Új emberek

Új emberek szerző: Ambrus Zoltán

1928.

─ Teringettét, ez aztán meglepetés!... Te itt lakol, tőlem száz lépésnyire!... és véletlenül éppen te vagy a titkára annak, aki ellen mi most keresztes hadjáratot szervezünk!... Mondd, higgyek-e a fülemnek és a szememnek?!... Csakugyan, világi ruha van rajtad, sőt nagyvilági ruha!... amiből azt kell következtetnem, hogy jól megy a sorod... Tudod-e, hogy sokszor gondoltam rád?!... csak nemrégen is... mit mondok, nemrégen?... tegnapelőtt!... ez már valósággal telepátia volt... Nem is tudom, miért, hogyan, egyszerre csak megjelent előttem az arcod... amilyen akkor volt, amikor titokban a Szentek életé-t olvastam fel neked, és hirtelen lépteket hallottunk, amelyek, mintha a refektórium ajtajához közeledtek volna... Újra láttam, micsoda villámgyorsasággal váltotta fel arcodon a vigyorgást az áhítat kifejezése és a szende kenetesség; hogyan változtál át Floridorból Celestinné egy szempillantás alatt. És eltűnődtem rajta, vajon hol lehetsz most. Fogadni mertem volna, hogy káplán vagy valahol az isten háta mögött, egy szegény kis faluban, ahol nincs semmi egyéb, csak egypár csinos asszony és lány, akiket szorgalmasan gyóntatsz.

─ Köszönöm szíves jókívánságaidat, már akkor inkább csak a párizsi nők mellett maradok, akik kegyeikért nem kívánják meg, hogy belépjek az egyházi rendbe. De mondj már valamit magadról is!... mi történt veled? Úgy tűntél el, mint akit titokzatos kezek hirtelen eltettek láb alól. Nekünk csak annyit mondtak, hogy eltávolítottak a szemináriumból.

─ Eltávolítottak? Kirúgtak! De nem haragszom rájok; a Szentek életé-ben, amint még alighanem emlékszel, csakugyan csinos dolgokat írtam a szentatyákról, és meg tudom érteni, hogy ezek nem nagyon tetszettek nekik. Elég az hozzá, ezt a Szentek életé-t egyszer elfelejtettem visszadugni a rejtekhelyére, és a kezükbe került! Minden ilyen buta véletleneken fordul meg; az egész élet csupa véletlen. Egy pillanatnyi megfelejtkezés, és le kellett mondanom arról a szép álomról, hogy valamikor én leszek Párizs bíborosérseke. Aztán, később, ugyanilyen véletlen rántott ki a kátyúból. Már minden kötél szakadt; már az ötletekből is kifogytam, mit lehetne még megpróbálni, hogy valami keresethez jussak. Vagy hat hétig abból éltem, hogy egy kávéházi pincér minden este egy-egy csésze csokoládét hitelezett, a jobb jövő reményében! Egyszer a pincérem azzal fogadott, hogy a kávéház egyik különtermében külföldi vendégek tiszteletére bankettet tartanak, de jóval több étel készült, mint amennyi kell, mert a külföldiek közül, akiknek a terítéket a rendezőség már