Özvegyasszony álma
| Özvegyasszony álma szerző: Krúdy Gyula |
A ködből egy vitéz lépett elő - őszi estvén, az erdőszélen.
Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a szabad országútra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt teleszórva. Rövidre nyírott, fekete szakálla volt, felfelé borzolt bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek, mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold akkor bújt ki az erdő felett bánatos, halotti rongyokhoz hasonló fellegei közül, és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely tányér nagyságú volt, és lapjára az égitestek voltak festve.
- Itt van az időm - dörmögte a vitéz, és hosszú lépésekkel megindult a falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén a hóna alá fogta, és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe húzta.
A faluhoz érve, a kutyák ugyancsak vonítottak mindenfelől az alacsony kerítések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak, és azok nyomban elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kísérte a vitéz lépteit, amelyek most elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos úriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foldozták, jelenleg egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még virágoskertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt, és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok nélkül felnyögjenek, összesúgjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt választották volna panaszaik elmondására.
Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült, és naplóját írogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabíró minden bókját elmondta, az ifjú és ábrándos káplán csaknem elfogyott, mint a gyertyaszál, és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet; midőn már a kantorné előre összetörte a tejesfazekat lőcslábú, penészvirág képű ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi gavallérok között - az özvegy naplót írt, és így társalgott önmagával meg azzal a képzeletbeli férfiúval, aki a lábánál térdepel.
- Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! - írta éppen az özvegyasszony, amikor az ajtó felnyílott, és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a szobába belépett.
Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb kocsilónak is megfogta a szárát, míg a feleselő férficselédeket saját kezűleg szokta megfenyíteni - korántsem ijedt meg az éjjeli látogatótól. Talpra állott, és az asztalfiókból előhúzta a pisztolt. A jövevény azonban szelíden intett:
- Nem ismersz meg, Katalin? Én vagyok Krájczer Vincze, a Tamásiak ősapja.
- Az ördög vigye el kegyelmedet, bizony rám ijesztett. Hisz mindjárt megismerhettem volna. Odaát függ a képmása a szomszéd szobában - felelt az özvegyasszony, és szenvedélyes fekete szemével tetőtől talpig végignézett az ősapán. (A családnak több kísértete volt, akik szívesen felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijesztgessék. Tamásiné csaknem havonkint, rendesen holdtöltekor, találkozott a folyosón vagy a szobában egy-egy kósza kísértettel. Fejüket kezükben vivő daliák, panaszos, elfátyolozott fejű asszonyok, vörös ruhás barátok gyakran keresztezték az özvegy éjszakai lépteit. Eleinte meg is ijedt Tamásiné, mégpedig annyira, hogy hol a káplánért, hol a szolgabíróért, de még néha a jegyzőért is elfuttatta öreg belső asszonyát. "Ugyan ne hagyjanak már magamra!" - panaszolta későbben. - Azután megszokta a régi ház kísértő lelkeit. Egy fekete fátyolos dédanyának egyszer még kezet is akart csókolni. A kalendáriumban pedig megjelölte a napot, mikor fognak megint vörös barátok táncolni a padláson.)
- Foglaljon helyet, nagyuram - szólt szépen, ünnepélyesen a család ősapjához. - Mivel lehet gráciájára szegény szolgája?
- Nagy dologban jöttem hozzád, leányom - kezdte a bársonyzekés lovag, miközben föveget a szék alá helyezte. - Ismersz a családi históriából, komoly ember voltam egész életemben.
- Nekem úgy mesélték, hogy hamispénzverő volt kegyelmed a harmincéves háborúkor.
- Bolondság - felelt a vendég. - Akkoriban maguk a királyok hamisították nyakra-főre a pénzt, hogy legyen miből fizetni a sok katonát. Hitemre mondom, hogy én sokkal jobb pénzt vertem ott, a magdeburgi öreg torony pincéjében, mint Zsigmond király Budán. Éppen csak annyi igaz a dologból, hogy megfutamodtam Magdeburgból, és Budáig meg sem álltam. Ötvösmestere lettem a királynak, mert értettem a módját, hogyan lehet kevés aranyból sok aranyat csinálni.
- Én mindig tiszteltem kegyelmedet, mert olyan szép bajusza volt - felelt hízelkedve az özvegy. - Manapság már nincsenek valamirevaló férfiak.
- Van benne valami, lányom. Az én időmben vasat és aranyat ettek a férfiak. Mindig csak vasat meg aranyat. És vért ittak rá, ami még az aranynál is drágább. De hát mi a manónak törődsz te folyton a férfiakkal? Lehetne már egyéb gondod is.
