Ugrás a tartalomhoz

Új világ

A Wikiforrásból
Új világ
szerző: Cholnoky Viktor

       Az Úrnak kétezer és ─ hogy kerek számot mondjak ─ ötszázadik esztendejében teljessé lett az új rend a világon. Ez az új rend meglephette volna bizonyos tekintetben a második évezred utolsó századának az államférfiait és szociológusait csakúgy, mint tudósait és művészeit is meglepte volna. Mert ámbátor kétségtelen, hogy a nagy evolúció körülbelül azokon az utakon és módokon folyt le, amelyeket a huszadik század elméi előre láttak, és elő is készítettek, de azok az eredők, amelyek ezekből a vonalakból keletkeztek, egészen másképpen forgatták fel a régi társadalmat, mint ahogy kikalkulálható lett volna még a legengedékenyebb valószínűségi számítás szerint is. Voltak nagy szociális forradalmak, ezekre irtózatos katonai és kapitalisztikus reakció következett, ez viszont mindig önmagában omlott össze, és helyet adott nyárspolgárian szürke, érdektelen koroknak. Majd megint nagy szabadságkorszakok következtek, reájuk mindig bekövetkezett az álmosság és ernyedtség hullámvölgye, de váltakozó korokon, véres évtizedeken és tespedt lusztrumokon keresztül két dolog állandóan egyenletesen és biztosan fejlődött a felé az eredmény felé, amely azután be is következett.

       E két dolog, helyesebben két nagy fejlődésvonal volt: először a vagyonelcsiszolódás, másodszor ─ hogy összefoglaló szót találjak ─ a jóléti természettudományok teljes érvényesülése. Nem kommunizmus fejlődött ki, bár a világ egy része keresztülment a falanszterpróbálkozásokon is, hanem tulajdonon, sőt pénzen alapuló társadalom, mert nem is lehetett ez másképpen, a vagyon lassan bekövetkezett egyenletes elosztása és a teljesen tudományos életmód tökéletes diadalának az idejében. Ahogy ekkorra elrágta már az Északi-tenger egészen Angliát, hogy csak a Skót szigetcsoportok ─ hajdan kísértetlátó betegeket szülő hegyvidék ─ szakították meg az örök hullámjárást Norvégiától Labradorig, azonképpen elkoptak a nagy vagyonok is, és elmúlt a szegénység. A pénz, a jóllét, az életnek és a megélésnek a biztossága örök morajlással járta a világot, álmosító, ernyesztő, de nyugalmat adó világrend-tenger gyanánt.

       Minden változás elcsiszolt valami kis jobb sorsot a szegényebbek számára, hiszen amikor még a nagy politikai tusák voltak, a legszélsőbb demagógia csakúgy, mint a legtűrhetetlenebb uralkodói zsarnokság, mindig a semmis embereknek juttatott javat ─ pénzt vagy jogot ─, mert velük spekulált. De a teljes kifejlődést a természettudomány hozta meg. Főképpen az orvosi tudás. A tüdővész már 2100-ban eltűnt teljesen, és csak úgy emlegették, mint a huszadik század embere a bélpoklosságot. A vérbajt legendává tette Ehrlich szere, a kolera, a pestis, a tífusz és egyéb fertőzet régen mese volt már, amikor azután teljes súllyal megindulhatott a küzdelem az idegbajok ellen is.

       Ez rettenetes, irtózatos harc volt, emberpusztítóbb a népvándorlásnál, a világ arculatát mérhetetlenül nagyobb arányokban megváltoztató, mint a reneszánsz vagy a reformáció. Amikor az ópiumon diadalmaskodtak, Kínának egy nagy része kihalt, s ebből új, tatár fajú népek vándorlása keletkezett. Amikor pedig végre az alkoholt is ki tudták irtani a világból, akkor Oroszországban lépett fel egyszerre valami csodálatos lelki járvány az emberek között. Az amúgy is búslakodásra hajló szláv népfajok teljesen melankolikussá váltak, és tízezrével, százezrével estek áldozatul az öngyilkosságnak, míg a tatár vérű fajtákon vad dühöngés tört ki, amely harcra kapatta őket, úgyhogy egymást emésztették el.

       Ezek csak részletek az egészséges világért való küzdelem harcaiból. Az apróbb borzalmak elmondására, mint a degeneráltak szisztematikus kivesztése vagy a neuraszténiások mesterségesen meggyorsított fajkiéletése, avagy a hisztériásak egyetemes áttelepítése Afrikába, az egyenlítő alá, ahol maga az éghajlat végzett egypár bruegheli irtózatokban eltelt század leforgása alatt velük, mondom, az apróbb küzdelemrészletek elmondására most nincs időm. Elégedjetek meg azzal, ha egészen bizonyossá teszlek benneteket arról, hogy a világ tudományosan tökéletessé, az emberiség pedig tökéletesen egészségessé lett. Nem volt beteg ember többé, és mindenki kiélhette az életét teljesen, a maga boldogságvágya szerint.

