Új bor idején
| Új bor idején szerző: Tömörkény István |
Ha valakinek a mesterségéhez tartozó anyaga elfogy, elmegy a boltba és megveszi, azután punktum. Mindössze csak pénz kell hozzá, olykor az sem, mert hitelbe is adnak. Ellenben más a korcsmáros mestersége. Annak a portékáját boltokban nem árulják, annak úgy kell utánajárni, pincékbe bujkálni, borokat kóstolgatni, mert fődolog, hogy amit vesz, annak az íze hasonlítson amahhoz, amelyik elfogyott. Csak olyan bort szabad vennie, amilyent a vendégei szeretnek. Lehet az a bor nagyon jó, nagyon tiszta, nagyon finom, de ha nem olyan ízű, mint amilyenre már rászoktak, elmaradoznak, s egyedül marad a bormérő, mint a görög az üres boltban.
Régente nem így volt. Régente polgári bormérést nem is tartott az olyan ember, akinek szőlője nem volt, mert hiszen csak ez a tulajdon termő szőlő biztosíthatta azt, hogy mindig egyforma lehessen a bora. Mert azok a régi magyarfajta szőlők, a kadarka, a magyarka, mindig egyformát termettek: az ember hetvenéves korában is ugyanolyan ízű bort ihatott, mint húszéves korában. Idővel azonban mindenek megváltoznak. Több a bormérés, mint a szőlő, a korcsmáros a mások pincéiben kénytelen kutatgatni olyan bor után, amelyért nem ütik hátba a vendégei.
Ez még megjárná valahogy (ha már másként nem lehet), azonban a bortermelők pincéi nemigen tartózkodnak mindjárt itt a harmadik utcában. Azok kint vannak a tanyákon szerteszéjjel. Oda kell utánuk járni, pedig oda a vasút nem visz, hanem leginkább a kocsin való kódorgás alkalmatos. Éppen ezért igen jó, ha kocsija van a bormérő embernek, amibe befog, azután járja rajta a homokot, keresgélvén a reá épített pincékben borok után. Így aztán lehet is találni. Keserű Gergőnél van jó pirkadt italka egy nagy fában. Frantzia Józsefnél kettőben. Amoda a másik kapitányságban is mutatkozik - utána kell azonban annak nézni.
Ha az igazát keressük a dolognak, ez a dolog nem is egészen rossz mesterség. Jó mulatság az, járni jó lóval, könnyű kocsival szerteszéjjel a homokon, betéregetve itt-ott a tanyaházakba. Hogy hova kell betérni, azt megmutatja a tanya környékein a szőlő. És akár lesz alku meg egyesség, akár nem: borkóstolások történnek, lopótökből való italozások folynak, amik azután a másik tanyában újra megismétlődnek. Ebből egészen sikerült ünnepdélutáni mulatságokat lehet kerekíteni, mint amilyen például Vince János esete is. János szintén el-kiindult a városból a tanyára vasárnap délután, mert új bor után kellett nézni. Szombaton este mondja a sógornak, bizonyos nevezetű Jóljárt Jánosnak, aki kovács:
- No sógor, holnap délután megyek új bort nézni.
- No - mondja a sógor -, oda én is elmék.
- Hát sógor, fogjuk össze a lovakat, aztán gyerünk. Vigyük ki az asszonyokat is. Hagy mulassanak azok is.
Mivelhogy Vince Jánosnak van kocsija meg egy lova. De nagyon alkalmas, homokra való kocsi. Ellenben Jóljárt Jánosnak ilyen kocsija nincsen, csak lova van egy, amivel haza szokta húzatni az új kocsikat. Így hát volna egy kocsi, két ló. De Vincének csak egy lóra való lószerszámja van, aki két lóhoz ugye bizony nem elegendő? Ezért rendelte úgy a sors, hogy Jóljártnak két lóra való szerszámja legyen, gyeplővel, nyaklóval egyetemben. Így áll elő másnap ebédutánra az alkalmas készség. Ahogy a lovak be vannak fogva, a kocsiba elöl csatlásülés, hátul az asszonyoknak szénaülés készítve, kedvtelve néznek végig rajta.
- Ha nekem adná kend, sógor, a lovát - mondja Vince -, mindjárt milyen szép fuvaroskészségem volna.
