kísértettől megszabadítsa. A távoli rokon megérkezett és körülnézett:
- A ház meglehetős magányos helyen áll, a legközelebbi szomszédok is puskalövésnyire laknak, de majd megpróbálunk valamit - mond a távoli rokon, amikor szemügyre vette a kertben a helyéből kidöntött márványkövet, mintha azt erőszakosan felfordították volna.
A távoli rokont Garibaldinak hívták, mert abból az időből való volt őkelme, amikor a magyarok az olasz szabadsághős tiszteletére Garibaldinak kereszteltették a fiaikat. Neve megfelelt a távoli rokon egyéniségének. Bátor ember volt; körülbelül azok közül való, akiknek senki se hiszi el első hallásra, hogy már elmúltak hatvanesztendősek, valamely hivatalos bizonyítványt kell állandóan maguknál hordani. Garibaldi jókötésű, búzászsák forma ember volt, aki talán még egyetlenszer sem meresztette ki éjszaka a szemét álmatlanság vagy más efféle betegség miatt. Bölcsen, nyugodtan, sőt cinikusan fogta fel az életet, és annyi mindenféle tudománya volt, hogy látogatásával bármely úriháznak csak hasznára lehetett. Értette a valódi Motesiczky-féle sonkapác elkészítésének titkát, de tudott orvosságot a szemölcsök ellen is. Felismerte a hamisított sáfrányt és paprikát, a szemüvege tisztán tartásához egy csomag cigarettapapirost hordott a mellényzsebében, mindenféle színű görögtüzeket tudott készíteni, ha tűzijátékos majálisra készülődtek a háznál (rózsaszínű görögtüzének híre volt), szere volt a tyúkszem ellen, javaslata az új cipő nyikorgásának megszüntetésére (esténkint olajjal kellett bekenni a talpakat), és a nehezen járó üvegdugót könnyedén kiszedte a palack nyakából. Csodálatos lett volna, ha Garibaldinak ennyi tudománya mellett ne lett volna valamely szere a kísértetjárás ellen is.
- Elsősorban jó erős borecetet kell elhelyezni azokba a palackokba, amelyekben eddig a bort tartogattad, Ilona - mondta Garibaldi. - Az ecetágyat majd magam csinálom meg az ecethez, mert birtokában vagyok egy jó angol receptnek.
Többet (látszólagosan) nem törődött Garibaldi a kísértettel, amely valójában megjuhászodott azóta, amióta a távoli rokon felütötte sátorfáját. Az udvaron gyakran tisztogatott puskacsövet a maga módszerével, majd szemügyre vette a ház berendezését, és a régi bútorok fényesítésére utasítást adott. Villanyos csengőt vezetett be a szobákba, és kapadohányból, szivarvégekből féregirtószert készített. Megkénezte a diókat, hogy héjukban is friss színűek maradjanak, miközben a padlás gyékényein elhelyezik azokat. Elővette a régi családi fényképeket, és ráírta a maga szerkesztette tintával minden fénykép ábrázoltjának a nevét. Ilyenformán előkerültek P. Elemér régi fotográfiái is, amelyekre a név után egy keresztet rajzolt Garibaldi, az elhalálozási esztendőt pedig 19...-ik évben állapította meg.
Majd úgynevezett elpusztíthatatlan zsinegeket készített (enyvből és cserfából), mintha valakit megkötözni akarna, hogy az többé ne szabadulhasson kötelékeiből, és a homokdombon fénylő vizes mosdótálat helyezett el, amelyben a házitücsköket összefogdosta. A kísértet - ha ugyan volt ilyen valójában a háznál - mindezekből a készületekből bölcsen megítélhette, hogy a tücskök után előbb-utóbb reá is sor kerül, mert hiszen előzőleg már a svábbogarakat is kiirtotta a házból Garibaldi.
Az őszidő látszólagosan a kísértetnek kedvezett, enyhe nappalok után lármás, dörömböző, sikongató éjszakák következtek, amelyek megsarkantyúzták a háztetőket, lábat adtak a falhoz támasztott lajtorjának, táncra perdítették a kútostort. Gyakran csak a lappangó szelet foghatta el Garibaldi a kémény mögött, ahol a kísértetet meglepni akarta. A nyugtalankodó diókban egeret foghatott, amikor azok csörömpölni kezdtek a padláson. A pincebeli üres hordókat hiába kezelte a maga receptje szerint (előbb éles kefével a penész miatt, aztán kénsavval), a hordók akkor is gurultak, amikor már a forró vizet is kiöntötték belőlük.
- Ha valóban P. Elemér maga volna a kísértet - mond egyszer Garibaldi, amikor családi tanácsot tartottak a függőlámpa alatt, amikor az “özvegyasszony” nagykendőjében önkén¬te¬lenül is a kályha mellé ült, holott a fűtés idejétől még messzire voltak. - Ha valóban P. Elemér volna - suttogta Garibaldi, mintha attól félne, hogy kihallgatják a szavait -, akkor egyetlen és utolsó orvosságot tudok ellene. A becsületérzésére kell hivatkozni.
