Öreg tanáromhoz

Öreg tanáromhoz szerző: Karl Kraus, fordító: Kosztolányi Dezső

    Henricus Stephanus Sedlmayer

Úgy láttalak, mint ifjúkoromba, rég,
  fehér fejeddel, fürge tekinteted
    egy hangzót keresett a légben,
      mit hebehurgya diák elvesztett.

Ekkor kihívsz egy más nebulót hamar
  s mikor az ümmög, ő se találja meg,
    méltatlankodva szólsz reája,
      durvaszivű, ki ilyet se fog fel.

Szelíd s kemény volt leckeidőn szived,
  mindig szeretted a tanulóidat,
    de náluk is jobban szeretted
     árva szavak szomorú betűjét.

Latin és német: erre tanítottál,
  de a latinból tudtam a németet,
    mily német volt, mikor tevéled
      kedves Ovidiusod tanultam.

Mert hajh, a német, arra nem állt fejem.
  Nem volt elég szóm s nem sikerült sehogy,
    hogy a tavaszt, mit még csak éltem,
      több lapon át ecsetelni kellett.

Ovidius se tudna bizony ilyet,
  még Goethe sem, egy óra kevés idő —
    mint tudná a kis gimnazista,
      hogyha szegényke nem ujságíró?

Érezted ezt, te, drága professzorom,
  lágyan kímélted árva diákodat
    s németből sose buktatál meg,
      mert a latinba jelesre álltam.

Így mentem át én, majd törekedtem is,
  hisz éreztem, hogy sokkal adós vagyok,
    s a német dolgozattal egykor
      még örömet szerezek teneked.

Ha nyolc s kilenc közt németül úgy tudok,
  miként latínul tíz s tizenegy között,
    horáci versben ezt az ódát
      el se tudom sohasem dalolni.

Vedd hát e versem, mint diligentiát.
  Arcod szelíd a képzeletem ködén,
    a képed, a szavad enyém még,
      mintha ma is közeledben ülnék.

Most újra itt vagy, férfiasan-finom
  kezed simítja homlokodat, busan,
    tán ápolsz épp egy nagybeteg szót
      szent hivatás e silány világban.

Fejed lecsüng már, ámde magasra tör
  a szellemed még, láttalak a minap
    az iskolánk felé s úgy érzem,
      hogy te vezetsz ma is iskolába.

Hova tekint, mondd, elboruló szemed?
  Ez elveszett kort nyelvre tanítod-e?
    Még mostan is? Kövesd a példám
      és a jelennek is adj szekundát!