kifizette, sokan nem jöttek el, és nyilván ezután se fognak megérkezni, hiszen már egy félórával ezelőtt itt kellett volna lenniök. Biztatott, vegyem fel egyik beteg pincértársának a frakköltözetét, menjek be, üljek le egy üres székre, és egyem végig a lakomát; nem lehet semmi baj, ő lesz a számoló. Természetesen, éltem a szerencsével. Úgy léptem be, mintha otthon volnék, és az első üres székre, egy kis köpcös, mogorva úr mellé telepedtem le, aki senkivel se beszélt, mert ─ amint később megtudtam ─ nagyon bosszantotta, hogy a haragosai közül hárman is a közelébe ültek. Fejbiccentéssel üdvözöltem, amire rögtön megszólított és tudtomra adta, hogy egy kicsit elkéstem; úgy látszott, örül, hogy valakihez szólhat. „Ó, kérem, jobb későn, mint soha!” ─ feleltem, de kissé aggodalmasan néztem szét a teremben. Boldogan láttam, hogy a halat még csak most hordják körül. „Szóljon, hogy levest is hozzanak; a leves nagyon jó” ─ bátorított szomszédom. Megkérdeztem tőle, melyik borból parancsol; lehörpintettem a csészében elém tolt levest, aztán a halból annyit vettem ki, hogy ennek láttán a kis köpcös egészen felvidámodott. „Ha nekem ilyen étvágyam volna!” ─ sóhajtott, és olyan szorgalmasan nyakalta a bort, hogy alig győztem töltögetni neki. Azt az időt kivéve, amíg én faltam, ő pedig ivott, folyton beszélgettünk, s a sajtnál már jóbarátok voltunk. A feketekávé után megkínált szivarral, egyet ő is a szájába vett, gyufát gyújtottam neki, és újra teletöltöttem a borospoharát. Felhajtotta, de aztán pezsgőt hozatott, és amikor a második üveg pezsgő már a vége felé járt, kijelentette, hogy eszes fickó vagyok; amire hirtelen nekibátorodva, megvallottam neki, hogy sehogy se tudok állást kapni. Egy kicsit meghökkent, de aztán ezzel a kérdéssel lepett meg: „Mondd, vallásos nevelésben részesültél?”... ─ „Én? ─ feleltem. ─ Valóságos szentek között nőttem fel!” Aztán, hogy e tekintetben teljesen megnyugtassam, fitogtatni kezdtem a szemináriumban szerzett kis ismereteimet; azt persze nem mondtam el neki, miért kellett lemondanom a papi pályáról. „Akkor keress fel holnapután, délelőtt tíz órakor. Itt van az adresszem.” Nem névjegyet, hanem olyan, egyik oldalán telenyomtatott kartonlapot vett elő, amelynek másik, írásra szánt oldalára kiskereskedők vagy iparosok szokták feljegyezni egy-két tételből álló számlájukat. Illendőségérzetből nem néztem meg a nyomtatásos oldalt, pedig már nagyon szerettem volna tudni, ki ez az én új barátom és talán megmentőm... Hanem, te, ne sétálgassunk tovább!... gyere, üljünk be ebbe a kávéházba, és igyunk meg egy-két pohár gyomorerősítőt!...

