A lap feldolgozottságának foka

Új társadalom

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Új társadalom
szerző: Mikszáth Kálmán

       Nem mondtam el még önöknek utazásunkat a magyarországi bolgárok közt?

Hogy nem mondtam? No, hát el sem mondom most. Majd egy más alkalommal. Mert egészen egyébről akarok beszélni.

Károly nagybátyám valami hideglázt kapott, hátrahagytuk hát az öreget egy kis bolgár faluban.

Nem lehetett mellette maradnunk, mert mindkettőnknek sürgős dolgunk volt.

A paphoz szállt, s az véletlenül tanulótársa volt valamikor. Egymásra ösmertek, s felette örültek egymásnak.

- Szinte jó - mondá nagybátyám -, hogy megbetegedtem. Enélkül nem láttalak volna, Péter. Teringette, hogy vagy öreg cimbora? Hát még itt is emberek laknak, he?

Nagybátyámon nem fogott ki a hidegláz. Pattogó jókedvét megőrizte. S elméskedett, mialatt a foga vacogott.

- Laknak bizony - szólt a pap -, mégpedig nagyon eredeti emberek. Sok érdekes dolgot látsz itt majd, mert remélem kipihened itt magadat nehány napig, még ha a lázad rögtön elmúlna is.

- Helyesen öreg - természetes, hogy itt maradok. Hadd ne legyek már mindég az isten szeme előtt a magyarok közt; jólesik egy kicsit változatosság okáért a háta mögött maradni.

Nagybátyám szívesen maradt ott a meleg ágyban betakargatva. Mi pedig bizonyos megnyugvással hagytuk ott, hogy jó helyen van.



Egész három hónapig semmit sem hallatott magáról az öreg. Sem levelet nem írt, sem híre nem jött. Mi történhetett vele? Tán csak nem halt meg? Van eszében. Akit a kolera sem bírt elvinni, azzal csak nem teszi meg azt a gyalázatos stiklit egy hitvány hidegláz.

De ha nem halt meg, mit kereshet ott? Hiszen elevenen, józan ésszel csak nem maradhatna három hónapig azok közt a vad emberek közt? Lehetetlen az!

Levelet írtunk neki, nem felelt, azután a papnak írtunk, az se felelt. Ez mégis bámulatos! Aztán a nagynénink is folyton a nyakunkra járt sírva-ríva, hogy hova tettük a férjét?

Igaz, hogy nagybátyánk szörnyű lusta ember. De három hónap, ez már mégis sok.

János öcsém végre kigondolt egy radikális orvosságot.

- Ha Károly bátyánk még életben van - mondá búsan -, el fog jönni, bármilyen viszonyok közt legyen is. De félek, Laci, nagyon félek, hogy nem fog eljönni. Minek is hagytuk el, minek?

S könnyeket törült ki szemeiből.

- Mit szándékozol tenni? - kérdém tompán.

- Megsürgönyözöm neki... Íme, nézd, ezt sürgönyzöm meg neki.

Átfutottam a sürgönyke néhány szavát.

»Neje ma éjjel meghalt. Jöjjön azonnal!«

- No, ez bizonyosan hatni fog - szóltam. - Egy kissé radikális szer, de legalább meg fogjuk tudni végre a valót.

A sürgöny elment, s harmadnap este, amint éppen csibukozom otthon, megnyílik az ajtó, s úti porral lepve, nagy szürke köpenyegben belépett Károly bátyánk.

- Szervusz gyerek - szólt s megölelt. - Nos, hány hét a világ?

- Szent isten, a bátyám az? Oh, oh - kiáltám örvendezve -, csakhogy megkerült! No, üljön le kedves bácsi, üljön le és beszélje el, hol volt annyi ideig?

- Hát ott voltam. Hol lettem volna?

- Ott abban a faluban?

- Ott én, onnan jövök... és itt kiszálltam.

- S innen hova szándékozik?

- Éppen erről akarok veletek szólni. Elhatároztam öcséim, hogy leteszem a tutorságot, nagykorúsíttatlak benneteket, s eladom otthon ami kis birtokom van.

