Összeesküvés a döblingi tébolydában
| Összeesküvés a döblingi tébolydában szerző: Falk Miksa, fordító: Áldor Imre |
A tisztelt olvasó jól fogja tenni, ha minél csekélyebb igényekkel fog az itt következő sorok olvasásához. Meglehetősen jelentéktelen csevegés az, amit nyújtok, és távol vagyok attól, hogy az elbeszélendő dolgoknak valami nagy fontosságot tulajdonítsak. De a politikában az úgynevezett nagy események rendesen nincsenek egy darabból faragva, hanem kisebb-nagyobb részletekből összealkotott mozaikot képeznek, és aki a nagy darabokat ismeri, azt talán az apróbbak is némileg érdekelni fogják, főleg midőn oly korszakról van szó, melyben a nyilvánosság tere majdnem egészen el volt zárva, a sajtószabadság csak igen korlátolt mértékben létezett, a legfontosabb dolgok titokban készültek, és aránylag csekély azoknak száma, akiknek ezen titkos működéssel közelebbről megismerkedni alkalmuk volt.
Ily korszak volt az, mely 1859. évi július és 1860. évi október hó közt fekszik, azaz, mely az olasz–francia–osztrák háborút befejező villafrancai békekötést követte és az októberi diploma kibocsátását megelőzte.
A mozgalom azon részére nézve, melynek színhelye akkorában maga Magyarország volt, sok érdekes részlet már most is tudva van, és ha ama korszak története még nincsen teljesen felderítve, ennek oka abban keresendő, hogy nagy része azoknak a férfiaknak, akik akkor ama titkos mozgalom szálait kezeikben tartották, 1867 óta többé-kevésbé fontos politikai szereplésre lévén hivatva, irodalmi tevékenységre nem tudtak időt szakítani.
Ami ugyanakkor a külföldön, nevezetesen az emigráció részéről történt, arra Kossuth Lajos nemsokára megjelenendő emlékiratai kétségen kívül világosságot fognak árasztani. De volt egy meglehetősen elrejtett hely, ahova csak igen kevesen juthattak be és ahonnan nem egy érdekes mozzanat indult ki, melynek hatását az ország igen is megérezte, forrását azonban mély homály fedte.
Ezen hely a döblingi tébolyda volt, Széchenyi István gróf akkori lakhelye.
Arról, ami otthon történt, némely – úgy hiszem – nem éppen érdektelen dolgot mondtam el abban a munkában, melyet tizenhárom évvel ezelőtt Széchenyi Istvánról közzétettem. De vannak oly részletek is, melyek a munkában nem foglaltak helyet, részint azért, mert annak keretébe bele nem fértek, részint pedig azért, mert akkor a viszonyok még korántsem voltak annyira megtisztulva és megszilárdulva, hogy egyes adatokat egyik vagy másik személy veszélyeztetése nélkül közzétenni lehetett volna. Vonatkozik ez különösen ama irodalmi működésre, melynek a döblingi „barlang” – amint Széchenyi a maga lakhelyét nevezni szokta – középpontját képezte.
Széchenyi István gróf, köztudomás szerint, döblingi szobáit soha el nem hagyta, és így, ha a szellemek általános mozgalmával szemben nem akart teljesen közömbös maradni – amit a hazáért hőn dobogó szíve meg nem engedett –, működésének egyedüli terét csak a sajtó képezhette. És e téren ő oly erélyes, oly sokoldalú agitációt, a legkülönbözőbb eszközök felhasználása körül olyan leleményességet fejtett ki, amilyenre az, aki a dolgokba nem volt beavatva, ezen testileg teljesen megtört öreg embert soha képesnek nem tartotta volna. Miután mind a magyar, mind az osztrák sajtó a legszigorúbb cenzúra alatt állott és a rendőrség a nevetségességgel határos félelemmel őrködött minden nyomtatott szó fölött, a gróf figyelme természetszerűen a külföldi sajtó felé irányult, és fő törekvése az vala, utat keresni a legtekintélyesebb külföldi lapokhoz, és azokat Magyarország jogainak védelmére szánt cikkek felvételére bírni.