─ Csakhogy engem otthon várnak, és...

─ Mi az, csak nem házasodtál meg?

─ Majdnem. És Fifi nagyon jó leány...

─ Akkor nem fog megharagudni, ha egy negyedórával később érkezel haza... Üljünk le ide, és mondd, hogy mit iszol?... Pincér, két pohár portót!... Hát, hogy folytassam a történetemet, a harmadik üveg pezsgő után elmentünk meztelen revűt nézni, ott megittunk egy negyediket, aztán vendéglátó gazdámat letámogattam a lépcsőn, eltántorogtunk az első üres kocsiig, a kis köpcös valami lakáscímet kiáltott oda a sofőrnek, besegítettem az autóba, és melléje zuhantam. Mikor megérkeztünk, pénzt nyomott a markomba, és azt mondta, hogy: „Majd menj haza kocsin, és fizesd ki a sofőrt.” Kikászálódtunk, becsöngettem és megkérdeztem tőle, ne kísérjem-e fel a lakására; csak annyit felelhetett, hogy a földszinten lakik, a kapu már kinyílt, amire új barátom és egyetlen pártfogóm szó nélkül elimbolygott előlem. Nem lehettem tökrészeg, mert kevesebbet fizettem a sofőrnek, mint amennyit kaptam, de másnap délben sehogyse tudtam visszaemlékezni rá, hogyan kerültem haza, és csak a kartonlap meg a maradék aprópénz segítségével tudtam megállapítani, hogy mi minden történt tegnap. Mikor a kartonlapról láttam, milyen nagy cégnek a főnökével ismerkedtem össze, rettegni kezdtem, hogy holnap már semmire se fog emlékezni, és talán rám sem ismer. De kellemesen csalódtam. Az én gazdám estétől hajnalig iszik, de reggel és délelőtt olyan józan, mint maga a büntetőtörvénykönyv. Kis papírkereskedőből hamarosan ismert könyvkereskedő lett; aztán, egyenként, olyan könyveket kezdett kiadni, amelyeknek a címe nagy disznóságokat ígér, de becsapja a részvéttel sehol se találkozó vevőt. Ez a régi, jól bevált recept vagyonossá tette, és amint gazdagodott, megnagyobbította az üzletkörét; egyre több vállalkozásba fogott, de mindig óvatosan. Hogy a csalafinta könyveket, amelyek mégis csak homályt borítottak a kereskedői hírnevére, minél hamarabb elfeledtesse, klerikális hetilapot alapított, bár ő maga protestáns. Éppen a legjobb időben cselekedte ezt, mert az akkori papüldözés nagy ellenhatást váltott ki a hívekből, és az éles hangú, mozgékony kis hetilap mindjárt a legelső napokban sok előfizetőt tudott összetoborozni. Amikor megismerkedtünk, már elhatározott dolog volt, hogy ezt a köpcös kis hetilapot nagy napilappá alakítja át, és mert pezsgőzés közben sokat emlegettem a szemináriumot, az jutott eszébe, hogy az új napilapnál ki fogja próbálni, van-e tehetségem az újságírásra. „Nálam ─ mondta, amikor az alkut megkötötte velem ─ a házirend az: ha egyszer-egyszer berúgsz és öt óra helyett hatkor jössz be a szerkesztőségbe, ezt még elnézem, de vallási dologban soha, egyetlenegyszer, kivételképpen se szabad tévedni! Az egyháztörténetnek, a dogmatikának, a liturgiának és mindannak, amit én nem tudok, a kisujjadban kell lennie, mert akire az ellenfeleink csak egyszer is rábizonyítják a tudatlanságot, az nálam nem maradhat.” Így lettem én a Világegyetem egyik főoszlopa. Hitted volna-e azt, amikor a Szentek életé-ből egyet-mást felolvastam neked? Különben nekem nincs sok dolgom sem a dogmatikával, sem a liturgiával, se mindazzal, amit a gazdám nem tud; az én feladatom az, hogy az ellenfeleinkről leszedjek minden keresztvizet és ezzel együtt, ha lehet, a bőrt is. Hogy pedig erre van egy kis tehetségem, ezt már a Szentek életével is megmutattam, ugye?! Nos, mit mondjak még magamról? Kis köpcös gazdámnak van egy kis köpcös lánya, akinek a húsa még a hozományánál is jobban tetszett nekem. Sajnos, nem kaphattam meg feleségül, mert a kis gömböc egy nagy orrú költőbe szeretett bele, akit ez a szerelem a Világegyetem szerkesztőjévé léptetett elő. De azért, hogy asszony lett, nem mondtam le végképpen a kis gömböcről, sőt ellenkezőleg! Remélem, hogy már kellőképpen unja is kedves férjét. Erről a nagy orrú úrról még csak annyit, hogy ő a lelke annak a hadjáratnak, amelyet öreg Mestered ellen már a legközelebbi napokban meg fog indítani a Világegyetem. Az öreg valamikor régen, amikor még kritikákat is írt, pokolian csúffá tette a nagy orrú első verskötetét; ezt akarja most megfizetni a szerkesztő úr a kamatok kamatjával. No, de többet beszéltem magamról, mint amennyit akartam; rajtad a sor, hogy elmondd, mi történt veled azóta, amióta nem találkozhattunk.