- Inkább kend adja nekem a lovát - véli a kovács -, kocsit majd csinálok hozzá magam.
Ilyen jókedvű évődésben vannak, ahogy készülődnek az utazáshoz. Az asszonyok uzsonnafélét pakolásznak föl, mert anélkül el nem lehetnének, a sógorok pedig kulacsot, mert ők meg anélkül nem tudnának ellenni. A korcsmáros sógor kezébe veszi a gyeplőt, és megindulnak. Jól haladnak. A lovak széthúznak ugyan egy kicsit, de majd összeszoknak (nem megy az ilyesmi egyszerre). Ahogy a városból kiérnek, még egy jó órahossza-formát kell menni, amíg a mély homoki közökben a szőlők birodalmába ér a kocsi. Itt aztán már csak válogatni kell, hogy melyik tanya udvarába hajtsanak be. Teszem azt, itt van mindjárt Tömösvári András, oda be kell menni, mert érdemes borai szoktak lenni. András a vendégeket megtisztelésül fogadja, és azonnal hoz is a lopótökben egy szívásnyit az új borból az ereszet alá. Úgy a lopótökből aztán az ujja alól ereget a poharakba. Deputálások történnek. A furfangos Tömösvári engedi a borát kárpáltatni, mert az ilyesmi hizlalja a gazdát, s csak azután jelenti ki, hogy a bor nem eladó, mivelhogy már el van adva, megvették a "szödők". Szödő név alatt azok a részben hazai, részben külföldi borkereskedők értetnek, akik összeszedik a bort, ha csak érdemes reá, s viszik kifelé. Az idén kimegy négy hatosért, mint alföldi veres, a jövő évben visszajön két forintért, mint finom francia bordeaux-i. (Mindegy az azonban, csak szédítsen - így mondta a debreceni taligás is.) Ami a szédítést illetné, afelől hamarosan meggyőződnek a sógorok. Mert Tömösvári után Kiskovács János tanyája következik, azután a másik, harmadik... Kezd alkonyodni az idő, mikor az mondja Vince:
- De most mán csakugyan gyerünk hazafelé.
- Hát gyerünk.
Hát mennek.
Hátul az ülésen az asszonyok, elöl a két ember. Jóljárt a kulacsot tartja, Vince a gyeplőt. De az ostort is, és ugyancsak vágja vele a lovakat.
- Ne vágja kend, sógor - inti Jóljárt.
- Vágom én - mondja ingerülten Vince -, az ördög bújjon a gazdájába. Ha nem húz!
És nagyot húz a Jóljárt lovára. Jóljárt hallgat egy darabig. De látja, hogy a sógor csak nem hagyja abba a ló vágását, de még ráadásul mindig csak az övét üti, nem a magáét. Mikor már nem állja tovább, azt mondja csöndesen:
- Ugyan, hogy nem szárad el a kezeszára, sógor?
Minden veszekedésnek ilyen szokott az eleje lenni, aminthogy össze is vész nemsokára itt az úton a két sógor, hatalmaskodván ugyancsak az új bor a fejekben. Hogy kerek legyen a világ, hátul az ülésen meg az asszonyok kapnak össze, ki-ki a maga urának az igaza mellett. Föltámad teljes erővel a pörölés. A kovács már nemigen tudja, mit csináljon, hogy a verekedést elkerülhesse. Egyszerre elkapja a gyeplőt, s nagyot kiált:
- Megálljon sógor! Nem megyek együtt kenddel! Nem nézem tovább ezt a sarcolást! Ide a lovamat! Szállj le, asszony! Hazamehetünk mi gyalog is, nem esik le a gyűrű az ujjunkról.
Vince szívesen megáll. Jól van - gondolja -, menjen a sógor gyalog a lovával, az ördög bújjon a lovába. Békén engedi kifogni a lovat. Csak akkor ámul el, mikor látja, hogy a sógor a másik lováról is leszedi a szerszámot.
- Hát a hám?
- Hát a hám! - mondja a kovács. - Az is az enyém, viszem.