A legfontosabb és legtekintélyesebb a londoni Times volt, melynek megnyerése végett Széchenyi Béla gróf, a legnagyobb magyar legidősebb fia személyesen utazott Londonba, és ott egy időre le is telepedett.
Az idősebb nemzedék talán emlékszik még azokra a szenzácionális cikkekre, melyek amaz időben Magyarország ügyeiről a city lap hasábjain napvilágot láttak.
E cikkek nagyobb részét mi magánlevelek alakjában küldtük a fiatal grófnak, aki azokat az alak igen csekély megváltoztatásával a Times-hoz juttatta. Brüsszelben báró Jósika közvetítette az összeköttetést az Independance-szal, melynek számára én küldtem cikkeket, és a Nord-dal, melynek ellátását Kecskeméthy Aurél vállalta magára. Kezünkben volt a Kölnische Zeitung, mely Párizson át, főleg Szarvady Frigyes útján kapta meg a neki szánt közleményeket. Ugyancsak a döblingi titkos irodából kerültek ki azok a cikkek, amelyek a Weser Zeitung-ban és a Hamburger Nachrichten-ben az elnyomott Magyarország érzelmeinek adtak kifejezést.
Döblingbe ezen lapok közül egyetlenegy sem járt, nehogy a rendőrség gyanúját oda irányozzuk, de még abból az okból is, mert azon számok, amelyekben az említett cikkek megjelentek, a rendőrség részéről rendesen lefoglaltattak és a közönséges előfizetőknek ki nem adattak. Kivétel tétetett azonban a bécsi lapok szerkesztőségeire nézve, ha arra kötelezték magukat, hogy ezen számokat saját munkatársaikon kívül senkinek ki nem adják. Én akkor a Wanderer rendes munkatársa lévén, a szerkesztőség az illető lapokat nekem szavának megszegése nélkül kiadhatta, én pedig Döblingbe vittem azokat, és a gróf örömmel láthatta, milyen jól működik az a gép, melynek irányrúdját ő tartá kezében.
A hírlapirodalom azonban nem volt az egyetlen tér, amelyre működésünk szorítkozott, Széchenyinek az volt a nézete, hogy – miután a külföldi lapok, saját olvasóközönségünkre való tekintetnél fogva nem szentelhettek a magyar ügynek annyi tért, amennyit kívánatosnak tartottunk – minden 3–4 hétben, egy-egy brochure által fel kell költeni a közönség érdekét. Bátorította őt erre az a rendkívüli siker, melyet az ő „sárga könyve” aratott, noha ez nem annyira brochure, mint inkább vastag könyv volt, de egészen pamphletszerű irállyal.
Ezen sárga könyv, a híres Blick, köztudomás szerint felelet volt egy röpiratra, mely 1855-ben a felségek magyarországi utazása alkalmával megjelent, s melynek szerzője Mayer Bernát udvari tanácsos volt, az úgynevezett „Vér-Béni” (Blut-Beni), aki ezen epitheton ornans-ot (díszítő jelzőt) a „Sonderbund”-háború alkalmával vitt utálatos szerepének köszönhette. Ezen Mayer-féle Rückblick nem volt más, mint a híres Potemkin-féle falvaknak nyomdai festékkel fehér papíron készített újbóli kiadása, határtalan dicsőítése a Bach-féle kormányrendszernek és azon eredményeknek, melyeket e rendszer állítólag Magyarországon elért. Ez annyira felbőszítette Széchenyit, hogy évek óta felhalmozódott epéjét amaz epochális könyvben öntötte ki, amelynek aztán nem csekély része volt a Bach-féle rendszer megbuktatásában.
A kéziratot Széchenyi Béla gróf személyesen vitte volt Londonba, ahol a kinyomatás történt, és a kész példányokat is, apró csomagokban és egyes ívekben, részint maga a fiatal gróf, részint az öreg úrnak más meghitt barátai hozták Bécsbe. A sárga könyvnek egy közjogi függeléke is volt, mely rendkívüli ügyességgel és könnyen áttekinthető módon állította össze a külföldi olvasó számára mindazokat a törvényeket, amelyeken Magyarország joga alapult. A könyv megjelenésekor sokan törték fejüket, vajon ki lehet ezen függelék szerzője, miután a gróf maga ily dolgokban nem vala jártas.