─ Az én esetem egy cseppet sem érdekes. Én nem álmodoztam püspökségről vagy érsekségről, mint te; soha, egy percig sem akartam pap lenni, és mindig az volt a tervem, hogy az első kedvező alkalommal meg fogok ugrani a szemináriumból. Ezt akkor el is mondtam neked; de persze erre már nem emlékszel. Csak arra emlékszel, hogy milyen szent pofákat tudtam vágni, ha kellett. Igaz, képmutató voltam, de csakis kényelemszeretetből; nem akartam, hogy minduntalan megbüntessenek. De hát akkor mit kerestem a szemináriumban? Semmit; ott voltam, mert az apám, aki visszaélt a védtelenségemmel, a tehetetlenségemmel, azt akarta, hogy ott legyek, és papot faragjanak belőlem. Elvakultsága és előítéletei nem tűrték az eszességemet és a természetességemet; vásott fickónak tartott, és azt remélte, hogy a papok majd meg fogják törni bennem az ördögöt; a sok oktalanság közül, amikhez makacsul ragaszkodott, az egyik az volt, hogy csak a katonaság és a papság tud „embert nevelni”. És mikor bedugott oda, még nem szállhattam szembe vele; mit csinálhattam volna?... hová menjek?... mit kezdjek?... A nemzedékek harca mindig így kezdődik: a fiú még gyönge, s az apa kihasználja, hogy egyelőre ő az erősebb. És egy darabig abban reménykedtem, hogy a leveleimmel, a folytonos könyörgéssel meg a színlelt bűnbánattal, lassanként meglágyíthatom. Mit tudtam még akkor, hogy a csökönyösség milyen engesztelhetetlen! Nemhiába, hogy sohase szerettük egymást, de azt hiszem, még nem láttál két annyira különböző lényt, mint én meg az apám. Én fütyülök mindenre, ami nem érdekem; ő pedig csupa előítélet, hátramaradottság, tekintélytisztelet, kötelességkultusz és nevetni való kicsinyesség. „Ez kötelességed!... a kötelességed így kívánja...” a kötelesség neki mindent felfaló bálvány, amely azt az emberáldozatot követeli, hogy mindig azt tegyük, ami a legkellemetlenebb, és hogy sohase élhessünk úgy, ahogyan szeretnénk. Ha nem volna kapzsi, nem találnék benne semmit, ami ésszerű. Nem ismertem az anyámat, aki nem sokkal élte túl a szülésemet, de lehetetlen elhinnem, hogy szeretni tudta volna ezt az embert, aki maga a megtestesült korlátoltság és kisvárosiasság. És ha látom, hogy a testvérbátyám szakasztott olyan, mint ő, arra kell gondolnom, hogy nekem talán nem is az apám.

─ No, egy kicsit messzire mész!...

─ Miért? Mert szembe merek nézni minden lehetőséggel? Hány fiúnak nem az az apja, akit a törvény jelent ki annak!... miért ne lehetnék én is ezek közül való? Azért nem tisztelem kevésbé az anyámat, és nem gondolok rá kevesebb kegyelettel, ha fölteszem, hogy végre is meg kellett csalnia azt a rá nézve már régóta idegen közjegyzőt, akiből ki kellett ábrándulnia, de akihez a törvény hozzáláncolta. És, meglehet, az öreg ember is azt hiszi, amit én, legalábbis kétségeskedik: azért bánt velem mindig másképpen, mint a bátyámmal, aki olyan, mint ő...

─ De ha a bátyád úgy viselkedik, hogy öröme telik benne...

─ Hát ne beszéljünk erről. Szóval, én mindig csak a lehetőséget vártam, hogy a fogságomból megszökhessek. Vagy másfél évvel azután, hogy eltűntél, a lehetőség végre rám kacsintott. A bátyám elérte a nagykorúságát, és kezéhez kapta a kis anyai örökségét; mert anyánk után mind a kettőnkre maradt valami kevés. Tudtam, hogy ha őszintén írok neki, akkor kár minden sorért; ezért azt találtam ki, hogy könyvet írtam Szent Alajosról, és hogy ezt a könyvet kinyomtathassam, pénzre volna szükségem; arra kérem tehát, adjon kölcsön az örökségéből, majd megadom neki, ha én is megkapom a rám eső részt, kamatot is fizetek érte, de az apánknak ne szóljon erről, mert a könyvvel meg akarom lepni. Ebben a mesében volt egy csepp igazság: csakugyan írtam könyvet Szent Alajos címmel, hanem ez a regény, amelyet én is rejtekhelyen őriztem, olyan papnövendékről szól, aki már majdnem megvesz a nők után való vágyakozástól. Elég az hozzá, a bátyámat sikerült becsapnom. Azt hiszem, hogy áhítattal teli munkám tetszeni fog a szentatyáknak, és ez az örvendetes eredmény apámat ki fogja békíteni velem. Mikor elhozta a pénzt, volt pofám megmutatni neki a kéziratcsomót, de nem volt kíváncsi a szent életére.

─ No, ezen nem csodálkozom.

─ A többi már gyerekjáték volt. Ahhoz, hogy az atyák maguk tegyenek ki a szemináriumból, nem kellett egyéb, csak egy kis szemtelenség. És ezért nem kellett a szomszédba mennem. Kezemet a pénzemen tartva, egyszerre hátraszegtem a fejem, és megmondtam nekik a véleményemet. Csak úgy kereken, meg nem válogatott szavakkal. Hogy ők vagy buták, vagy képmutatók. A következő percben már repültem.