       Eleinte ezek a boldogságvágyak differenciáltak voltak. Akadt nagyon sok ember, aki nem dolgozott, abban lelte a boldogságát. Mások a művészi gyönyörűségeiket elégíthették ki a kedvükre, ismét mások a természethez való teljes visszatérésben vagy pedig a tudományos munka gyönyörűségeiben keresték a boldogulást. Minden lehető volt, mert a vagyon egyenlővé csiszolódott, kitalálták a módját annak, hogy a pénz állandóan egyenlő hullámverése kijárjon mindenkinek, tétlennek, cselekvőnek egyaránt. Ez a kor azonban még csak relatíve volt boldog. Még voltak egyenlőtlenségek benne, érezhetők voltak elégedetlenségek, hogy úgy mondjam, forradalmi mozgalmak is. A nagyon régi népfajták tudniillik nem voltak képesek megérteni azt, hogy most már boldog a világ, mivelhogy mindenkinek minden szabad, ők inkább úgy érezték, hogy mivel mindenkinek minden szabad, tehát tulajdonképpen nincs többé szabadság a világon. És iparkodtak hol így, hol amúgy megállítani azt az egyenletes vagyonáramlást, amely mint valami gazdasági Golf-stream járta szakadatlan körforgásban a világot. A hajdani Burgundia földjén, valahol Worms vidékén ─ nem csodálatos, hanem természetes az, hogy Nibelung-tereken ─ egyszerre felbukkantak gót eredetű és normann eredetű hajdan arisztokrata családok ivadékai, akik valami külön szervezetté verődve, páncélos automobilokon járták az országutakat, és rabolni akartak. Elpusztultak, összeroskadt a szövetkezésük önmagában, mert az úton ért kereskedők vagy egyéb utasok kacagva adták oda nekik mindenüket, hiszen visszatérve, otthon ugyanannyi minden várt reájuk és egy fillérrel sem több. Amit pedig a burgundi „alerioniták” ─ így nevezte el őket Jam Bench, a történetíró, a Bouilloni Godofréd címeréből emlékezetes három alerion-madárról ─ összeraboltak, ha arany volt, ha kenyér volt, ha műkincs volt, csupa hitvány kavics értéke volt csak. Az arannyal nem lehetett mit csinálni, a műkincseknek értéke veszett, ha pedig többet vagy mást akartak enni, mint tudományos megállapítás szerint az alá az éghajlat alá és az ő szervezetükhöz való volt, akkor rögtön közbelépett és igazságot tett a burgundi négyszög főftizikusa. Mert rabolni szabad volt ─ az csak atavisztikus visszaütközés ─, de gyomorégést kapni vagy keserű felböfögést hallatni, az tilos volt, nem is beszélve a gyomorkatarrusnak már lázzal járó fokozatairól, amelyekre az Afrikába való deportáció volt a büntetés. A főftizikus neve pedig itt nem sajtóhiba. Évszázados hagyományul, még a tüdővész ellen lefolytatott nagy háború idejéből maradt meg ez a név. Sem politikai hatóság, sem igazságszolgáltatás nem volt többé, a földet a déllők és szélességi fokok szerint való kockákra, úgynevezett „egészségügyi négyszögek”-re osztották be s minden ilyen négyszögnek az élén egy főftizikus állt, aki lila színű talárt, fekete csatos cipőt és elefántcsont nyelű ébenfa botot hordott.

       Spanyolországban más forradalmi mozgalom támadt. Itt különösen Cézarea Auguszta városa körül ─ amelynek a szekundóbarbár évezredből való Zaragoza nevét eltörölték ─ zsidók telepedtek le, és pénzgazdaságot akartak berendezni. Engedték őket, mert senki sem vette a pénzüket. De amikor akadt közöttük több, aki nem akarta meginni a minden napra köteles négy liter tejet, hanem azon érték, hogy diós halat evett ─ az ibér éghajlat alatt! ─, vagy éppen arra vetemedett, hogy öreg nőkkel a kiveszett lúdfajok helyett marabukat tömetett, akkor nagy egészségügyi razziát végeztek köztük, és százával vitték le őket a Csád-tó mellé Afrikába. Ott ehettek húst, mert ez az éghajlat belepusztította őket a húsevésbe.

