Öt esztendő
szerző: Thury Zoltán
Uraságot Halmágy környékén réges-régen temethettek el szebben, mint a hogy a mult hétfőn megcselekedték azt az uzoni báróval. A megye központjából a halott eltakarító részvénytársaság föltelegrafált a fővárosba, feketébe öltöztették az egész kastélyt, még a jegenyéket is a hosszú ut mellett a nagy lépcsőig s roppant sok, némelyek szerint hatvan, mások szerint pedig százhatvan gyertya égett nagy tüzbokorban a kicsi koporsó körül, a miben álmos mosolygással, valamicskét nyitott szemhéjai közül a kezébe adott feszületre hunyorgatva feküdt a báró. A kik ismerték, megdöbbentek, hogy valami rosz tréfa az egész haláljáték. A bárónak cseppet se volt szürkébb, fáradtabb és gunyosabb az arcza, mint rendesen s a mint a sok gyertyaláng körülötte remegett, néha még ugy tetszett, mintha megmozdulna.
Pedig hát egész rendesen meg volt halva. Nem valami felcser, hanem nagytudományu professzor-doktorok kezeskedtek a felől, hogy ez esetben nem hiányzik a halálból semmi.
- Hogy tán nem egészen komolyan mutatkozik az eset, az ne aggaszsza a méltóságos bárónét, - mondotta az egyik. - A méltóságos báró ur annak rendje és módja szerint költözködött ki ebből a világból.
Két napig gyülekezett mindenfelől a sok gyászos ember. A kastély kicsi volt arra, hogy befogadja valamennyit. Egy részüket egyenesen az ispánhoz, erdészhez, meg a paphoz vitte az állomásról a kocsi s utoljára az özvegynek is éppen csak egy szobája maradt. Ebbe hordták föl a sok nagy skatulyát, gyászos ruhákkal, kalapokkal és a szegény gyászos szép asszony nagy tükör előtt rendeztette be magát a szobaleányaival a gyászra. Nem ment könnyen. A fekete sehogyse illett a szőkeségéhez. Legalább ő azt hitte és pár rosszul sikerült köntöst foszlányokban tépett le magáról. A kalapokat skatulyástól vágta a szegény pesti kisasszony fejéhez és a végén, miután sírva kért bocsánatot mindenkitől, zokogva panaszolta el a mindent tudónak, hogy megölik őt is ezzel a gyászszal, hogy valamire való ruhát sem tudnak ráadni, a miben emberek elé mehet. A sírás végigrezgett a szobákon és a gyászos nép megindultan vette tudomásul, hogy a bárónénak mennyire fáj a vesztesége.
Végre is lett, a hogy lett. Akadt a sok között egy dusan csipkézett gyönyörű szép ruha, a mihez nagy fekete tollas és piczi, némileg zöldesbe játszó folyondárral körülfutott kalap járult. Ezt föl lehetett venni. A szép szőke asszony megbékült mindenkivel és végre a két napi magános fájdalom után lelibegett a nagy ebédlő terembe, a ravatalhoz. Csendes áhitattal állott félre előle a gyászos gyülekezet és nézték, mint a szentet. A dus feketeség alól egy piczit, talán egy vonalnyira fehér csipke világított ki, a hogy a menethez föl volt készülve, a kalap alól meg a szőke haja omlott elő. Az egész nagy gyászból pedig kimosolygott az arcza, bánatosan, szeliden és megbüvölte az egész nagy gyülekezetet. Éppen akkor érkezett meg a postán az a koszorú, a mit a fővárosból küldtek az özvegy gyászának némi szerény tolmácsolására. Két csodálatos nagy czipruság egymásba fonva s rajta széles nagy fekete szalag. A szép asszony maga vette ki a skatulyából a koszorút s letette a koporsóra. A hogy ezt az egyszerü kis udvarias formát elvégezte, összesúgott a sok gyászos ember, de különösen az asszonyok:
- Milyen elegáns... Hogy fogta, hogy vitte, aztán meg a hogy odatette...