Ma talán meg lehet mondani, hogy ezen jeles dolgozatot dr. Hopf János készítette, aki jelenleg a kalocsai érseki káptalan kanonoka,* akkor pedig a félig-meddig száműzetésben élő Lonovics érsek titkára volt, és Széchenyi teljes bizalmát bírta. Egyike ez legzseniálisabb és legtudósabb papjainknak, aki jelenleg Kalocsán az „otium cum dignitate”-t élvezi; az „otium-ot” (tétlenség), fájdalom, ugyanoly nagy mértékben, mint a „dignitás”–t, Lonovics halála óta az ő tolla teljesen pihen, s ha az emiatti szemrehányást, melyet ezen tisztelt barátomnak magánbeszélgetésben annyiszor tettem, itt a nyilvánosság előtt ismételem, remélem, ő ezt rossz néven nem fogja venni, hanem ebben csak kitűnő, de a hazai irodalom kárára parlagon heverő tehetségének méltánylását fogja fölismerni.
Néhány hónappal a sárga könyv után megjelent a zöld könyv. (Döblingben óvatosság kedveért szokásban volt ezen könyveket vagy röpiratokat mindig csak a boríték színe után elnevezni de a szerző neve vagy az irat címe sohasem lett említve.)
Ezen zöld könyvnek címe Zur ungarischen Frage, szerzője pedig Hollán Ernő volt, ki jelenleg a honvédeket exercíroztatja, akkor pedig, ha jól emlékszem, a déli vaspályánál felügyelő volt, és ezen zöld könyvben Széchenyi inspirációi nyomán egy formaszerű programot bocsátott közre, melynek pointe-je az volt, hogy sem az 1848-i törvényeket in integrum (egészében) restituálni, sem pedig egyszerűen az 1847-i álláspontra visszatérni nem lehet; hanem hogy a fejedelem és a nemzet közt új „pactum conventum” megkötésére van szükség.
E könyvnek meglehetősen terjedelmes előszavát Széchenyi kívánatára én írtam.
A könyv Lipcsében jelent meg, mint kiadó Steinacker volt rajta megnevezve, az igazi kiadó azonban az öreg Hartleben vala, aki 1803 óta a pesti könyvkereskedők élén állott. Ő, dacára annak, hogy német származású volt és egy szót sem tudott magyarul, valódi rajongással csüggött második hazáján. Ezen, különben nagyon konzervatív és csendes természetű férfi volt az, ki azonnal a legnagyobb készséggel vállalkozott ama veszedelmes röpirat kiadására, mihelyt egyszerűen értesítettem, hogy a könyv Széchenyi István gróf megbízásából íratott, és hogy a gróf annak megjelenését kívánja.
Nem hiszem, hogy e könyvből csak tíz példány is jutott volna hazánkba.
Grüner úr, a lipcsei osztrák főkonzul, aki még Metternich és Beust alatt tanulta mesterségét, rögtön denunciálta Bécsben a könyv megjelenését, mely azután a határon szerencsésen le is foglaltatott. De erre mi el voltunk készülve, s ezen irat úgysem volt Magyarországra vagy Ausztriára számítva, hanem leginkább Németországra, ott pedig csakugyan meg is tette hatását.
Közvetlen azután a „lila” röpirat, ezen cím alatt: Offenes Schreiben an Franz Josef I.
Ez néhány lapra terjedő rövid kis iratka volt, de valamennyi közt a legmérgesebb és annyiban a legveszedelmesebb, amennyiben bizonyos célzásokat tartalmazott XVI. Lajos sorsára.
Ezt nem mertük Németországban kinyomatni, hanem küldtük Londonba, ahol meg is jelent.
Szerzőjét még ma sem akarom megnevezni, csak annyit mondok róla, hogy ő mindig egyike volt a legnagyobb „pecsovicsok”-nak, és ma talán ismét az, de eszes fő és kitűnő hazafi, és ha még kellene bizonyíték arra, mily destruktív hatása volt az akkori kormányrendszernek, e bizonyíték megtalálható azon egyszerű tényben, hogy még ily loyalis férfiban is annyira felforrt a vér, hogy ilynemű enunciációkra érezhette magát indíttatva. Ezen röpiratról alább még fogok szólni.