- Eladja? - dadogám, nagy szemeket meresztve. - Miért adná el? Az ősi barázdákat?

- Eladom s azon a pénzen megtelepszem a bolgárok közt. Nagyon megtetszett nekem az a hely. Elhatároztam, öcsém, hogy ott töltöm le a hátralévő életemet a fiammal. Ördög adta, maholnap már nagy fiú lesz a kópé...

- De hát az asszonyném, beleegyezik-e az elköltözésbe?

- Miféle asszonyném? - szólt nagybátyám csodálkozó szemeket meresztve.

- A nagybácsi neje.

- Ejnye, hát elfelejtetted te bolond, hogy meghalt szegény... - szólt búsan Károly bácsi.

Erre aztán elnevettem magam.

- Igaz biz az! Oh, oh igazán bolond vagyok. Hiszen persze, hogy mindjárt meg kellett volna mondanom.

- Mit? - kérdé szelíd szemeit rám szegezve.

- Azt, hogy a Borcsa néni nem halt meg.

- Mit beszélsz?

- Olyan egészséges az, mint a makk. A János öcsém sürgönyözte, hogy a nagybácsit hazacsalja, és sikerült neki, hálistennek. Mert már azt hittük Borcsa nénivel együtt, hogy elveszett.

De már erre dühbe jött Károly bácsi. Életemben először láttam mérgesnek. A szemei kidülledtek, az orrcimpái kitágultak és a halántékán úgy lüktettek a nagy kék erek, hogy az ember szinte hallotta.

- Hogy meritek ilyen bolonddá tenni az embert, gazfickók? No, megálljatok. Átkozott kölykök. Vagy a sürgöny volt hazug, vagy te hazudsz most. Huh! Mindjárt megüt a guta, ha meggondolom, hogy mennyire megcsaltatok. Most hazamegyek, de ha meg nem halt a feleségem, ha rászedtetek, összemorzsollak, mint a pozdorját...

Sose hallottam még így beszélni Károly bácsit. Hiszen azelőtt mindég bizonyos gyöngédséggel szólt nejéről. S most... most, micsoda pogány, keresztényietlen modort tanúsított előttem! Vagy hogy csak a harag diktálta neki ezeket a botor szavakat, s jó szíve másképp érez?

Erre a kérdésre soká nem bírtam magamnak feleletet adni. Pedig eleget törtem fejemet. Kutattam, mi lelhette s mi történhetett vele a bolgárok közt.

Az öreg mindig elkedvetlenedett, valahányszor ezt a kérdést előhoztam. Sőt úgy vettem észre, mintha sóhajtana is. És ami a legfigyelemreméltóbb, ilyenkor folyton goromba modort tanúsított Borcsa néni iránt.

Abba hagytam hát minden kísérletet arra nézve, hogy világosság derüljön az ő bolgár dolgaira.

Csak évek múlva, mikor már megöregedett Károly bácsi, s egészen elhalványultak bolgár emlékei, kezdte el kedélyes pillanatában:

- No, gyerekek, mondok én nektek egy csodálatos dolgot, melyhez foghatót egyiketek sem hallott még. Egészen igaz, s mégis olyan, mintha mesében olvasnátok. De csukjátok be az ajtókat, hogy az asszony meg ne hallja.

- Halljuk!

S közelebb toltuk székeinket az öreghez, ki nagy füstmacskákat eregetve, így beszélte el tapasztalatait:

- Tudjátok azt a falut, ahol hagytatok. Egyelőre csupán egy hétig akartam ott időzni, mert érdekeltek a nép sajátszerű szokásai, melyek közül az tűnt fel legjobban, hogy az asszonyok aránytalanul öregebbek a férjeiknél. Oly annyira, hogy egy negyven éves javabeli férfinek a neje például rendesen 45, sőt nem ritkán ötvenéves is.

Erre a körülményre figyelmeztettem barátomat is.

- Ez itt úgy szokás - mondá. - Az apák alig várják, míg fiuk fölcseperedik - mert a feleségét már kiszemelték. Mikor a fiú tizenötéves, megülik a lakodalmát.

