Özvegyasszony
A gyermekek ott állnak lombja-vesztett
anyjuknál s mintha csak rém volna atyjuk,
akinek az anyjuk valaha tetszett.
Ő meg, ki tudja, hogy magára hagyjuk,
zsibbadt kezekkel, őrjöngő körömmel
üreget vájt fejébe kárörömmel.
Kő hogyha volna, összefolyna ottan
a nagy eső s a madarak nyugodtan
innának... Ó természet, e beteg nőt
mért ugrod át, e drága, tiszta teknőt
s mért adsz teremtményidnek inni abból
az esztelen és buta kődarabból?