Ezzel körülbelül egy időben Brémában megjelent a vörös könyv, melynek címére már nem emlékezem, de amely szerzőjére, Kecskeméthy Aurélra nézve majdnem végzetteljessé lőn.
Kecskeméthy Aurél köztudomás szerint az ötvenes években és még azon időben is, melyről itt szó van, rendőrségi biztos volt Bécsben. A magyar forradalom után, családos ember létére kenyér nélkül állván, elfogadta ama hivatalt, mellyel Bécsben megkínálták.
Eszem ágában sincs boldogult barátomnak ezen elhatározását helyeselni, de tény az – és még igen sokan élnek köztünk, akik arról tanúságot tehetnek –, hogy miután egyszer – elég helytelenül – ezen odiosus állást elfogadta volt, abban sok kellemetlen dolgot hárított el hazánktól és nevezetesen egyes íróktól, akiknek feje felett, talán anélkül, hogy magok sejtették volna, már a Damoklész kardja függött. Őneki éles és merész nyelve volt, melyet főnökeivel szemben sem szokott hüvelyben tartani; az akkori rendszer képviselői pedig, minden megátalkodottságuk dacára is, oly élénk érzetével bírtak az általuk képviselt rendszer jogtalanságának, hogy ezen merész föllépés nekik a legtöbb esetben imponált, és tanácsosabbnak vélték, oly kímélet nélküli embert, amilyen Kecskeméthy volt, függő állásában megtartani, mint nyílt ellenséggé tenni.
Talán kevesen tudják, hogy mikor Frankenburg Adolf először ki akarta adni a Bolond Miska naptárt, ennek lefoglaltatása már elhatározott dolog volt, és hogy Kecskeméthy a maga felelősségére bocsátotta szabadon ezen, az akkori körülmények közt hallatlan merészséggel írt humorisztikus naptárt, amire aztán egy igen-igen magas állású úr Budáról azt írta Bécsbe – az illető levelet később nekem megmutatták: – „Wenn Hofsecretäre (Frankenburg akkor titkár volt az udvari kancelláriánál) solche Dinge schreiben und Polizei-Commissäre sie durchlassen, dann kann man nicht regieren.”*
Széchenyi nemcsak azért kíváncsi Kecskeméthyvel megismerkedni, mert ez utóbbit mindenki szellemdús embernek dicsérte, hanem azon okból is, mert általa – Kecskeméthy a cenzúrai hivatalban levén alkalmazva, ahol a külföldről beérkező könyvek megvizsgáltattak, illetőleg lefoglaltattak – az öreg gróf minden tiltott könyvnek birtokába juthatott, úgyhogy midőn később a Döblingben tartott házmotozás alkalmával a rendőrségi hivatalnok egyebek közt a gróf könyveit is kezdte nézegetni, Széchenyi – mint azt Széchenyiről írt munkámban elbeszéltem – teljes joggal mondhatta neki:
– Ne fáradozzon az úr ezen könyvek megvizsgálásával, előre kijelentem, hogy ezek egytől egyig tiltott könyvek, mert amit önök megengednek, az sokkal silányabb, hogysem én ilyesmire pénzemet költeném.
Döblingben mindazonáltal Kecskeméthyt saját neve alatt nem ismerték azok, kik a gróf intimusaihoz nem tartoztak.
Az inasoknak, mikor Kecskeméthy először megjelent, azt mondta a gróf:
– Ez az úr a pölöskei nótárius, és valahányszor ide jön, csak így fogjátok nekem bejelenteni.
Azon általános irodalmi mozgalom, melynek – mint mondom – gyúpontja a döblingi tébolyda volt, Kecskeméthyt is magával ragadta. Ő nemcsak külföldi lapokba írt, miként ezt már említém, hanem végre egy brochure-t is adott ki, melynek költségeit Széchenyi viselte.
És ez volt az utolsó, mely közvetlenül vagy közvetve a döblingi „barlangból” kikerült.