Aminthogy azonnal botjára akasztja, a hátára veti. Az asszony is leszáll. Még az ura botjára veti a kocsiból a lövött nyulat is, amit Tömösvárinál ajándékba kaptak. Aztán az urába kapaszkodik, az ura karszügyön fogja egy karral, a másikra a ló kötőfékszárát akasztja, és mennek szó nélkül. Vince ott marad az út közepén a kocsival, asszonnyal, a lóval szerszám nélkül, tehetetlenül. Emberséget tesz, kiabál amazok után, hogy hát ne komédiázzanak. Inkább ezentúl a sógor hajtsa a lovat, csak jöjjön vissza, adja vissza a szerszámot. Azonban akárcsak a lóval imádkozna, nem ér a beszéd semmit. Még az asszonyt is utánuk szalajtja, kérleli, hanem hát az sem ér semmit, mert kérlelhetetlenek.
A lovát a saroglyához köti Vince, s ülnek egy darabig a kocsiban. Hogy hátha majd jön befelé egy másik kocsi, az majd behúzatná őket. De nem jön, aminthogy vasárnap este nem is szokott bejárni a tanyai nép. Hűvösödik, esteledik, itt nem maradhatnak, annyi bizonyos. Azt mondja Vince:
- Szállj le, asszony, aztán húzzuk a kocsit.
Befognak a nem embernek való munkába. (A ló alighanem nevette ezt a dolgot a saroglyánál.) Húzzák a kocsit, ameddig bírják, kiérnek vele a homokról a csinált útra, ott is mennek még vele egy darabig, egyszer azonban megállnak mind a ketten, hogy tovább nem lehet. Ha ég-föld összeszakad, akkor sem lehet.
Megint csak ácsorognak tanácstalanul. Erősen esteledik, az asszonyban már a félelem is föltámad, hogy mi lesz velük itt a kietlenségben. Még majd útonállók törnek rájuk. Aminthogy ím, jön is egy csomó sötét alak az úton. Mikor közelebb érnek, látszik csak meg, hogy nem mások, mint tíz jókedvű tanyai legény.
- Hova, hova legények? - kérdezi Vince.
- Hát csak be a városba, egy kicsit széjjelnézni.
- No - mondja Vince -, nem húznák be a városszélig ezt a kocsit?
- De bizony. Fejenkint két hatosért.
Állt az alku azonnal, a sok legény a rúdba, lőcsbe akaszkodik, s gurul békén a kocsi, Vince meg Vincéné nyugodtan sétál mellette.
Hanem a legények elunják a gyalogjárást, megrántják a rudat, s futva viszi a sok erős kölyök a kocsit. Vince elmaradva kiabál:
- Hej, nem jól van ez így! Hisz elmaradunk!
- Hát üljenek föl - mondják a legények -, úgy se húztunk még szép asszonyt kocsin.
Mire elpirul az asszony, de fölül. Utána Vince, s a tíz bolond most már a rúdba, kisafákba akaszkodva úgy viszi a kocsit, hogy lóigának is elég volna. Vince bormérő pedig ül az asszony mellett a hátulsó ülésen úri módon, és azt mondja:
- Ha az első színészné volnál a színházba, akkor se járhatnál különben...
Futnak a legények, halad a kocsi. Utolérik a Jóljártékat. Jóljárt már kevésbé büszke, mint az előbb. Elfáradt. A két lóra való szerszám javarészét a földön húzza maga után, a lövött nyúl pedig tisztára bevérezte az ünneplő ruháját. Amint mellette elhaladnak, könyörögve kiált hogy: fogjuk vissza a lovakat!... Azonban Vince csak nagyúri kézlegyintéssel felel, hogy: nem lehet! -, és robog tovább a kocsin. Hogy durranjon szét mérgében a sógor.
Vámon, töltésen, mindenen átjutnak, elérnek a városszélig, itt meg kellene állni. Azonban most meg már legényekben áll az ördög: nem akarják abbahagyni a foglalkozást. Be is húzzák a kocsit rendesen Vincéék háza elébe, és Vince a bormérésben bort, sört adat elébük, hogy most már ez a napszámra ráadásul jár. Ő maga pedig a hosszúszárú pipára rágyújtva, alkalmas széket keres, azt az utcára a ház elé viszi, és ráül.
- Hát kend - mondja neki az asszony - mög bolondult:
- Nem én - mondja Vince a pipaszár mögül -, csak mögvárom, amíg a lüvött nyúllal itt előttem elpatalléroz a sógor...