Új nyár
| Új nyár szerző: Komjáthy Jenő |
Ifju szivembe süt íme megint
Nyár heve, napja, a mennyei tűz!
Szemem az isteni szembe tekint,
Rajzik a lét, pazar álmokat űz.
Fúr a pacsirta utat a mennybe,
Zengve cikázik az égi madár;
Rózsasziromban dőzsöl a lepke,
Ragyog az Ég szeme, hull a sugár.
Nyüzsög a földszín, zümmög a légalj,
Pompa mezébe öltöz a föld;
Terhe alatt remeg, inog a friss gally,
Nyit a virág, az állat üvölt.
Párzik az állat, az élet ujong,
Az örök, az ősorgia foly;
Habzik az ősdüh, ujulva zsibong,
Kavarog a kacaj és a sikoly.
Ünnepel, égig csap föl az ösztön,
Vérbe fut a szem, az ajk eleped.
Nemzeni tör mind s élni örökkön,
Megkap a vágy most mindeneket.
A Szerelemnek ünnepe van ma;
Pánnak a párja Afrodite.
Élnek az Istenek! És soha halva
Nem lesz az ember ősi hite.
Isteni vágyak kelnek a Földből
Nemzeni, szülni új fiakat,
Újrateremtni, ami öröktől
Fogva hatalmas, játszi, szabad.
S kelnek iromba ördögi vágyak,
Fényre kerül, mi ferde, fura;
Szörnyet a mélység öblei hánynak,
S kiki magának célja, ura.
Csillog a szenny is, boldog a sár is,
Dicsbe borít a Nap aljat, eget,
- Fényben a torz is oly ideális! -
Élvbe fulaszt ma mindeneket.
Cifra, bohókás rongyban az Ínség
Tetszeleg és hivalgva repes;
Hiszen elébe szórja, ma kincsét
Isten, a máskor rettenetes.
Szíve sötét bár, csalfa lepelbe
Látja a balga önönnyomorát,
Kéjeleg abban, ami lehetne,
Issza az álmok légi borát.
Ámde a lények ezrei érzik,
Hogy örök harcban a léttel a lét,
És a teremtés mély sebe vérzik,
Ősi sirámtól reszket a lég.
Vak Szerelem te! Kába hevedtől
Hogy buzog, árad a Földbül a vér!
Mert örök átok, hogy szeretetből
Ölni, teremtni szintaz a kéj.
Értelek, ó, Nyár! Fényes, örök lény;
Hasztalan éltet büszke napod,
Hogyha alattunk tátog az örvény:
Mélyibe látok - s fölkacagok.