- De minek engeded az ilyeneket?

Barátom vállat vont.

- Isten ments abban akadékoskodni. Akkor nem maradnék meg itt!

Mikor már éppen elmenni készültem, jött a lelkészlakra a bíró, s meghítt bennünket a fia lakodalmára, mely a következő héten lesz. Barátom bíztatott, maradjak, ha szeretem a népszokásokat, ilyen helyütt, ilyen alkalommal többet tapasztalhatok, mint bármikor.

- Jól van tehát, isten neki, itt maradok a lakodalomra. - Aztán a bíró felé fordultam:

- Hány éves a fia, bíró gazda?

- Elmúlt tizenöt.

- Csak? Aztán szép asszonyt hoz-e a házhoz?

A bíró gazda mintha elpirult volna, s szégyenlős hangon viszonzá:

- Elég csinos, uram... Hiszen meg fogja őt ösmerni.

- Remélem. És hány éves a menyasszony?

- Körülbelül harminc.

- Szent isten! - mondám megbotránkozva. - Minek annak a tizenöt éves gyereknek egy meglett nő? Mi lesz azokból?

A bíró gazda csodálkozón nézett rám, s némi keserűséggel tört ki belőle:

- De hát uram, hiszen nekem is csak kell valaki.

- Hogyan? Kendnek? Nem értem...

- Hagyd abba, ne faggasd - szólt Péter barátom latinul -, majd megmagyarázom neked aztán...

Mikor a bíró eltávozott, elővettem a papocskámat, hogy magyarázza hát meg, mit értett bíró uram, ama homályos »nekem« alatt.

- Mit értett volna? Hát magyarán megmondva azt, hogy a fiát magának házasítja meg.

- De hát ez természetellenes. Mit szól ehhez az a szegény asszony?

- Örül neki: mert hisz ő az apa fiatalkori flammeja. Egy szerelmespár kerül össze, csakhogy az apa felesége a fiú nevére van bejegyezve.

- De hát a bíróné?

- Oh, az meg éppen természetesnek találja. Mert hisz ő meg a férje apját szerette - mikor még arra való volt. Most már vén anyóka.

- Hallatlan! De hát a fiú? Mit szól a fiú e gyalázathoz?

- A fiú? Bánja is az. Mikor nagyobbra nő, szinte talál magának egy lányt a faluban, s mihelyt alkalma lesz, elvéteti a fiával.

- Tulajdonképpen a testvérével.

- Nem, mert ő sem apja fia, hanem az apjának az apjáé, aki különben nem apja az apjának.

Nem bírna ezen eligazodni még tán Kerkápoly se!

- Borzasztó dolog ez! Föl kellene jelenteni!

- Nem dolog ez, hanem dolgok! Így van ez az egész faluban, már több mint száz év óta. Sőt a szomszéd bolgár falvakban is így élnek igen gyakran a családok. Ezek rendes tünetek. Meglásd, hogy ötszáz év múlva ilyen lesz az egész társadalom, mert ez nagyon kényelmes így. Az embernek két felesége van életén át, egyik a fiatalsága idején, másik pedig a férfikor közepe táján. Hát nem egészen bolond dolog ez, kedves barátom.

Képzelhetitek, hogy rendkívül érdekelt ez a sajátszerű tapasztalat, melyről könyvet volna érdemes írni, mert nem közönséges dolog az, hogy maga magától egy új társadalom keletkezik ilyen sajátos tünetekben.

- Hüm! - szólt közbe az öcsém. - Most értem már én, miért akart Károly bácsi a bolgár faluba költözködni - a fiával!

- Csitt te kölyök... pszt... - szólt az öregúr félénken körülnézve.

- No, no, ne rezzenjen meg Károly bácsi. A Borcsa néni künn a kertben van.



Ezt a történetet az új társadalomról elmondtam néhány nap előtt egy képviselőnek, aki bolgár kerületet képvisel.

- Hát ez bizony szórul szóra igaz - mondá -, s nem is igen volna lehetséges leszoktatni róla a népet.