Öt költemény
szerző: Kosztolányi Dezső
("A bús férfi panaszai" című, készülő verssorozatból.)
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről.
Nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
Mert ami elmult, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
Most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
Most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.
A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,
S téged, öreg diákkaszárnya, ákáclombos Üllői-út,
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett
S mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.
Jaj, életem édes regényét, hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazámnak bús fia,
Mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
Nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
És minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
Én rólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó fogcsikorgatás. Ó megalázás,
Hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
És a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
Vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
Mivel beírtak mindenféle Könyvbe
És minden módon számon tartanak.
Kisérem a fiam az iskolába.
Zöld-ablakos, fehér házacska szent
Békével ül a hegyoldalba fent,
Az ősz arannyal lengő friss porába.
De hallod ezt? Milyen visongó, kába,
Vad indián-zaj bús hajója reng?
Mint egy kaszárna, vagy egy parlament.
Te is ide kerültél, mindhiába.
Jaj, apró emberek, kis gyilkosok.
Egyik se rosszabb és egyik se jobb.
Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.
Még fejeden botorkál a kezem,
De elbocsátalak s úgy érezem,
Hogy a tigrisek ketrecébe vetlek.
Ásitok és csak bámulom
A szájam, mely mint a gödör,
Mély és sötét és érezem,
Hogy most a semmiség gyötör.
Én várom itten a halált
S unatkozom, hogy mégse jő,
Mint mikor késik a vonat
És csöpörög a híg eső.
Ó unalom, mely céltalan
Bölcsőm, koporsóm közt ivel.
Az élet az nagyon rövid,
De, jaj, oly lassan múlik el.
Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik,
Költők, az írás büszke bajnoki,
Ifjan-virágzók és ifjan-lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,
Aki regés és mélyen-kék szemeddel
Jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
Tébolyt keresve s szájadon kigyultam
Égett a szesz, mint baljós, lila láng.
Vásott köpeny a válladon s mi néztünk,
Halántékod megeste kora dér.
De homlokodon láthatatlanúl nyílt
A mágus-kincs, a bánat és babér.
Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
Hol él a régi, fáradt, hősi faj
S csodát terem és megrepedt szivéből
Még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.
Áldott legyen az, aki átkozott itt
S gúny és tövid nő a pora felett.
Amerre jártak ők,ott a Titok volt
És a Kelet, a százszor szent Kelet.