Új kocsi
szerző: Tömörkény István
Szokása a kocsinak, hogyha megöregszik, megnehezedik. Munkás és szorgalmas ember öreg korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell rá egy pánt, hol amott, míg utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy új fát, hiába kenegetik: a halál ellen nincs orvosság, a délceg kocsi elvénhedett, nehéz már, és azt a lovak igen megérzik.
- Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az új kocsi tehörrel - vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.
Biz ez régi kocsi. Mikor ezen új korában menyasszonyt vittek, annak van tizenöt... különben, hogy is csak... megálljunk... no, van olyan tizenhét esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is fölfordította a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencnek a torkába szaladt a pipaszár (nem is pipált soha többet az életben).
Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy mikor húzigálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett, vagy pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell a rúdját fogni, míg valaha félkézzel taszíthatta a gyerek is. Továbbá szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll, s terhet raknak a kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá... Ez a rossz ló szokása. De mikor már a jó ló is így tesz, bizonyosan ott a kocsi elnehezülésében a hiba, mivel másképp tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van, hogy úgy megy, miként az eleven szarvas.
Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más dolgokra, mert amúgy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a tészlivasak is egész rendben vannak, és a saroglya fogai közül minden második vasból való, tehát bírhatós. De azért mégiscsak kell egy másik kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor úgy fogy a pénz, hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:
- Az Istentűl kérni, a parasztnak adni köll... - értvén alatta, hogy az úristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják: adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, efelől semmi kétség, de az a nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá, ha nincsen miből.
De mindegy. Be kell nyúlni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai házakban némely megtakarított bankók tanyáznak. Szomorúság az ilyeneket elővenni, szomorúság...
Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog, mikor vásár van. Mihály útra készül.
- No, kocsi - mondja neki -, most gyüssz utoljára ilyen útra.
A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja, s kihajt a tanyából. Útközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a kocsira. Aztán meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy, mert nem kell. A dolog úgy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van, a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel hazahúzatni.
Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az új kocsik, megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyű, van süketkocsi, van lantkocsi meg miegymás.
No, néznek egyet, mert igen formás. Akácfából van, a küllője mind nagyon szép, vékony.
A koma, bizonyos Márki Péter, azt mondja:
- A vasalása virágra van verve.
- Az ám - feleli Illés János -, cifrálkodnak a bognárok is.
Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda messzebb elhúzódik a nyolcadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát. Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégiscsak visszamennek az elsőhöz tanulmányozás céljából. A kereket meg kell rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való viszonya így tapasztalható ki legjobban.
- Fogja kend mög.
Illés János hátulról a kocsit megfogja, s fölemeli. Márki Péter hajtja a hátsó kereket. Sós Mihály nézi.
- No, no! - mondja idő múltán, s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni. Egészen rendes forgása van neki. Így most már az első kerekek következnek.
- Hohó, megálljunk! - szól Márki.
Úgy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az ilyesmi gyanús jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy; kopott benne a végiglyuk, s csak újra van faragva, s azért látszik újnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a dologban.
A rúdhoz érvén, a bizottság megállapítja, hogy a rúd nem repedt, a végén pedig egészen rendes a nyaklószög. A fűrhéc is rendes, a kisafák pedig egészen szép hajlásúra vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem úgy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.
- Mindönt divatosabbra csinálnak mán - véli Sós, s hozzáteszi: - De nem baj az.
- Az nem - mondja Márki. - Ez még jobban forog, mint amaz. Mer mégiscsak ezön a kis vason mén az egész kocsi.
Azt mondja Illés:
- Mén, ha húzzák...
Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is kezdik azonnal a kocsit háromfelé, hogy a különféle vasak erős zörgése szavuknak igazat adjon.
- No, ugye? - kiált diadalmasan Márki a bognárhoz. - Ugye mondom?
Azt mondja a bognár:
- Hát hiszen nem betyárnak készült ez, hogy zörgése se lögyön.
Azt mondja Sós:
- De túlontúl zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az oroszlánt, aztán láncokat húzgálnak a vasrúdon, hogy nagyobb lögyön a lárma.
A bognár ránt egyet a vállán.
- Válasszanak emezökből - mondja, s tovább vezeti a társaságot. - Ezök jobbak.
Sósék savanyúan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.
- Ezök egy kicsit drágábbak ugyan - teszi hozzá a bognár. - Ezöknek az ára hetven forint.
- Mind a háromé? - kérdezi Illés ártatlanul.
- Nem a. Darabszám. De ha drágállják, ott van amaz, az olcsóbb. Az hatvanöt forint.
Sósék magukban nevetnek, amúgy nem szólnak semmit. (Miféle mesterembör löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát ama kárhoztatott lőcsvasalásúhoz, és nem is sok idő telik bele, egyezkednek. A bognárral nemigen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:
- Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja, amiért még hazahúzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.
- Ügön - mondja rá Márki komolyan.
Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az új kocsit a régi után kötik, s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állította a három magyart a falnak, különben mind a kilenc kocsit végig deputálták volna...
Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az új kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is puffan róla a saroglyaláncon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy párna gyanánt szolgál ilyenkor.
Sós pedig a kamrából hosszúnyakú üvegben piros bort hoz elő. Nyújtja Márkinak, Márki felköszönti:
- A kocsi szakaggyon, gazdája maraggyon...