Örömdal bárczai Bárczay Mihály úr tiszteletére
szerző: Tompa Mihály
Ki hangolá fel húrjait a kebelnek?
Im, ajkaink örömdalt énekelnek,
Mely felbuzog lángérzeményibűl;
Miként az ég magasszerű szalagja,
Kifáradván a förgeteg haragja:
Nyájas napot jósolva felderűl,
Felelj, - mely visszazenged - múzsalak!
Egy év előtt mély gyászban láttalak. -
Úgye, ha felmosolyg a reg sugára:
Örömre kél a föld süket határa,
S a gyászmezű éj vak honába száll?
Megnyílik ajka a madárseregnek,
Az ifjú reg könyűi elperegnek,
És fűn, virágon harmat gyöngye áll.
Örömköny az, a természet szemén,
Öröm vonúl át a madárzenén.
Mint énekünkön: mert a jó atyának
Távoztakor, gyászkönnyeink folyának,
Szivünkbe bú, arcunkra bánat űlt;
S helyére, hogy méltó utóda lépe:
Hőn üdvezel Bárczaynk! a múzsa népe -
Gyors szárnyakon a bánat elröpűlt,
Hidd, mely ma felhangoztatá dalunk:
Magas öröm, hogy Téged birhatunk!
És ünnepén, muzsánknak szíve szája
Legyen hosszú, melyen haladsz, a pálya,
Hőn esdi, - s visszazengik ajkaink,
S ha napjaink, tudomány- s értelemnek,
Kormányodon, gyümölcsöket teremnek:
Légy érte végig áldva Bárczaynk!
Legyen jutalmad érte háladat,
S királyi bér: az édes öntudat!
És most, fogadd el e virágfüzérkét,
Bár láthatnád keblünknek érzeményét,
Melyet kötők hűs Bodrog partirúl!
Levélkéi bár hervadók lehetnek:
De szívünkben feléd, a tiszteletnek
Szent lángja ég elolthatatlanúl!
Vezérlj!... a hű vezérnek homlokát,
Örökzöldű babér köríti át.