─ Ha én ezt tudtam volna! De háromszor is írtam neked, és egyszer se kaptam tőled feleletet. Ebből azt következtettem, hogy az egyházi cenzúra nem juttatja el hozzád a leveleimet.

─ Jól következtettél, mert én egy betűdet se láttam. Sejtelmem se volt róla, hol vagy, mit csinálsz. Pedig sokat gondoltam rá, hogy szövetkezve, kettős erővel, könnyebben és vígabban törnénk magunknak utat a dzsungelben. De hát hol keresselek? Egyedül és tanácstalanul kellett barangolnom Párizs rengetegében. Mi történhetett így az elhagyott árva gyerekkel? Az, hogy a pénzecském egyik részét hamarosan megettem, másik részét pedig elvették tőlem a rossz leányok. Még a cipőcskémet is lehúzták rólam.

─ De, amint látom, újat vettél magadnak.

─ Igen, de előbb sokáig kellett a rókatáncot járnom. Nem képzeled, hogy Szent Alajos-sal mennyit házaltam hiába. Mindenütt azt mondták, hogy nincs elcsépeltebb dolog, mint ez a Tavasz ébredése. Ha még egy érsekről szólna! De a papnövendék, az még nem is pap; és az én hősöm csak egy fiatal lókötő, amiben van valami igazság. Végre összeakadtam ezzel a rettentő vén emberrel. Nagyon megtetszett neki Szent Alajos, és hízelgett a hiúságának, hogy kutyájának szegődtetheti azt az embert, aki ilyet tud írni. Talán arra is gondolt, hogy később, ha majd egy kicsit beleélem magamat az ő lelkivilágába, ami csak testi világ, halhatatlan munkáinak egy részét majd velem íratja. És tudod, mi történt? Úgy tudom utánozni az aláírását, hogy egy írásszakértő se tudná megkülönböztetni az igazitól; úgy tudom utánozni a mozgását, a beszédét, a hanghordozását, mint egy színész, aki inkább imitátor; és úgy tudok írni az ő modorában, hogy ő maga se tudná megmondani, vajon ő írta-e ezt, vagy valaki más. És tudod-e, mi jutott eszembe, amíg a nagy orrú szerkesztődről beszéltél? Az, hogy ha igen jól megfizetne, rendkívül becses adatokat tudnék adni neki a bosszúálláshoz. Persze, ehhez az kellene, hogy ő maga se tudja, kitől veszi az árut. Hajlandó volnál ezt az üzletet közvetíteni?

─ Miért ne, ha neki is, neked is örömöt szerezhetek vele?!...

─ A felesége örömében meg fog ölelni, és a nagyorrú ezt észre se veszi, olyan szép cikkeket fog kapni.

─ Rendben van, de nekem elmondhatod azt is, hogy mért szolgáltatod ki neki az öregedet? Rosszul bánik veled?

─ Rosszul fizet. Olyan rosszul, hogy egyszer el kellett adnom a könyveimet. Hogy, hogy nem, ezek közé keveredett egy olyan könyv is, amely az övé volt, és amelyből otthon kivonatot kellett készítenem. Én már azt is régen elfelejtettem, hogy ez a könyv valaha nálam volt; de ő észrevette, hogy a könyve eltűnt, csak nem szólt erről. És íme, a te véletlened! A bukinistákhoz még most is el szokta vinni az ördög ezt a vén gazembert, és tessék, annál, akivel én üzletet kötöttem, egyszerre csak ott találja az elveszett könyvét! Onnan tudom ezt, mert látom, hogy a sohasem említett könyv megint ott van a könyvtárában, a régi helyén. Ha szól, rögtön megmagyarázhatom neki a bosszantó esetet. De nem szólt; csak görbén néz rám, és folyton gyanúsítgat magában. Hát érdemel kíméletet? Nem. Arra ne számítson, hogy hű kutyája leszek. Nem hagyhatom ott, mert amint ő már nem tudna meglenni nélkülem, annyira rászorult a munkámra ─ arra, hogy segítsek neki ─ a szegénységem miatt, sajnos, én is rá vagyok szorulva. De azt ne várja tőlem, hogy elugatom mellőle az ellenségeit. Inkább, titkolom, én is ezekkel ugatok.

─ Kemény fickó vagy, kalapot kell emelnem előtted!