- Nem vagyok ám én még olyan idős, Vincze atyus - felelt negédesen Tamásiné, és a szemében két kis lámpás gyulladt fel, amint erősen a kísértet arcába nézett.
- Hiszen nem is azért mondom - dörmögte a másvilági ember -, az igazi asszonyféle sohasem öregszik meg. Csakhogy az történt, hogy elhalt urad meg más vénséges Tamásiak panasszal fordultak hozzám azon a helyen, ahol most lakunk. Felpiszkáltak nyugalmamban, megzavartak, és addig ültek a nyakamon, amíg hát eljöttem hozzád, hogy megintselek, elég legyen már a férfiakból. Szégyenszemre még igaza lesz a világnak, hogy már a disznópásztornak sem kellesz.
Tamásinénak villámlott a szeme.
- Ne féltsenek engem azok a vén Tamásiak. Ismerem őket egytől egyig, hisz odaát függnek olajban, aranyrámák között, a szomszédban. Néznek eleget, amikor vetkőzöm, amikor felöltözöm, ha a tükör elé ülök, és az arcom finomítom, az uramtól kezdve valamennyi elmúlt Tamási odaül a vállamra, ott kukucskál a hátam mögött. A múltkor a félszemű pap, akit a császár lefejezett, majdhogy a fejemhez vágta a kezében tartott szentírást, mert a deákfiúval beszélgettem, aki a pataki kollégiumnak gyűjtött errefelé.
A túlvilágról jött lovag a fejét csóválgatta.
- Nem jó az embernek megöregedni. Lám, engem agyonütöttek elég fiatalon, mégpedig egy leánynál. Itt, hátul szakították be a fejem, buzogánnyal. De a hajamtól nem látszik.
- Mindig tiszteltem kegyelmedet, habár az agyonütést azzal magyarázták, hogy az is a hamis pénz miatt történt. De azért szép bajusza volt. Kegyelmed sohasem üldözte el mellőlem a férfiakat, mint az uram meg a többi atyafiak. Alighogy ideszokott egyik-másik, alighogy megmelegedett a szíve a szegény, mindenkitől elhagyott özvegyasszony iránt, már jött éjnek éjszakáján az uram, láncokat csörgetett, a bútorokat taszigálta, a padlásról a pincébe szaladt, csapkodta az ajtókat, és felborította a vizeskancsót. Akármilyen puha ágyat vetettem, abba mindig vasszöget dugott, akárhogyan igyekeztem a vőlegényem kedvében járni, jöttek éjnek éjszakáján a többi atyafiak, és a lábánál fogva húzták ki a meleg ágyból a vendéget, aki itt megszállt. Veszett híre kerekedett a háznak, a parasztok keresztet vetnek a kapum előtt, a fuvaros gyorsabb haladásra ösztökéli a lovát, és ha megyei urak szállnak ki a faluba, szívesebben hálnak meg a bírónál, mint nálam. Itt, mondják, nem tudnak aludni.
Vincze ősatya fejcsóválva hallgatta az özvegy panaszait. Hümmögött, dörmögött, már éppen az özvegynek akart igazat adni, amikor bizonyosan valami jelt kapott a túlvilágról, mert a homlokát összeráncolta, és haragosan pattogott:
- Hallgattam idáig haszontalan fecsegésedet, leányom, de most már elég legyen. Majd én megmondom neked, hogy mi baj van ennél a háznál. Igaz, hogy sokszor nézel a tükörbe, de azért mégsem látod meg magad. Az arcod festékes, a szemed a láztól csillog, és nem az ifjúságtól. A nyakadon ráncok vannak, amelyeket a ruhával el kell takarni. A hajadban maholnap több lesz a fehér szál, mint a fekete. Csak a derekad karcsú, mert hiszen fűzőben alszol. Mit akarsz még mindig a férfiaktól? Sohasem tanuljátok meg ti, asszonyok, hogy jön idő, amikor minden kendőzés hiábavaló. A férfiak megfutamodnak az elvirult nőtől, mint valami rossz szagtól. A bélpoklos az országúton hamarább kap alamizsnát, mint szeretőt az öregasszony. Sohasem voltam a jónak elrontója, hogy széptevő udvarlóid nem a házi kísértetek lánccsörgetése elől menekültek el innen, hanem elmentek, amikor nyakadon megbontottad a ruhát, és hervadt kebleid kibontakoztak. A szép szavak, kezeknek ügyeskedő simogatása és a lábaknak titkos játéka csak rövid ideig pótolja a vállak, keblek és egyebek hiányát. A kéz és a láb él legtovább. A legvénebb asszonynak is tud puha lenni a keze, de mit ér már az? A női kéz ügyességére már csak a nagyon öreg emberek számítanak. Azokat kell dörzsölgetni, ápolgatni, mint a virágszálat, dédelgetni. Édes lányom, Katalin, hagyj te már békét a férfiaknak. A dédanyád ebben a korban már csak az unokájával táncolt, mert annak muszáj volt vele. Kár, hogy neked nincs unokád.