Aztán megtörtént a temetés. Hat, tánczra kivánkozó feketét fogtak a kocsiba, a mire a könnyü kis koporsót föllódították az emberek s énekszóval indult el az udvarból a gyülekezet. A környékbeli kántorok, mintha versenyt rendeztek volna, roppantul nyujtották a verseket és szörnyen magasan énekeltek, közben dunnyogva hadart bele latin szavakat a pap az énekbe s lassan-lassan egyhangu mormogás lett az egész sok mindenféle hangból, a mint elhagyta a menet a főutat és fölfelé haladt a kis sáros utczán a temető felé. Otthon a kastély faláról azonközben leszedték és egy szintén fekete szekérre rakták a dekorácziót s a mint ez már szokás ilyenkor, egy vaslapáton parázsra hintett czukorporral füstölték ki a szobákat. Attól erős, émelygős szag lett az egész házban. - Mire ezt a füstöt kifújták a szelek az ablakokon jobbra-balra, már leszedték a ház tetejéről a zászlót is, helyre állították a bútorokat és a hol egy negyedórával ezelőtt még a szép nagy ravatal volt, hosszu asztalt nyujtottak végig és teríteni kezdtek vacsorára.
A szép szőke asszony fenn az emeleten az ablakhoz állott és kibámult a nagy világba, a melyet éppen most készült elhagyni a nap. Messze, messze, ott, a hol a föld legömbölyödik, nagy, köröskörül tüzpárás udvarban uszva sülyedt le a világosság, meg a meleg izzó gömbje és a jegenyék árnyéka egészen ráfeküdt a házra, mint valami hosszú, fekete zászlórudak, a miket elfelejtettek félrehordani. A faluból békességes kolomp hangzott fel s csendesebb, enyhébb lett a levegő, a mint megszünt benne az őrült táncz, a mit a porszemek milliárdjaiból vert föl a nap forrósága. Az ablak párkányára ereszkedve csendesen várta a maga idejét egy kis fehér fekete-pettyes éjjeli lepke s a sok szines, kaczér pajtás pedig nyugtalanul ide-oda röpködve kutatott lenn a rózsák között éjjeli szállás után. Valahonnan messziről nyers füstöt hozott a szél, pásztorfüstöt, a mi más, mint a jól neki készült gazdaemberé, lenn jár a földön és barátságosan ölelgetőzik. Az ég tulsó felén megjelent az éjszaka lámpása, a pufók, mosolygó képű karrikatura és hüvös esti szelet hozott magával. A szép szőke asszony fázni kezdett. Mire pedig az első kocsik befordultak a temetésről az udvarba, éppen nyolcz órára harangoztak a kisebbik haranggal.
Lenn a nagy szobában asztalhoz telepedett a sok vendég. A báróné leizent, hogy csak érezzék jól magukat, neki a feje fáj. A vendégek egy kicsit sajnálkoztak, azután azonban hamar belejöttek a vacsorás kedvbe, mert hát hiszen ugy van az rendben, hogy a bánatos özvegynek fájjon a feje. Ennyire legalább számíthat az ember, hogy ha meghal. Erről később beszéltek is, a mikor már ittak is egy kicsit. Mikor pedig egészen este lett, a fiatalok, a kik lenn ültek az asztal végén, betették az ajtót, meg az ablakokat és csendesen, hogy valahogy meg ne hallják fenn a szobában, dudorászni kezdtek szép szomorú nótákat, éppen alkalmatosakat a mai naphoz. Olyan volt az egész, mint a méh zümmögése, éppen csak hangulat. Némelyiknél megemlékeztek a megboldogultról is: - Ezt szerette. Szivesen huzatta. - Máskülönben pedig ugy nekikészülődtek a vacsorázásnak, hogy ugy látszott: reggelig is eltart a tor. Ki-kirobogott a kapun egy-egy kocsi az asszonyokkal, lányokkal, a férfiak pedig nekikönyököltek az asztalnak és busultak. Czifra huszárok jártak körül sok drága jó borral s töltöttek szorgalmasan, a mit az urak azzal köszöntek meg, hogy érdeklődni kezdtek a sorsuk iránt.
- Hát magának János, ki lesz most már a gazdája?
- Majd csak ad az Isten valakit, nagyságos uram.
Fenn a szobában pedig egyedül ült a szép szőke özvegy és most már csendesen, egyszerűen, bánatos asszony módjára sírni kezdett. Egy öreges asszony hozott föl neki vacsorát s a mikor a díványon végigesve sírni látta a szomoru asszonyt, vigasztalni kezdte a maga módja szerint:
- Méltósága, ne tessék keseregni. Nincs minek. Öreges volt már a méltóságos ur egy ilyen szép fiatalhoz. Kap a méltósága másikat, aki szebb is, fiatalabb is... Rátermett...
- Mit mond, Kádárné?
- Azt, hogy az az esztendő, a mit oda kell adni a gyásznak, letelik valahogy, aztán kezdődik csak igazán az élet a méltóságának. Mondtam én azt sokszor lenn a cselédeknek, ne tessék haragudni, csókolom a kezit, de sajnáltam, hogy ugy hervad.