- A becsületérzésére? - ismételte az elbetegesedő “özvegyasszony”, aki akkoriban már minden savanyúvizet végigpróbált a sztojkaitól kezdve a bikszádiig, haja mégis őszülni kezdett, bár maga készítette friss dióhéjból a hajfestő szerét.
- Becsületérzés nagyon sok volt szegény Elemérben, hiszen voltaképpen ezért távozott el búcsú nélkül a házból. Érzékeny ember volt: látható azokból a búskomoly dalokból, amelyeket még manapság is az ő dalainak mondanak, amikor valahol a cigány rájuk zendít. (Az “özvegy” eltakarta arcát.) Senki se mondhatja, hogy nem volt büszke ember. A büszkesége volt oka mindennek, ami történt. Eltűnésének.
Garibaldi az asztalfőn ült, és figyelmesen hallgatott. Nagy varjúszárnyak kerekedtek a homlokán, amint gondolkozott. A szobában lévők (az özvegy és férje s egy Lauzsányi nevű szomszédbirtokos) valamennyien haragudtak a köszvényre, amely miatt Garibaldinak néha meg kellett csapkodnia a térdkalácsát, mert ilyenkor a tanácskozás önmagától félbeszakadt.
- Fel kell rázni magamat, mint a rózsavizet - mondogatta bocsánatkérőleg Garibaldi. - Olyan ez a kísértethistória, mint a folt a ruhán. El kell távolítani, mint a pecsétviasz foltját, pálinkás vattát nyomkodunk régi tallérral a foltra, és az elmosódik a ruhában. Azért mondom, hogy ez a folt pecsétviaszfolt, mert éppen pecsétviaszról, okmányról van szó, amellyel a foltot eltávolíthatjuk.
Garibaldi szavaira még a szomszéd Lauzsányi sem tudott felelni, mert nem értette meg mindjárt a képletes szavakat.
- Ha gavallér ember volt P. Elemér, akkor segíteni fogok - mond éjfél felé Garibaldi, amikor szokás szerint elindult körsétájára, bejárván a házat, hogy szemtől szembe találkozzon a kísértettel.
Még nem következett be teljesen az a nagy téli idő, amikor mindenki otthon marad, mert amúgy sem lehet utazni, amikor Garibaldi bevégezte dolgát P. Elemér egykori kúriájában. Ez pedig úgy történt, hogy őszi vásár idején megjelent Garibaldi a közeli városkában, Ny.-ben és napokig, amíg a vásár tartott, barátkozott, mulatott, kártyázott, dalolt olyan úriemberekkel együtt, akik hajdanában P. Elemér barátai voltak. Igaz, hogy ezek az urak már csak nagy¬vásár¬kor vették elő régi szokásaikat, mert meggyöngült a mellük, hogy régi erkölcseiket folytassák, de Garibaldi mégis összeszedett belőlük egy bokrétára valót. Három olyan úriembert, aki alkalmatos egy becsületbíróság megalakulásához. Ny. város mindig híres volt arról, hogy benne lovagias érzelmű, becsületügyekkel komolyan törődő és a kódexekkel ismerős úriembe¬rek laknak. Nem volt nehéz tehát a becsületügyi bíróságot összeállítani, amelynek az elnök¬ségét Strom N. János, egy régi világbeli huszárkapitány volt szíves elvállalni. A becsületbírák pedig ismert, komoly úriemberek, akiknek igazmondásához nem férhet szó.
- Uraim - beszélt Garibaldi a becsületbíróság előtt -, egy holt úriember becsületének rehabilitálásáról van szó. - S előadta, hogy tíz és egynéhány év előtt eltűnt és mindenfélével gyanúsított P. Elemér becsületéről van szó. Azt kell helyreállítani most a becsületbíróságnak.
A Hattyúban, amelynek külön szobájában a becsületbíróság ítélkezett: senkinek se volt kifogása a holtnak mondott P. Elemér rehabilitálása ellen. Csak az egyik becsületbíró, bizonyos Motesiczky vétette fel a jegyzőkönyvbe azt a különösen hangzó passzust, amelyen aztán később sokat törték a fejüket a be nem avatottak.
“P. Elemér valóban úriember volt. Úriember nem tér vissza a másvilágról.”
Így hangzott el ez a különös passzus, amely a mi olvasóink előtt bizonyára nem marad érthetetlenül. A becsületbírák a pecsétgyűrűjüket rányomták a jegyzőkönyvre, amelyet Garibaldi megnyugodva dugott zsebébe.
Milyen úton-módon kézbesítette Garibaldi a becsületbíróság jegyzőkönyvét a holtnak vélt P. Elemérnek, az állítólagos kísértetnek? Ez az ő titka maradt. Csak annyi bizonyos, hogy a régi kúriában többé senki sem látta, nem hallotta a kísértetet. Az ablakokat, ezeket a gonosz élőlényeket, az ajtókat, ellenségeinket nem csapkodta a szél.