Öszszel (Elegia)
Ne költsetek fel álmaimból!
Magam a hervadó természet
Fonnyadt ékével mulatom,
A hulló lombot hallgatom,
S keblemben kél egy sajgó érzet
Mély, lassú, rokon fájdalom.
— S melyek tavaszkor, álmaim,
Oly ragyogók és élethők valának,
Most mind a bús, sötét halálnak
Járnak árnyékain.
...Saját őszömre gondolok!
S e rideg gondolatra
Keblem szorul, szivem dobog.
Bár csak már föld alatt lehetnék!
Meghalni, tüstént, ugy szeretnék!
Meghalni míg ifjú vagyok!!
— S ím fest nekem a képzelet
Öszömből sivár képeket.
Öreg vagyok. Arczám virágát
Lefonyasztá a kor dere,
S ingó fejem gyér szálait
Hó-zuzmarával lepte be.
Karom, mely oly forrón övezte
A lányka karcsú termetit,
Most reszketeg, tág öleléssel
Vaskos kályhát kerít.
Öröm és kedvet, régi hű lakómat
Ugy ismerem már csak, mint azon idegent,
Ki országúton ablakom előtt
Annyiszor járt, annyiszor ment,
De hozzám soha be nem jött!
— Mert hiszen vígadnak körűlem
Minden vígad, de én kivűlem;
Szivemnek mert már nincs hogy min örüljen...
Elnyelte multam a jelent.
S többé már a jövő sem az,
A bájos csalfa jósleány,
Ki mindent jósoljon nekem,
Mit szűm ohajt, mit szűm kiván;
Hanem egy rém, mely őrül áll
Koporsóm nyitott ajtaján,
Mindig ijeszt, mindig kinál!
S egy vágyad nincs aggott kebel,
A melyet még elérni vélsz,
Hogy a bősz rém ne súgja rá:
„Ha addig élsz! Ha addig élsz!”
Hagyj el! hagyj el! kérlek, esengem!
Rút ábrándkép oh hagyj el engem! —
...Minden lomb és levél lehullt,
Minden virág már elvirult,
Egy zöld füvet szem nem talál,
Trónjára lépett a halál!
...S én hallgatok, csak hallgatok...
— Míg semmit már nem hallhatok.
— Oh mért hogy meg nem halhatok,
Míg ifju és boldog vagyok!