Új élet
| Új élet szerző: Komjáthy Jenő |
Puhaságnak elpazallt, vak évei,
Léha, satnya korszak, én gyülöllek!
Porba fúló testiségnek élvei,
El szinemtől, a pokolba löklek!
Félre, lágyszivűség, asszonyerkölcs!
Nincsen itten számotokra hely;
Engem a lét mély iszonya eltölt,
Zord s magányos lészen e kebel.
Nem mi zsongít, nem ki kábít, kell nekem:
Lépvessző az, mely repülni gátol,
Kéjteher, mely porba húzza szellemem,
Bűnbe visz, míg bűvöletbe bájol.
Mintsem áltassam magam tovább még,
Törjek inkább s porrá égjek el;
Jöjjön ünnep rám, s ha kell, a gyászvég:
Nékem győzni avagy bukni kell!
Csalfa mámor s férfiatlan fájdalom
Csak elernyeszt, újjá nem szül engem:
Én teremtő gondolatra szomjazom,
Mely tetőzzék halhatatlan tettben.
Szüljön új csodát ez elviselt föld,
Vagy vesszen mind s én is vesszek el!
Mert kit a lét fenső célja eltölt,
Gyászol az csupán, vagy ünnepel.
Az érzést, mi átviharzik lelkemen,
Lángtollammal a szivekbe írom,
És, ha kell, hát elbukom a harcteren,
Ott lelem fel vértanúi sírom.
Bár a kínok óceánja vár rám,
Férfi-szívem mégse sápad el;
Szirtek foga ízzé tépje gályám:
Törhetetlen célom fölemel!
Vagy hozok e hervadt földre új tavaszt,
Az anyagba új lelket lehelve,
Vagy a vészek óriása leszakaszt
S összetör a végzet bosszukedve.
És fejfámra ez lesz írva: megtört,
Ámde nem hajolt a hű kebel;
Szíve nagy, szabad volt, lelke fennkölt,
Tisztán szállt az eszmeégbe fel.
Csattogj, vészmadár s te, átokarcu rém,
Pallosoddal mesd, sebezd a lelkem!
Létcsaták sötét, vad, végtelen vizén
Hajts, te zsarnok, végtelenbe engem!
Mintsem áltassam magam tovább még,
Nyeljen inkább a vad tenger el!
Jöjjön ünnep rám vagy jöjjön gyászvég:
Nékem győzni avagy bukni kell!