Az özvegy gúnyosan nevetgélt, míg a másvilági vendég így beszélt, végül egészen közel hajolt az ősapához:
- Igaz, hogy a kegyelmed köntösének sírboltszaga van, de leküzdöttem undorodásomat. Kérem, ha már megszidott, most csókoljon meg amúgy atyafiságosan, ne váljunk el egymástól haraggal.
A messziről jött férfiú a kérésen először megütközött, de nem sok ideje maradt a gondolkozásra, mert az özvegy gyorsan átkarolta a nyakát.
- Mondtam, hogy mindig tetszett nekem kegyelmed. Régen egész életemben vártam erre a percre, hogy kegyelmedet a karjaimba zárhassam, mert még azt is szerettem kegyelmedben, hogy hamispénzverő volt.
- Mi tagadás benne - felelt nevetve az ősatya -, biz én megcsináltam a tallért, mert tudtam.
- Aztán meg - folytatta az özvegy - a családban a férfiak mind nyolcvanesztendős korukban jöttek a világra. Száz esztendővel házasodtak. Én meg fiatal, tüzes leány voltam. Egész életemben egyebet sem tettem, mint a tüzet oltogattam a véremben. Jeges dézsa állott az ágyam mellett, abba nyújtogattam a lábamat éjnek éjszakáján. Ha lóháton jött egy szép dalia, csak akkor mertem ráemelni a szemem, amikor már tovanyargalt. Csak vén baráthoz jártam gyónni, és a doktornak sohasem mutattam meg a térdemet. Jó voltam, derék voltam, pedig az uram kétszáz esztendős volt mellettem. Már most mondja meg kegyelmed: özvegyasszony koromban se éljem világomat?
Erősen megszorította a másvilági férfi nyakát, és nagy, fekete szemével csábosan nézett a hideg, kihűlt szemekbe.
- Kegyelmed a pénzhamisítás mellett is igazságos ember volt, nemde?
- Az voltam, lányom, mindig igazságos ember voltam. De most már érzem, hogy közeleg az időm, amikor menni kell innen, mert nem kapok szállást odaát.
- Ellakhatik nálam, nagyuram, tágas az én házam, puha az én ágyam, meleg az én két karom.
- De a kötelesség, lányom...
- A kötelesség az, hogy itt maradjon vigasztalására egy szegény özvegyasszonynak, a nagy család utolsó sarjadékának. A férfiak mind elhullottak körülöttem, itt maradtam, mint késő ősszel a megszedett fa, amelynek azonban az ormán még akad néhány gyümölcs. Éppen a legédesebbek. Ezeket a gyümölcsöket szakítsa le kegyelmed, mert kegyelmedet illeti ez, mint a család ősapját. A vándornépeknél régi szokás, hogy a pártában maradt lányokat, özvegyasszonyokat a család férfitagjai vigasztalják, a sok mindenre ráérő öregek.
- Mennem kell - felek a másvilági ember, és megrázkódott.
Odakünn a kakasok kezdtek kukorékolni.
- De bizony nem eresztem el kegyelmedet, ha már egyszer eljött hozzám. Legalább nézze meg a házam, az ágyasházam, ahol magamban szenvedek, epekedek, bánkódom és sírdogálok.
- Mennem kell - ismételte az ősapa.
De az asszony karon fogta, és a szomszéd szobába vezette.
A házban eközben nagy lárma, csörömpölés keletkezett. A bútorok sorban megmozdultak, régi képek lehullottak a falakról, és megvadult, dühös kísértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kisgyermek sírt a falban, öregember ökröndözött, régen halott asszony sikongott, mint az éji madár a háztetőn. A lámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben elaludt, és a kutyák veszettül vonítottak szerte a faluban.
Özvegy Tamásiné mikor reggel felébredt, egy marék homokot talált a párnája alatt.
- Ejnye, de bolond álmom volt az éjszaka - mormogta és elgondolkozott.