A rendőrség régóta éber figyelemmel kísérte a Döblingben be- és kijárókat, sőt szokott ügyetlenségével egyenesen meg akarta vesztegetni egyikét azon két tébolydai szolgának, kik Széchenyi rendelkezésére voltak adva. Azt kívánták tőle, hogy minden látogatást jelentsen fel tüstént a rendőrségnél, és minden ilyen följelentésért bizonyos jutalmat ígértek neki, hanem az öreg, becsületes szolga, ki Széchenyit rendkívül szerette, könnyezve ment be a grófhoz és azonnal elmondta neki az ajánlatot, valamint azt is, hogy határozottan visszautasította.
– Tüstént menjen a rendőrséghez – mondá neki Széchenyi –, és jelentse ki, hogy meggondolta a dolgot és az ajánlatot elfogadja, és valahányszor valaki hozzám jő, akit maga nem ismer, jöjjön be, és én a nevét meg fogom mondani; így legalább az igazat fogja megtudni a rendőrség, holott, ha maga el nem fogadja, másvalakihez fordulnak, ki Isten tudja, milyen hazugságokat fog referálni.
A rendőrség tehát, amint mondom, körülbelül tudta, hogy kik járnak Széchenyihez, de nem tudta, hogy különben mi történik ott; ámbár sejthette, hogy nem éppen a fennálló rendszer megszilárdítására irányzott törekvések azok, amelyeknek színhelyét a döblingi tébolyda képezte.
Széchenyi maga is lassanként nyugtalankodni kezdett. A hozzá járó mágnások közül egyik-másik figyelmeztette, hogy magas körökben már mindenféle, nem éppen kedvező dolgot beszélnek róla és látogatóiról.
Az öreg úr ki is adta a jelszót: hogy a tőlünk kiinduló mozgalmat egy időre fel kell függeszteni. Izgatottságát látván, nem mertem neki megmondani, hogy ez alkalmasint már késő, hozzám ugyanis már 1860. február vége felé eljött egy befolyásos állásban levő barátom és óvatosságra intett, mert egy magas állású úr azt mondta volna neki, hogy „még csak egy embernek megérkezését várják, azután kiperzselik majd azt az egész fészket”.
Hogy ki legyen az az „egy ember”, azt ismerősöm nem tudta megmondani.
Később megtudtuk.
1860. március 2-án este megérkezett Hollán Ernő, és a „Wandl”-ba szállt, március 3-án reggel pedig foganatosítva lett a nagy razzia, óriási rendőrségi apparátus kifejtése mellett, házmotozás tartatván Döblingben, Széchenyi István gróf lakásán, a Wipplinger Strasséban Széchenyi grófnő szállásán, azután nálam, Kecskeméthynél, Hollánnál a „Hotel Wandl”-ban, Guthercz ügyvédnél, Görgen orvosnak, a döblingi intézet tulajdonosának ipánál, valamint magánál Görgen orvosnál is.
Ilyen házmotozás az akkori időben nem volt ám tréfadolog. Rendesen kemény per, biztos elítéltetés és hosszú fogság szokta ezt követni.
Ilyesmire mi is el voltunk készülve, ámbár a március 3-i házmotozásnak, véletlenül, de csakis véletlenül semmi eredménye nem volt.
Két helyen ugyanis a rendőrség már nagyon közel volt ahhoz, hogy ellenünk szóló bizonyítékokat kapjon keze közé. Midőn Széchenyi grófnő lakását átmotozták, egy zárt ajtóhoz érkeztek; ez azon szobának ajtaja volt, amelyben a gróf mostohafia, Zichy Rezső gróf, akkorában cs. kir. huszárkapitány lakott, ki az előtte való este Olaszországból megérkezett, s kinek az időközben történtekről semmi tudomása nem volt.
Zichy gróf még ágyban feküdt, midőn a rendőrség közegei kopogtak.
– Ki az? – kérdé a gróf.
– A rendőrségtől vagyunk, tessék kinyitni – vala a válasz.
– Én gróf Zichy huszárkapitány vagyok, és a rendőrséghez semmi közöm. Van-e önöknek meghatalmazásuk a katonai parancsnokság részéről?
– Nincs – hangzott a válasz a zárt ajtón kívül.
– Akkor szerezzenek maguknak ilyen parancsot, mert aki e nélkül ide be akarna jönni, azt kidobom.
