Öreg embör napáldozatja
| Öreg embör napáldozatja szerző: Tömörkény István |
Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No adott is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak.
Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.
Leesött a faág. Mönyhért nészte.
- Legyüttél? - kérdözte tülle.
A faág a leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.
- No mondta Mönyhért - ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is elúntam itt magamat végképp.
A faág zizögött tovább, hogy az de bízisten jó lössz.
Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.
De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lött belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú.
Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben Isten áldásáért. Óh Mária légy üdvöz.
Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:
- A Marcié lössz - mondja neki. - Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.
Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:
- Kár.
- Kár beléd az étel, kutya - fakad haragra nagyapó. - No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer.
- Kár - kiabál vissza a Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.
Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszölte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.
Hattyú egy lábával sebössen fejön ütötte Matyót, hogy mönnyön az útbul. Matyó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.
- Én nem védlek, - mondta most nagyapó - mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?
Hattyú nem is tudta, hogy Matyó ijen rossz. Most csudálkozik is rajta.
- Aú! - így szól.
- De ügön - felel neki nagyapó - ilyen vót.
No ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a homokot.
- De söpörsz, - véli nagyapó - pedig messzi van még a szombat délután.
Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matyó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire bicskavéggel, de Matyó nem mozdul.
- No - mongya nagyapó, belegyőződve a dologba - csakugyan ojan vagy, akar a kullancs. (Bánnya is Matyó az ijen beszédöt.)
Még kész sincsen tökéletössen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édös jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.
- Hozom a paszúrt, öregapám! - kiáltya.
- Ó, jó kis lelköm - mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. - Hát hozod?
- Ahán - feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz a nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt ami jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.
Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattya a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú sejömszőrű, egész takaródzásra való töröttbűrű subán szokott ott aludni nagyapó. Előbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.
Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, ép most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször nagyapó fehér haját végig öntse piros sugarajival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végkép, mert az ijen vén embör röttentő halandó.
Matyó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó, hogy csinálták mög titokba a Marcinak a kanalat.