       A magyar egészségügyi négyszögben viszont egyszer csak járványosan lépett fel a földéhség. Az emberek elhagyták a kerteket ─ mert város nem volt már, csak óriási kertek voltak ─, és kimentek a pusztákra foglalni, és elvették az oda beosztott lakosságtól a földeket, és nem a Neoakreum című törvény szerint osztották fel maguk között, hanem nyilaztak rá. A babenbergi egészségügyi négyszög (így hívták akkor a hajdani Ausztriát) főftizikusa erre érintkezésbe lépett a magyar kollégájával ─ akinek azonban évszázados hagyományok szerint az az ódon szittya cím járt ki, hogy csúcshurutnok ─, és Afrikát kezdett emlegetni, de a budapesti alhurutnok is meg a kolozsvári is, de a legkisebb tiszadobi körhurutnok is más megoldást ajánlott a csúcshurutnoknak, és aszerint is történt a dolog. Kinyitották a Tisza beraktározott árvízfeleslegének zsilipjeit, és ráeresztették az Alföldre. Nem mint az őrült tépte le láncát a Tisza, hanem mint az okos, rendszabályos folyadék. Végigáradt a rónán, elkalandozott a kőmedrű Dunáig, és amikor egy év múlva újra beraktározták a vizét, nem volt többé földéhes ember a világon. Odavesztek, s körülbelül velük együtt ki is veszett azután minden betegség a világról. Maradtak még apróbb egyensúlytalanságok, de a világ kereke már nem zökkent többé, csak cuppant néha egyet-egyet és még két évszázad elmúltán teljessé vált az új rend.

       És folyt mechanikai pontossággal tovább az egész vonalon a meghatározott élet. Az emberek ekkorra már külsejükben is csaknem egyenlővé lettek. A tejivás, a tojásevés, vastartalmú zöld füveknek az elköltése körülbelül mindnyáját már külsejükben is egyformává tette. A két nem között való különbség is kezdett lassankint elenyészni, az öltözködésük is mindinkább hasonlatossá vált, mert egy kiváló szociológus felfedezte, hogy úgy a férfiak, mint a nők számára a legegészségesebb viselet a gatya. A különbség csak annyi volt, hogy a férfiak kétszárú, a nők pedig egyszárú gatyában jártak. Ennek a bekövetkezendő nagy változásnak az árnyékát előrevetette már a huszadik század kezdetének egy divatperiódusa is.

       De mindezek a tünetek, amint már mondtam, csak az utolsó, bágyadt rezgései voltak valami végképpen elenyésző társadalmi súrlódásnak, és még csak egy évszázadnak kellett elkövetkezni, akkor aztán kialakult teljesen az új világ. A nagyon egészséges, az egymáshoz undorodásig hasonló emberek világa, azoké, akiknek nem volt többé vágya, csak az önfenntartás és a fajfenntartás szigorúan megszabott kötelességei. Elmúltak a politikai rút torzsalkodások, vége lett a gazdasági vetélkedéseknek, megszűnt az érdeklődés az ostoba nagy játékokért, a neuraszténia hajdani botorságaiért, aminők irodalom, művészet, zene és színház voltak.

       Mindenki otrombán egészséges volt, mindenki tudta, hogy véredényrendszere is, a gyomorsava is pontosan száztizenkilenc éves korában mondja fel a szolgálatot, és mindenki örvendve várta ezt az időt, amelyben elhurcolkodhatik ebből az árnyékvilágból. Így szűnt meg a halálfélelem.

       Hanem semmi emberdolog nem tökéletes. Így történt meg, hogy ebben a tökéletesnek látszó világban is maradtak itt-ott elrejtett zugok, amelyek kikerülték a legszemfülesebb csúcshurutnokok figyelmét is. Valahol a Balaton partján, nádasra boruló erdőkben néha énekelt még a húros rigó, és cifra szűrt hánytatott ki tarka selyemmel a magyar pásztor. Valahol a Mátra hegyei között meghúzódott egy zsidó törzs, amelynek az öregei énekeltek, és verseket mondtak el egymásnak. Valahol az erdélyi egészségügyi négyszög havasai között meg cigányok ütöttek tanyát, és ezüstből meg rézből vertek oktalanul cifra kondérokat, nagy vajdapitykéket, bot végére való filigrán bunkókat. Semmi emberi dolog nem lehet tökéletes.

       És ha még egyszer valaha bele tudok látni majd ebbe a rejtelmes új világba, akkor talán elhangzik hozzám is ennek a kornak a hangja, és akkor elmondom nektek, hogy mit énekelt akkor a húros rigó, és miért tudtak az emberek még akkor is sírni bús csengésű szerelmes rímekben.

       És akkor majd elmondom azt is.