Erre a rendőrök egyike elfutott, hogy a térparancsnokságtól a kívánt meghatalmazást megszerezze, Zichy gróf pedig kiugrott ágyából, és a szobában körülnézvén, egy csomó röpiratot pillantott meg egyik szögletében.
Ez azon lila röpirat volt, melyről fentebb szóltam. A fiatal gróf mintegy ösztönszerűleg fogta az egész csomót és a kályhába dobá. Mire azután a rendőrhivatalnok a térparancsnokság meghatalmazásával visszajött, Zichy gróf kinyitotta ugyan az ajtót, de a szobában már semmi gyanús nem volt található. A rendőri közegek érezték ugyan az égetett papír szagát, de miután ezen szagot protocollumba venni nem lehetett, eredmény nélkül távoztak.
Ennél sokkal nagyobb veszélyben forgott Kecskeméthy Aurél, aki, mint említém, a vörös brochure szerzője volt.
Az írói hiúság arra indította, hogy legalább néhány barátjával tudassa, miszerint ő a kérdéses röpirat szerzője. Ő éppen hivatalában ült és cifra betűkkel pingálta röpirata egyik példányának borítékára a dedikációt, mellyel azt egyik barátjának meg akarta küldeni.
E pillanatban belép szolgája, jelentvén neki, hogy jöjjön rögtön haza, mert lakásán a rendőrség házmotozást tart.
Ha az illető hivatalnokok nem azt hiszik, hogy ő még otthon van, hanem először hivatalában végzik a kutatást, megtalálták volna ott azt a néhány példányt, és azoknak borítékán Kecskeméthy saját kezűleg írt azon vallomását, hogy ő a szerző.
Természetes, hogy Kecskeméthy is rögtön elégette ezen könyveket, mielőtt hivatalából hazament, és így nála sem találtak semmit. De azért ő mégsem szabadult ki oly könnyen a veszedelmes helyzetből.
Pár napig minden csendes volt, és már azt is kezdtük remélni, hogy a förgeteg elvonult fejünk fölött anélkül, hogy a villám valamelyikünkre lecsapna; de midőn néhány nappal később déli 12 óra után hazajöttem a takarékpénztárból, melynek akkor titkára voltam, nőmnél ott találtam Kecskeméthy feleségét, aki a kétségbeesés hangján mondta el nekem, hogy férjét délelőtt a rendőrség elé idézték, és ott rögtön le is tartóztatták.
A szegény asszony fájdalma leírhatatlan volt. Hozzám fordult, mint az egyetlen emberhez, akitől még segélyt várhat. Nekem magas állású barátaim voltak, és én megígértem a szerencsétlen asszonynak, hogy rögtön meg fogok tenni mindent férjének kiszabadítására.
Ebédemet otthagyva, futkostam Pontiustól Pilátusig, de mindenütt csak azt az általános ígéretet nyertem, hogy az illetők a lehetőt el fogják követni kívánatom teljesítésére.
Este hat órakor sikerült Weber udvari tanácsost, a bécsi rendőrség akkori főnökét (jelenleg csehországi helytartót) hivatalszobájában megtalálni.
Ezen, bürokratikus modora dacára is értelmes, humanus és szeretetreméltó hivatalnok igen udvariasan fogadott, és beszédéből azt véltem következtethetni, hogy ő maga is röstelli az egész házmotozási dolgot, és ámbár a rendőrség főnöke, ő ez esetben mégiscsak mint egy felsőbb parancs végrehajtásának eszköze működött.
Határozott ígéretet ő sem tett, de becsületszavát adta, hogy ami hivatalos kötelességével megfér, az meg fog történni.
Többet nem lehetett tennem, visszamentem Kecskeméthy lakására.
Ott a szegény nő sírva, rimánkodva feküdt a pamlagon, körülötte állottak apró gyermekei, akik természetesen nem tudták, mi történt, de szívszaggatóan jajgattak, mert anyjukat jajgatni hallották.
Az asztalon egy szál gyertya égett, és az egész jelenet, midőn beléptem, oly benyomást tett rám, melyet soha életemben elfelejteni nem fogok.
Kevés szóval elmondtam a nőnek, hogy semmi biztos választ nem hozok, de legalább némi reményt. A gyermekeket ágyba vitettem, aztán szó nélkül leültem egy székre a szoba egyik szegletében, és vártam a jövendő dolgokat.
