Önéletrajz (Kaffka Margit)
szerző: Kaffka Margit
Nagykárolyban születtem, súlyos és letagadhatatlan harminckét esztendővel ezelőtt. Az apám ügyvéd, később a megye főügyésze - mondják: eszes, szelídlényű és emberekkel bánni tudó; - nem volt idősebb, mint ma én, mikor hirtelen támadt betegség pár hónap alatt megölte. Anyám újból férjhez ment - ismét megözvegyült; most is otthon, a szülővárosomban éldegéli már nagyon elcsöndesedett életét. Az apai családomból - állítólag hiteles adatok szerint egy Gawga Zdenko nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és - bármint is nehezteljenek, akiket ma kívülem érdekel - nem volt rablólovag, hanem békés és hasznos mesterséget űző, királyudvari cseléd. Sok jel és adat vall rá, hogy később nemességet kaptak itten; Biharban meghirdették a szépapámét, amikor oda átvándorolt - de az ismeretlen ősök álmatag csergésű, északi és jobbágyi vére az újabb időkig megtartotta a családot városi házban élő, kézművesi, iskolamesteri, biztonságos és tisztes sorban, kicsinyesen szigorú erkölcsökben; nagyapám volt közülük az első diplomás ember; bíró. Anyám vérei az Urayak, a Nagy Iván és egyéb csalhatatlan történelmi kútforrások tanúsága szerint, a megye legősibb nemzetségei, az Árpád vezérrel bejöttek közül valók; s igaznak kell lennie, mert a "Wrá"-nak írott, ősi zsombékos, lapos otthonban sok száz évekig annyira hitték, hogy - (heves, lobbanó, konok és nemes hóbortú kisúrhad) - leütötték, aki tagadni merészelte. Az anyámat én még ismertem olyannak, aki csupa dac volt, gőg és lázadozás minden ellen; mert ez a minden az élet volt, a fajták és osztályok felett álló törvény, mely megőrölte lassan és teljesen. Az előttem járt okoknak és nehéz, véres csatájú bonyodalmaiknak nemcsak a "Színek és évek" regény témáját köszönöm, melyért szülővármegyém - megizente - kegyetlenül csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni; - hanem bensőmnek folytonos és küszködő kettősségét főképpen; ez igen kétféle örökség tusáját, mit nagyon analizáló, tudatos voltommal minden, léptemben nyomról nyomra kísérek. Kissé azt is mondhatnám: ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története.
Mikor hatéves lettem - addigi viszonylagos nagy jómód után - hirtelen maradtam árván és szegényül, a gyerekkoromra nem szívesen gondolok; a fiatalságomban minden nagyon nehéz volt és küzdelmes. Írni húszéves koromban kezdtem népies versikéket Szabolcska és balladákat Kiss József hatása alatt, Erzsébet-nőiskolás koromban a Basch Árpád Géniusz-ába. Később Gellért Oszkár szerkesztette a lapot; az ő biztató, bátorító szerkesztői levele (egy nappal sem igen volt idősebb nálamnál) már vidéken ért utol, valamint ott jutott a kezembe készen, csinosan, friss nyomdafestéktől illatosan az első könyvem is; anélkül, hogy magam szedőt, korrektúrát, kiadót, kritikust a szememmel is láttam volna. Csak most, tizenegy kötet után tudom ésszel felérni, milyen nagy dolog ez; és elkésve megköszönni Gellértnek, akivel minap találkozva, tíz év után először - örömmel vegyes mélabúval állapítottuk meg, hogy akkoriban mind a ketten hosszabb hajat viseltünk.
Ez az első kötet, s a túlságosan is jó fogadtatás, melyben részesült - mégiscsak elkésett nekem. Akkor már nagyon is szövevényesen körülvett és behálózott, megkötözött volt sok-sok dolog, melyekből kibontakozni azután egy élet sem volt elég. Ha mindez hamarabb jön... igen, talán egész kis dolgokon múlik minden! Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból - egy állandó és folytonos kimenés azóta az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot, és lesz minden egyre könnyebb! Nem élek gondok, bajok és belső viták nélkül, de a mostani életem minden idáig volt éveimnél viszonylag jobb, fejlettebb és enyémebb; áldassék mindenki és minden - megtévesztések, hóbortok és szomorúságok, akármifélék - melyek e szabadabbá levésre, magamhoz közelebb jutásra akaratlanul is segítettek.
Ez a lényeges - tán még inkább, mint amit tehetségnek hívnak s melyben magamra nézve nem szűntem meg időnkint nagyon őszintén és szomorúan kételkedni. De ennek a kimagyarázására kevés itt a hely.
Szeretnék pár esztendőt még tűrhető egészségben megérni; a kis fiamat nőni látni; néhány álom-messziségnek vasúton nyomába szaladni; dúlásig lakni csak álmodhatóan pompás teliségű könyvesházakban; néhány kötelességnek érzett íráshoz szeretnék még magamban hitet; csak annyit, amennyi okvetlen szükséges! Vajon ráérek-e mindezekre?