Önéletrajzok (Kosztolányi Dezső)

Önéletrajzok szerző: Kosztolányi Dezső

I. – 1911

Életrajzot kérnek tőlem? Két fontos adatot közlök. Az egyik: 1885 virágvasárnapja. Ekkor születtem. A másik: 1909 szeptembere. Ekkor írtam meg legkedvesebb könyvemet, amit ma is a legjobban szeretek: A szegény kisgyermek panaszai-t. Minden, ami fontos nekem, e két dátum közé esik, s nem tagadom, hogy minden örömöm és szenvedésem benne van ebben a kis füzetben, mert az élményeim ma is gyermekélmények, és a szenzációim gyermekszenzációk. Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg. Megírnám az én tiszta, mély és különös gyermekorom történetét, melyben minden oly regényes és rejtelmes, a vidéki gyermek riadozását, tájékozatlanságát, gőgjét, aki egyedül van boros és buta emberek között, s készül a jövőre. De csak pár szót jegyezhetek le most. Nyolcéves koromtól tizenötig úgyszólván folytonosan ágyban feküdtem betegen. Erről az ágyról úgy kellene írnom, mint egy nagy-nagy birodalomról. Beszélhetnék az apámról, aki számottevő matematikai dolgokat írt, az anyámról, aki nem írt semmit, de ritka mély érzéssel élte át az életét. Legerősebb impresszióm azonban a nagyapám. Egy daliás, ősz magyar, 48-ban honvéd százados, azután emigráns, két évig Törökországban, ahol a szultán udvarában énekes, majd New Yorkban él tizenkét évig, szenet hord, selyemre fest, végül üzletet nyit. Ezek az alakok roppant dekorációként veszik körül a gyermekkoromat. Nagyon félénk és ideges voltam. Félénkségem ma is megmaradt. Sokszor úgy látom, sohase cselekedtem, mindig csak történt valami velem. Ezért nem tudok nyugodtan beszámolni a mostani életemről. Ami ma történik velem, az valami nagyon zavarosnak és igaztalannak tetszik előttem.


II. – 1913

Az életrajzomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvemben, amelyet legjobban szeretek és legtöbbre becsülök, A szegény kisgyermek panaszai-ban, megírtam összes emlékeimet. Más nem történt velem. Azóta sokat utaztam külföldön. A bécsi diákéveim, a párisi útjaim, az olasz kalandozásaim azonban nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint az, hogy egyszer este az apám a sötét zongoraszobába küldött szivarért. Úgy érzem, hogy mindennél érdekesebb a magyar vidék és mindennél izgatóbb a magyar polgári osztály, amelynek fia és írója vagyok. Őseim hatod-hetedíziglen szegény, könyvet-bújó, intelligens emberek voltak, akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes (stilizált díszítés) terítőjén hagyták az életük és a kezük nyomát. A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget. Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidékben munkáló erőtől kaptam erőt. Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz. Minden vidéki élet csak lelki élet. Tizenhat éves koromig az ágyban feküdtem, betegen. A szobák atmoszférája, a családi élet idegessége reszketett bennem, és ma is a neuraszténia, az áldott és átkozott neuraszténia színes-üvegén látom szépülni és torzulni az életet, ez kínoz, hogy papírra rögzítsem azt, ami oly hamar elmúlik. Talán innen van, hogy mindenre emlékszem, a múltamat világosabban látom, mint ami előttem van. Az anyám mélyszívű és egyszerű asszony. Apám fiatalkorában tudományos ambícióval foglalkozott: a matematikával és a chemiával. Nagyapám nevelt, aki hosszú élete eseményeit mesélgette nekem, úgy beszélt angolul, mint magyarul, átküzdötte a forradalmat, két évig élt a törökök közt, énekelt a szultán udvarában, később New-Yorkban és Philadelphiában szenet hordott, napszámba járt, selymet festett, nyolc évig. Még ma is ők az én hőseim. Még ma is bámulom a „nagy"-ok gyakorlati életet, amelyet nem tudok megérteni, pedig már huszonnyolc éves vagyok. Még ma is a gyermekemlékeimet írom, a vidéket és a mindenütt lakozó misztikumot, amit csak a szabad és bátor gyermek ismer igazán. A verseim és az elbeszéléseim határát nem tudom megkülönböztetni. Egybeolvad a szemem előtt minden, mint a múlt és a jelen, a valóság és a fantázia s az életem állandó intenzív érzése.


III.
(Önéletrajz-töredék)

Szabadkán jártam iskolába, abba a gimnáziumba, melynek boldogult édesatyám, Kosztolányi Árpád egy darabig tanára volt, aztán igazgatója lett. Osztálytársam volt s évekig padszomszédom, Fenyves Ferenc. Ma ő szerkeszti Jugoszlávia legnagyobb, legtekintélyesebb lapját, a magyarnyelvű Naplót, mely sokkal több példányban kel el, mint bármelyik szerb lap. Ő méltányolta szárnypróbálgatásaimat. Első olvasóm volt és első barátom. Ma is az. Csáth Géza, az unokaöcsém, egy osztállyal járt alább, mint mi. Már akkor írónak készült, festegetett, zenét szerzett. Később ő írta a Nyugat-ba az első dekadens elbeszéléseket s az első önálló tanulmányt Puccini-ről. Finom színdarabjait a Magyar Színház mutatta be. Mint idegorvos a Moravcsik-klinikán működött, nagyon fiatalon morfinista lett, kezéből nem tudtuk kicsavarni az oltótűt, falura költözött, s egy rohamában agyonlőtte a feleségét. A szabadkai elmegyógyintézetbe zárták. Onnan egy hajnalon átugorva a falon kiszökött, a betegek köpenyében gyalog indult hozzám, de a szerb-magyar határon a csendőrség letartóztatta. Akkor oly nagy adag mérget vett be, hogy szörnyethalt.
       Lábass Juci is körünkhöz tartozott. Húgom barátnője volt. Úgy emlékszem rá, mint vidám, fekete kislányra. Meglehetősen kövér volt, s már akkor fogyasztotta magát. Egyszer tejszínhabot hoztak be nálunk uzsonnára. „Jaj, csak annyit ehetnék belőle – kiáltott –, hogy elronthatnám vele a gyomromat, és örökre megutálnám." Egyébként énekelt, táncolt is. Emlékeim között őrzöm egy kislánykori fényképét, mely táncosnőruhában castagnettával ábrázolja.