A mély csendben körülöttem csak a szerencsétlen asszony zokogása hallatszott.
Óra múlt el óra után – semmi nesz!
Mikor tízet ütött az óra, magam is lemondtam minden reményről, legalább ezen napra. Fél tizenegy órakor erős csengetés hallatszott kívülről.
A nő felugrott, ugyanazon percben kinyílik az ajtó, és a szegény asszony felsikoltva dől férjének karjai közé, aki maga is sírva, mint a gyermek, szorítá őt kebléhez.
Kecskeméthy Aurélról sokszor azt állították, hogy ő cinikus, semmi mélyebb érzelemre nem képes.
Aki őt ezen megrendítő pillanatban látta, az bizonyosan módosította volna ezen kemény ítéletét.
Én zajtalanul az ajtó felé vonultam, és szó nélkül távoztam, nem akarván egy harmadik személy jelenléte által zavarni ezen édes-keserves viszontlátás ünnepélyes pillanatát. Kecskeméthy perét nem is folytatták tovább, és hivatalát elvesztette és államszolgálatba nem léphetett.
Midőn Andrássy gróf egyszer az ő kineveztetését hozta javaslatba, legirányadóbb helyen azt a feleletet nyerte: Kecskeméthy kétségkívül tehetséges ember, és ha ön azt gondolja, hogy az államnak hasznos szolgálatot tehet, használja fel őt és fizesse meg jól, de hivatalnok nem lehet többé az, aki egyszer bármely okból és bármily körülmények közt hivatalos esküjét megszegte.
Milyen volt a házmotozás lefolyása Döblingben, azt Széchenyiről írt könyvemben részletesen elmondtam, és lélektanilag iparkodtam indokolni azon még ma is fennálló nézetemet: miszerint a gróf öngyilkossága ama házmotozásnak közvetett következménye volt.
A közvélemény, amelynek ösztöne a fődologra nézve ritkán szokott tévedni, helyes nyomon járt, midőn azt állította, hogy Széchenyit a bécsi rendőrség megölte.
Nem ölte meg úgy, amint nálunk sokan hitték, hogy valamelyik bérence által szegeztette volna a pisztolyt a legnagyobb magyar honszerető keblének, de igenis megölte, midőn egy betegeskedő öreg embert policiális vegzációk tárgyává tett és azon félelmet ébreszté fel benne, melynek a gróf nemegyszer kifejezést is adott, hogy ti. egy éjjel el fogják vinni Döblingből, és hogy ő nyomtalanul el fog tűnni.
Midőn Thierry akkori rendőrminiszter, Széchenyihez írt levelében ezen szavakat használta: „Das Irrenhaus hat aufgehört für Sie ein Asyl zu sein”* – ez vala azon tőr, mellyel a rendőrség ezen nemes szívet halálra sebezte, és azon pisztoly durranása, mellyel a gróf aztán életének véget vetett, nem magát a katasztrófát, mely sokkal korábban kezdődött, hanem annak csak zárpontját jelezte.
Alkalmam volt később a miniszteri levél ama végzetteljes passzusáról valakivel beszélni, aki az akkori időben döntő szerepet játszott és részben még ma is játssza, ez azt mondá nekem, hogy a dologban végzetes „félreértés” volt, hogy az osztrák miniszter nem azt akarta mondani: hogy már most el fogják hurcolni Széchenyit döblingi menhelyéből, hanem csak meg akarta inteni a jövőre nézve, hogy agitációit ne folytassa, mert ezeknek következtetési ellen a tébolyda őt nem fogja többé megvédhetni.
Az illető még azt a kérdést is intézé hozzám:
– Vajon ön a mi helyzetünkben némán tűrte volna-e ugyanazt, amit önök tettek?
Az én feleletem erre egyszerűen ez volt:
– Az önök eljárása csak éveken át követett rendszerüknek logikai következménye volt. Ez igaz, de én az önök helyzetében hasonlót azért nem tehettem volna, mert soha egy percig sem hittem volna oly rendszer helyességében és tarthatóságában, mely még egy Széchenyi Istvánt is először konspirációra, azután pedig öngyilkosságra kényszeríteni képes.