A lap feldolgozottságának foka

Önvád

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Önvád
szerző: Komjáthy Jenő

Van-e, ki mer vádolni engem?
Bírám ki lesz itt énnekem?
Egy fehér zászló van kezemben:
Szeplőtelen becsületem.

Gúny, rágalomnyíl visszapattan
E férfimellről nyomtalan;
Vár e kebel, megvíhatatlan,
Hiába csel s ádáz roham.

Vádolni nem mer senki engem;
Sértetlen állok s egyedül;
Nem üldöz, elhagyott az ellen,
A jó barát tisztel s kerül.

Templom e szív, ünnepi csöndjét
Csak magas ének veri fel;
Nem jönnek el, hogy összedöntsék,
Ki jő, borzad s imára kel.

És mégis milyen vad, sötét láng
Égeti folyvást arcomat?
És mégis milyen vad, sötét hang
Jövendöli balsorsomat!

És mégis milyen mardosó kín
Mozdulnom és lélegzenem!
A belső rémek légióin
Megtörik önhitt szellemem.

Bár nékik hozzáférhetetlen
És a tömegnél jobb vagyok:
Vad fájdalom szaggatja keblem,
S bánattól összeroskadok.

Rajtam egy vérfolyam csapott át,
Tátong ezer-ezernyi seb;
Ó, szörnyü kín, ó, rémes önvád:
Én vagyok a legbűnösebb!

Engem vádol minden seb ajka,
Minden kisajtolt drága könny,
Minden sóhaj, melyet sohajta
Tört vágy és meggyilkolt öröm.

Te vagy, te vagy! - kiált az Ínség,
Te okozál minden nyomort,
Te döfted át a szívek szívét,
Te imádtad vakon a port!

A véred mindig bűnre lobban,
És véres bosszuért kiált;
Te reszketél az orgyilokban,
Mely testvérszívet jára át!

Te csillogál a tőr hegyében,
Mely szeretetből ölni tört;
Te vagy, ki más- s önátkaképpen
Megmérgezett minden gyönyört!

Te vagy, te vagy! - kiáltja minden,
Te vagy a bűnös egyedül!
Ott van az ok sötét szivedben,
Hol minden gonosz egyesül. -

S egyszerre látok fölszakadni
Minden siralmat, bút, iszonyt,
Fejem fölött magasra csapni
Mindent, mi vért és átkot ont.

Bűnöst kiált az Összeség rám,
Engem vádol az Egyetem;
Sötét szemek merednek énrám,
S a szégyentől kiég szemem.

Én, én! - kiáltok iszonyodva;
Én, én! - zokog minden parány;
És levék önmagamnak pokla,
S az embert meg nem válthatám!

Minden csöpp vérem azt kiáltja:
Én vagyok a legbűnösebb!
Leroskadok a föld porába,
És fölszakad az ősi seb.

A gyászruhát magamra öltöm,
S arcom rémülve rejtem el:
Nincs bűn ez óriási gömbön,
Melyet nem én követtem el!