- Elmehet, Kádárné!
Ez egy kicsit nyersen volt mondva s a szép asszony rögtön meg is bánta és kikiáltott a tornáczra az öreg cseléd után:
- Jöjjön vissza!
Mikor félve eléje állott az öreg asszony, megsimogatta a ránczos, barna arczát.
- Nem haragszom magára. Csak most menjen és ne beszéljen odalenn ilyesmit.
Hogy kinyitotta az ajtót, egyszer a fülébe csapott a pohárcsengés lennről. Gyorsan ujra elzárkózott, de azután is folyton hallotta, hogy lenn mulatnak és azon gondolkozott, hogy mit tegyen? Egyszerre elhatározta magát és lement ő is a torba.
A mint benyitotta az ajtót, fölugrottak az asztal mellől az urak és egyszerre csend lett. A szép asszony pár pillanatig megállott az ajtóban s helyet keresett magának, aztán két legényember közé ült le s intett a huszárnak, hogy neki is töltsön.
- Nem fáj már a feje, méltóságos asszonyom? - kérdezte az egyik szomszédja.
- Nem. Nem is fájt, csak éppen nehéz volt egy kicsit. Aztán nem tudtam aludni, hát lejöttem magukhoz. - Most már mindenkihez beszélt. - Ne zavartassák magukat. Szeretem, ha a férjemmel nem költözött ki ebből a házból a melegség, ha jól érzik magukat a vendégeim. Egy kicsit korán van ugyan még ahhoz, hogy nótázzunk, de ha az uraknak ugy tetszik, azt se bánom. Utálom a hazugságot. Mulassunk, de mulassunk okosan. Talán, ha én itt ülök maguk közt és mondok egyet mást, tanulhatnak is belőle. Dercsy, ne bámuljon ugy rám, mintha sohse látott volna. Az zavar.
- Nem, méltóságos asszonyom...
- Maguk itt csupa férfiak, mind, mind férfi. Mondok én maguknak valamit. Az a férfi, aki feleségül vesz egy gyermekleányt, olyant, a milyen én voltam ezelőtt öt esztendővel és aztán nem visz egyebet a házasságba, mint fáradságot, az haszontalan ember. A ki magához köt egy szegény fiatal teremtést és képtelen ugy a karjaiba zárni, hogy az érezze az ölelést, a ki csupa mohó vágyakozás és e miatt tönkre tesz egy életet, annak a halálán mulatni kell. Maguknak igazuk van, ha isznak és nekem is igazam van, hogy ide jöttem maguk közé.
Valaki bátorkodott közbeszólani:
- Persze...
A szép asszony azonban elhallgattatta egy pillantással, a mit rá vetett.
- Mit tudja azt maga. Ne udvariaskodjék, nincs annak itt helye. Asszony már nincs itt egy se. Azok előtt nem beszélnék igy, mert az asszony az egészen igaz szót nem érti. Tudom magamról. Én is az elébb keservesen sírtam és nem tudtam, hogy miért. Még azt is elhittem talán, hogy az uramat siratom, pedig nem igaz. Ó, az asszonyok szeretnek hazudni. Ha boldogok, akkor is, ha szerencsétlenek, akkor is. Én most nagyon szerencsétlen vagyok és ide jöttem magukhoz elsiratni azt az öt esztendőt, a mit elpusztított az életemből a maguk barátja. Leterelt arról az utról, a mi az asszonyé. Csinált belőlem egy hiu, üres teremtést, a ki, mert semmi egyéb világa nincs, öltözik, folyton öltözik... Istenem, micsoda derék jó asszony lett volna belőlem... Szeretném, ha vinnének innen haza valamit, egy kis morált az én iskolámból... Legyenek maguk urak, mágnások, üzzenek tréfát mindenből, de ha nem arra valók, hagyjanak békét a leánynak. Ne tegyék tönkre azt a pár esztendőt, a mig szeretne, élne, boldog lenne...
Az egyik lámpához hozzákoppant egy éjjeli pillangó. Olyan csend volt, hogy az a kis tompa ütés is zavarta. A férfiak egymásra bámultak s az asszony csendesen lehajtotta fejét az asztalra s pihegve hallgatott. Lassan, lassan indult meg a szeméből a köny s végigfolyt az arczán, mikor újra beszélni kezdett.
- Maguknak vannak gyermekeik, tudják, hogy mi az. Nekem nincs, még azt se hagyott reám. Olyan nagyon egyedül vagyok, de olyan egyedül...